[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
- Tom, de még az sem valószínű, hogy teherbe estem, ez legelőbb két hét múlva derülhet pontosan ki.
- Tudom, csak szerettem volna elmondani, hogy ha van rá eshetőség, én támogatnálak.
|
Napfény sütött be az ablakomon, ébredésre késztetve engem, bár kitartóan ellenálltam neki... egy idejig. Mérgesen húztam magamra takarómat és még feküdtem nagyjából fél óráig, de tovább nem bírtam. Szorongtam még a tegnapi nap miatt és a döntés sem született meg a fejemben egészen. Bizonytalan voltam, pedig hamarosan tényleg döntenem kell...
Akármennyire is haragudtam Tomra, ahhoz, hogy egy magzat létre jöhessen, két ember kell. Tehát én is ugyanúgy hibás vagyok benne, mint ő, csupán abban a pillanatban sokkot kaptam és sajnos rajta vezettem le minden feszültségem. Éppen fel akartam hívni, amikor is valaki réfeküdt a csengőre, már majd megőrültem tőle és úgy voltam vele, bárki legyen is az, ez volt az utolsó tette életében. Fáradtan, karikás szemekkel és egy jó kis fejfájással nyitottam ajtót az illetőnek, aki nem volt más, mint Tom.
-Szia... -köszöntem neki morcosan és megdörzsöltem a szemem, hátra fel tudok egy kicsit ébredni, bár ilyen csengőszóló után nem lenne nehéz.
-Felébresztettelek? -nézett rám bűnbánóan.
-Nem... khm... gyere be... -tártam szélesebbre az ajtót és mintha meglepődött volna gesztusomon. Hát igen, tegnap még magam sem hittem volna, hogy egy darabid még szóbaállok vele, de ezt muszáj megbeszélnünk. Ez nem olyan kis dolog, amit csak úgy besöpörhetnénk a szőnyeg alá és elfelejthetnénk...
-Köszi...
-Kávét?
-Nem köszönöm... beszélni jöttem veled...
-Én is épp hívni akartalak... ne haragudj a viselkedésemért, csak kibuktam és...
-Megértem, felejtsük el... viszont én most a babáról szeretnék beszélni...
-Nem akarod... ?
-Éppen ellenkezőleg! Azt akarom, hogy tartsuk meg! -jelentette ki halál komoly ábrázattal.
|
Látom ezt régen nem írták már tovább-.-
Sajnos, már nem sokan járnak fel az oldalra... :(
Jenníí
|
Az odaút csendben telt. De nem it tudtunk volna miről beszélni. Ordítozás lett volna a vége, amihez - valljuk be - se energiánk, se kedvünk nem volt. A jelen pillanatban a legcélszerűbb a hallgatás volt. Amely mindkettőnknek jól ment. Amint leáll a motor már mentem is be. Nem volt kedvem megvárni őt, sem pedig vele bejönni.
A járást ismertem, bár nem mintha sűrűn jártam volna erre. Még sosem voltam, de a szülői féltés végett édesanyám egy párszor megmutatta az utat.
A rendelő kihalt volt, egy lélek sem volt jelen. A klórszag mindent átjárt, amitől felfordult a gyomrom. Leültem egy hideg székre az ajtóval szemben, és vártam. Közben a gondolataim cikáztak. Minden lehetőséget átfutattam az agyamban, és nem is figyeltem rá Tom mikor ült le mellém. A jövőm tengernyi képben jelent meg előttem.
Féltem, sőt rettegtem attól, hogy mik lehetnek a következmények. Eddig elvakított a düh, amit Tom iránt éreztem, de most, így higgadt fejjel egy karnyújtásnyira a széktől, amitől évek óta rettegek, már kicsit másképp láttam a dolgokat. Már nem haragudtam annyira, de valahogy jó érzés volt, valaki másra áthárítani a bűnös szerepet. Undorodtam egyszeriben magamtól, és Tomtól is. Idegennek éreztem magam a saját testemben. Rossz érzés volt.
A nővér hangja vert fel elmélkedésemből, s robot módjára követtem a rendelőbe. Még az ajtó csukódása előtt visszapillantottam Szerelmemre, de rossz ötlet volt. A szenvedés látva a szemeiben, összeszorult a szívem. 3 életet tartottam akkor ott perpillanat a kezemben. S a helyzet csak súlyosbodott.
A vizsgálat valahogy kiesett az emlékeim közül. Foszlányok vannak, elcsípett mondatrészek, lehetőségekről, pirulákról, pszichológusról, szent beszédről, védekezésről. De a lényeg ott volt a jobb és bal kezemben, amikor kiléptem a klórszagú helységből. Egy pirula és egy telefonszám. Eseményutáni illetve egy pszichológus akivel bárminemű gondomat megbeszélhetem. Ezek még barátokról nem hallottak? A cetlit pillanatokon belül a legközelebbi szemét tárolóba dobtam, és a kezemmel intettem Tomnak, hogy végeztünk.
Nem szólt semmit, csak kikísért a kocsihoz, majd hazavitt. A házba is utánam jött, de nem igazán foglalkoztam vele, azt hiszem a nappaliban vált le rólam. Én felmentem a szobába, és ledőltem az ágyra, amin alig pár órája még életem legszebb pillanatait éltem át. Most pedig itt fekszem.
Hülye érzés fogott el a kis gyógyszer gondolatára, mely kilós súly módjára húzta a kezemet. A lehetőségek adottak voltak, már csak választanom kellett.
1. Megtartom a babát, amivel tönkreteszem a saját életemet, csalódást okozok a szeretteimnek, és elveszítem Tomot, de lesz egy gyermekem, aki mindig is emlékeztetni fog arra az emberre, akiért ugyan sokat szenvedtem, de életem legszebb élményeit nyújtotta.
2. Ugyanezek az opciók, csak esetleg Tom nem hagy el, de emiatt tönkre megy a karrierje, és idővel megutál, amiért ilyen fiatalon apaságot vállalt.
3. Beveszem a pirulát, és probléma megoldva. Megtartom Tomot, az életemet, a családomnak nem kell róla tudnia. S esetlegesen a további éveimet egy idegszanatóriumban, vagy egy pszichológus kanapéján töltöm.
4. Beveszem a pirulát, Tom megutál, amiért elvettem a gyerekét, és diliházban kötök ki.
5. Nem veszem be, és kivárom, amíg valami történik. Kitudja, lehet nem is estem teherbe?
Mindent végig vettem, mindenen átrágtam magam, de a kulcs, ami a megoldáshoz vezetett még mindig a kincses térkép azon részén volt, amelyet még nem világított meg a lámpa fénye.
Azzal a gondolattal aludtam el, hogy még van több mint 48 órám eldönteni. Nem hosszú idő, de talán ennyi alatt a fény rámutat a helyes irányra. |
A rendelő kihalt volt. Valahogy úgy éreztem, hogy mintáz engem. Belülről nem voltam már semmi. Féltem, hogy tönkre megy az életem. Hogy mit fognak gondolni a szomszédok. Hogy hogy fogom felnevelni a kicsit... és az is eszembe jutott, hogy ezzel talán elveszítem Tomot. Óráknak tűnt, míg sikerült bejutnom az orvoshoz. Tom oda nem kísérhetett be, és az ajtóból visszanézve láttam a szenvedést a szemében. Az a rész, ami ezek után következett foszlányokban van meg az elmémben. Vizsgálat, lehetőségek, pszichológus, szent beszéd... mind-mind óvaint a további ilyenektől, és két lehetőség:
Vagy megtartom ezzel valószínűleg tönkre téve az életem, vagy beveszek egy Esemény utánit és ezzel elveszem egy kisgyermek életét, hogy élhessem tovább az életem. Egy pirulával és egy telefonszámmal hagytam el a vizsgálót.
Tom nem szólt egy szót sem, bár itt már nem igen lett volna mit mondani. Kikísért a kocsihoz, nyitotta és csukta utánam mind az autó, mind a ház ajtaját. A nappaliban viszont megtorpant, és nem kísért tovább. Én felmentem a szobámba és ledőltem. Az esélyeimet latolgattam, és rájöttem, hogy még van 48 órám dönteni. Csak néztem a gyógyszert, és nem gondoltam semmire. Egyedül voltam, de valahogy olyan érzés is volt, mintha a baba már ott élne a szívem alatt... Érdekes érzés volt. Jó is, rossz is, és persze teljesen irreális. Végül álomba szenderültem, de sajnos a reggel nem vitt közelebb a döntésemhez. |
-Tom! Figyelj! Igazán díjazom, hogy bánod meg minden, de mint tudjuk te szúrtad el és ezzel még nem lesz jobb semmi! igazán nem akarlak megbántani, de lécci most ne szólalj meg, mert csak pipább leszek!
-Sajnálom...
-Elhiszem!...-fújtam ki a levegőt idegesen.
Szerencsére több szó már nem nagyon esett köztünk és ennek tényleg örültem. Megrémültem és ha Tom tovább jártatta volna a száját, tudom hogy összevesztem volna vele! |
- Figyi Em..
- Nem vagyok beszélgetős hangulatban!
- Én...
- Még mindig nem vagyok, és ha tovább jártatod a szád előbb-utóbb k.rva ideges leszek! Jah és röhejesnek tartom, hogy szinte minden mondatodat úgy kezded, hogy ÉN.
- De...
|
-Gondolod hogy... -kaptam a szám elé ilyedten.
-Nem tudom! Remélem nem! Én...nem volt szándékos! Csak úgy egymásnak estünk és...sajnálom...
-B.asszus én bíztam benned! MOst mit csináljak?
-Elviszlek egy orvoshoz, hátha tud ajánlani valamit!
-Hát ajánlom is! -pattantam ki az ágyból és már öltöztem is.
Remegő térdekkel léptem át az ügyelet ajtaján. Tom bíztatóan nézett rám, de legszivesebben én most bemostam volna neki egyet. Ő a pasi, neki kell vigyáznia jobban... |
-Hát...
-Tom Nyögd már ki.-montam és kissé megremegett a hangom.
-Elfelejtettem védekezni.-fújta ki egy levegővel és nem is nézett rám csak a takarót nézte.Döbbenetemben elejtettem a kezemben lévő tálcát és a rajta lévő bögréből kifolyt a teá ami eláztatta a takarómat.
-Én...sajnálom.-kezdte Tom ,de legkevésbé nem érdekelt a sajnálata. Hisz ,hogy is érdekelhetne ha most tette tönkre az életem... |
Az egyik kezemmel megfogtam a tálcát, a másikkal meg átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam egy csókért. Kiéhezve tapadtam ajkaira, túl hosszú volt a túrné ezért most minden egyes pillanatot ki akartam használni, amit vele tölthetek. Féltem, hogy még egyszer akár csak egy hétnél több időt is távol kelljen töltenem tőle. Heves csókcsatánk közben, egyszer csak elhajolt. Meglepetten néztem mélybarna szemeibe, mely most gondterhelten nézett vissza rám.
- Emma...én...el kell mondanom valamit... - a tálcát markoló kezem engedett a szorításából, ezáltal kicsit megremegtek a rajta lévő dolgok.
- Ez már rosszul kezdődik..
|
-Jó lenne mindig így ébredni! - mosolyodtam el.
-Megbeszéltük! - adott egy puszit az arcomra Tom.
-Már csak ágybareggeli kéne! - pislogtam rá szépen.
-Le vagy maradva szivi! - vigyorgott rám önelégülten és egy tálcát rakott elém. |
Reggel arra ébredtem, hogy valaki óvatosan cirógatja az arcom... |
Gyengéd csókok és simogatások...megtörtént, amit mindketten akartunk és nagyon jó volt. Ahogy csak tudtuk, kényeztettük egymást, végül forró csókkal fejeztük be és egymást ölelve aludtunk el... |
-Mikor jöttél? Úgy hiányozttál!-csókoltam meg.
-EGy fél órája!
-MI? Miért nem keltettél fel?
-Nem volt szívem! Olyan édesen aludtál!-mosolygott még mindig.
-De...de én veled akartam lenni minél többet és...
-Csss! Mostmár itt vagyok! Az egész hétvége a miénk!-csókolt meg és rám mászott.
-De...
-Ne rontsd el a pillanatot!
-Vagy inkább órát!-láttam át rajta. Tudtam mit akar, hisz én is ugyanazt akartam...végre érezni őt minden lehetséges módon. |
Reggel izgatottan keltem ki az ágyamból, nagyon vártam a délutánt, ami kínzó lassúsággal akart csak eljönni. Mikor lementem meginni a reggeli szokásos kakaómat, az óra még csak reggel kilencet mutatott. Azután felmentem, megtanultam, hogy a szombat délutánt, és a vasárnapot is teljesen Tommal tölthessem. Ám amikor az órára néztem, az mintha megmakacsolta volna magát, még csak fél tizenegyet mutatott.
-Nem igaz! -dőltem hátra a gépem előtt lévő székben, ahová azért ültem le, hogy találjak valami jó játékot a neten, és azzal gyorsan elmenjen az idő. Ám ez a tervem is romba dőlt, amikor a gép hortelen kiírta, hogy 15 perc múlva leáll, ugyanis pár vírus megtámadta a rendszerfájljaimat. -Nem lehet igaz! -csattantam fel, majd rádőltem az ágyamra, és az éjjeliszekrényem fiókjából elővettem egy régi könyvet, amin már vagy ötször átrágtam magam. Kinyitottam, és elkezdtem olvasni. 10 oldal... 20 oldal... 30 oldal... na még egy keveset... álmos vagyok... Próbáltam felkelni, de az olvasás borzalmasan elálmosított, és az óra is még csak déli tizenkettőt mutatott. "Tom még négy óra múlva érkezik csak meg. Abból nem lehet baj, ha egy kicsit alszok." mondtam magamban, majd visszafeküdtem a puha fehér párnák közé, és elaudtam.
-Kicsim. -keltegetett valaki, miután elaludtam.
-Hm... Tom? -néztem az ágyam szélén ülő, vigyorgó rasztás fiúra. |
~ Eltelt az egyhét, majd egy hónap...s végül kettő. Minden napom minden percében, reménykedtem, hogy Tom végig hűséges marad. Nam akartam elveszteni. Szerettem. És nagy nagyon reméltem, hogy amit nála mondott nekem, azt komolyan gondolta. Hogy ő is így érez, mint én. Nem mehettem velük a turnéra, a suli és hasonló dolgok miatt, de minden nap beszéltünk telefonon. Így visszagondova tök röhejes. Mióta együtt vagyunk, több időt töltöttünk külön, mint együtt. De megígérte, hogy holnap amikor végre hazaérkeznek az lesz az első, hogy eljön hozzám. ~ Izgatott voltam, de még is szomorú. Izgatott, mert a holholnap végre láthatom, szomorú, mert CSAK holnap...és én már most magam melett akartam tudni. Illatos melkhasába fúrni a fejem, miközben ő lágyan játszadozik a hajtincseimmel.. |
Ezt az idilli hangulatot a telefonja csörgése szakította félbe.
-Bocs...-vette fel-Igen!...Szia!...Oké...Tudom, szia!-tette le-Ez nem jó...-sóhajtott fel bánatosan.
-Valami baj van?
-Kábé egy hét múlva...el kell mennünk...turnézni! A szokásos pofavizit, hogy ne felejtsenek el!
-De hát ez jó, nem? Figyelj Tom, tudtuk, hogy lesz amikor elmentek, de nem nagy ügy! Csak pár hét az egész...majd csak kibírjuk, nem?-próbáltam felvidítani, bár én is elszontyolódtam... |
Itt felültem.
-Tom...figyelj...én még nem akarom....szóval....neharagudj...én szeretlek...és ez sokat jelent a számomra....de-dadogtam,de ő közbe vágot.
-Édesem én csak aludni gondoltam.-mosolygott rám édesen.-Amig te nem akarod én várok.Tudnod kell,hogy nagyon,de nagyon szeretlek,és fontosabb vagy nekem a szexnél.Sőt bárminél.Te és Bill jelentetek nekem mindent.Érted cicám?Szeretlek!-Ez nagyon meghatot és láttam a szemén,hogy komolyan gondolja.
-Én is nagyon szeretlek,és köszönöm.-Csókolóztunk pár percig ami nagyon jó volt.Anyira szeretem,és érzem,hogy ő is engem.Tudom,hogy sokáig együtt leszünk és nagyon fogjuk egymást szeretni éreztem,hogy nem fog megcsalni és,hogy Tyler is nemsokára megbékél majd,ha látni fogja ezt Tomon.
És ekkor még nem is gondoltam,hogy ez amit most előregondoltam csak a kezdet és,hogy még nagyon sok boldog időt tölthetek Tommal... |
-Igazából, mi a baja? -kérdezte Tom, mikor már náluk voltunk, fent a szobájában, ő az ágyon ült, én pedig fejemet az ölében pihentetve feküdtem az ágyon.
-Szimplán annyi, hogy félti a húgát. -mondtam, és sóhajtottam egy nagyot. -Nem akarja, hogy csalódjak, viszont ha egy 25 éves pasival állítottam volna haza, na ahhoz mit szólt volna? Nem hogy örülne, hogy téged ismer, nem, még belédköt.
-Majd elfogadja. -rántotta meg a vállát, és egy apró puszit adott a homlokomra.
-Terv mára? -kérdeztem, mire felcsillant a szeme.
-Nem alszol itt? -kérdezte. |
-Menjünk el kérlek!
-De miért? Valami baj van?
-Csak a bátyám...elegem van belőle...értem hogy az a dolga hogy megvédje a "kicsi" húgát, de néha már túlzásba viszi! Kérlek menjünk innen!
-Oké! Gyerünk el hozzám?-ajánlotta fel.
-Ha nem baj!
-Dehogy!-mosolygott rám édesen,amivel sikerült mégegyszer levennie a lábamról.
-Összekaptuk magunkat és elmentünk hozzá... |
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
# 
# 
# 
Új bejegyzés
Frissítés