-         Lara, kelj fel –keltegette Larát az unokatesója, Laura.

-         De ma nincs is suli- mondta, majd eszébe jutott, miért is kell, felkelne.

Eszébe jutott az ok, és rögtön szomorú lett. Rájött, hogy ma temetik az apukáját. Ő volt a mindene. Anyukája már rég meghalt. Meghalt, amikor Lara két éves volt. Méhnyak rákja volt.  Csak az apja maradt neki. De már ő se volt. Már két hete, hogy elment. Illetve elragadta a sors. Két hete történt, amikor kiderült a miniszterelnök hazugsága. A város főterén tüntetés volt. Mindenki, aki egy kicsit szerette hazáját ott volt. Természetesen Lara apukája is. Nagy hazafi volt.

„  – Vigyázz magadra apuci – mondta pityeregve Lara.

-         Vigyázok. Ne aggódj- törölt le egy könnycseppet Lara arcáról.

-         Ugye tudod, hogy szeretlek nagyon? – kérdezte gyermeki arccal.

Apukája csak homlokon puszilta és magához szorította. Egyikük se gondolta, hogy ez az utolsó puszi és ölelés.”

-         Lara készülsz már? – kérdezte Laura.

Ez a mondat zökkentette, ki Larát az emlékezésből. Letörölte a könnycseppet és szomorúan a fürdőbe ment.

Lara Smidt, aki általában egyedül ült az ablak párkányon és gitározott. Néha énekelt is. Az a 18 éves, Hamburgi lány, akit senki se szeretett a kinézete miatt. Sátánistának hitték páran. Pedig ő emo volt. vállalta, hogy emo. Épp ezért csak egy barátja volt. Gustav Schäfer. Igen, ő a Tokio Hotel dobosa. 15 éves barátság fűzte őket össze. Bár a sok kilométer miatt, csak telefonon beszéltek, de Larának ez is nagyon sokat jelentett. Csak a banda tagok tudták, hogy ismerik egymást. Meg persze, Lara apukája. Lara most átmenetileg unokatesójánál lakik. De így is egyedül érezte magát.

Se tesója, se anyukája és most már apukája se. Hála azoknak, akik elvileg szolgálnak és védenek.  Pont ezek ölték meg. Egyszerű a dolog. Rendőri túlkapás. Nincs mit fokozni ezen. Sose gondolta volna, hogy az apját pont ők viszik el az élők sorából. Pont a rend őrei tették őt árvává. Elvették tőle, az egyetlen embert, aki még foglakozott vele. Aki még szerette.

Öltözködés közben Lara felidézte mi történt. Már amit meséltek neki.

Apja kiment a tüntetésre és rátámadt a rendőrökre 30 társával. De csak Karl halt meg. Igazságtalannak tartotta, hogy pont tőle vették el az apukáját. Számtalanszor megkérdezte magától, hogy miért pont ő? Hisz apja csak a hazáját szerette. Jobban mit az életét. Lám ez lett veszte.

Időközben Lara kész lett. Haja a szokásosnál jobban eltakarta az arcát. Szokásos erős smink és fekete ruha. Kész volt, hogy utolsó útjára kísérje az apját. Lent már várta lent Laura és férje, Matt. Egy szót se szóltak egész úton. Hátul Lara, az apja arcképét és egy kék rózsaszálat szorongatott. Ez volt apja kedvenc színe. Fél óra múlva meg is érkeztek. Amikor kiszállt a kocsiból, meglepődött mennyi ember eljött. Felét nem is ismerte, de jól esett neki. Egyenesen a ravatalozóba ment, hogy elköszönjön szeretett apjától.

-         Szia, apu – kezdett bele- nem gondoltam volna, hogy Isten ilyen hamar elvesz tőlem. Nagyon rossz nélküled, de megoldom, hogy büszke legyél rám- megállt egy kicsit. letörölte könnyét- emlékszel-, folytatta- emlékszel, amikor rajta kaptál, hogy cigizem? Te akkor is úgy viselkedtél, ahogy kell. Nem veszekedtél. Tudtam, hogy nekem van a legjobb apukám- emlékezett vissza egy pici mosollyal a szája szélén.

Adott egy puszit apja homlokára, majd intett, hogy lecsukhatják a koporsót. Amikor meglátta, hogy a koporsón apja neve áll, zokogni kezdett. Abban a pillanatban valaki megfogta a vállát. Hátrafordult és igen ő volt az. Gustav.  Az igaz barát, aki egy hónap szabadságot vett ki, Lara miatt. Nem szóltak semmi, csak szótlanul ölelték egymást. Pár perc után Gustav kivezette Larát a székekhez. Ki érve a ravatalozóból, Lara meglátta, hogy mennyi ember jött el. Hirtelen a banda termett előtte. Halk köszönés és folytatták az utat a székekhez. Leülve a székre Lara meglátta az osztályát. Sose voltak jóba, de ők mégis eljöttek. Épp elmosolyodott ezen, amikor meghallotta, a pap hangját.

„Mély fájdalommal tudjuk, hogy a mai napon Karl Smidt testvérünket kísérjük utolsó útjára…”

A pap rezzenéstelen arccal folytatta a szövegét, de Lara semmit se hallott. Sírt és zokogott. A szertartásnak vége. Apját most engedik le. Lara könnyei egyre jobban folynak. Nem bírja. Gustavba kapaszkodik.

-         Isten veled apuci. Hiányozni fogsz- mondta, miközben a rózsát a koporsóra dobja.

Betemették a sírhelyet. Lara még mindig zokog. A szertartásnak vége. Lara egyedül áll a sír előtt és értetlenül nézi a táblát.

„Itt nyugszik Karl Smidt.

1965-2009.

Béke poraira.”

Idejét se tudja mióta állhatott ott. Csak azt tudta, hogy már sötétedik. Ott állt még mindig bőrig ázva. Az égiek vele sírtak. Hirtelen a nevét hallotta. Azt hitte képzelődik, de egyre közelebbről hallotta. Megfordult, és Billel találta magát szemben. Igen, Bill Kaulitzcal akit milliók bálványoznak. De a nagy Bill csak állt szótlanul Larával szemben és a szemében fürkészte mit érezhet. De sose tudja meg senki, hogy Lara akkor mit érzett. Nem lehetett kiolvasni a szeméből. Lara viszonozta a nézést. Mélyen Bill szemébe nézett, mert érezte, hogy ezek a szemek a jövőt jelképezik. A jövőt és a reményt. Hirtelen megölelték egymást. Az eső még mindig szakadt, de ők mégis gyalog indultak útnak.  De nem Lauráékhoz mentek, hanem a banda kis lakásába. Gustav már odavitte a cuccokat. Bill és Lara csöndben mentek egymás mellett. Gondolkoztak a másikon. Bill kinyitotta az ajtót és hirtelen minden szem Larára szegeződött.

-         Hol voltál? – kérdezte aggódva Gustav.

-         Csak a temetőbe.  Ne aggódj semmi bajom.  Ne haragudj, hogy nem szóltam.

-         Nem haragszom, csak aggódtam.

-         Most már itt vagyok. Megyek fürdeni, ha nem baj.

-         Menj csak.

Lara összeszedte a ruháját és elment fürdeni a fenti fürdőbe. Jó sokáig áztatta magát és sírt. Már megint. De nem tudott mit csinálni. Ma temették el a számára legfontosabb ember a világon. Csak akkor tért vissza a világba, amikor Georg kopogott az ajtón.

-         Lara megvagy még? – kérdezte Georg.

-         Ja, igen. Persze. Csak elgondolkoztam. Már megyek is.

-         Oké

Azzal ki is szállt a kádból és felöltözött. Pizsamában kiment a nappaliba, ahol a négy fiú már megfürödve várta. Eldöntötték, hogy isznak egy kicsit. Lara egyből beleegyezett. Gondolta, a jó lesz a szívfájdalmára. Talán túl sokat is ivott, mert Bill ágyában kötött ki. Szeretetre volt szüksége, és Bill olyan gyengéd volt. Reggel ő kelt a legkorábban. Úgy döntött sétálni megy. Sétálás közben meglátott egy tetováló szalont, ahova egyből be is tért.

-         Szia, segíthetek? –kérdezte kedvesen a tetkós srác.

-         Azt hiszem igen…- és Lara vázolta mit is szeretne.

Pár óra múlva halkan nyitotta a bejárati ajtót. Nem akarta felkelteni a többieket. De kár volt. A négy fiú már tülkön ülve várta. Gustav egyből letámadta, de Tom rászólt, hogy állítson magán, hisz nem a testvére. Amikor Gustav lenyugodott Lara elmondta merre volt és meg is mutatta, mit csináltatott a szalonba. Emlék tetoválás apukájának. Fáradtnak érezte magát, ezért bement a szobába, hogy aludjon egy kicsit. Bill utána ment.

-         Lara várj. Beszélhetnénk? – kérdezte Bill.

-         Persze. Gondolom a tegnapiról- mondta lehangolva

-         Igen, arról lenne szó…- folytatta volna Bill, de Lara belevágott.

-         Nézd, gondolom, most azt akarod mondani, hogy csak egy botlás volt és felejtsük el.

-         Nem…

-         Hát akkor mit szeretnél?

-         Tudod, hogy én nem Tom vagyok. Semmit se teszek érzelem nélkül.

-         Igen? nem értem mire akarsz kilyukadni.

-         Szóval… azt hiszem… Szeretlek- mondta félénken Bill.

-         Micsoda? –értetlenkedett Lara.

-         Sze-ret-lek. –szótagolta a fiú.

Lara erre nem tudott, mit mondani csak megcsókolta Billt. Amióta megismerte Billt erre várt. Fülig szerelmes volt a fiúba. A csók után nem szóltak semmit. Mindketten tudták, hogy vétek lenne elrontani, ezt a pillanatot. Szavak nélkül is tudták, a másik mire gondol.

-         Gratulálok. Ön terhes. 3 hetes a magzat- mondta Dr. Freid Larának.

Igen, Lara teherbe esett. Bill volt az apa. Az első közös éjszaka gyümölcse már Lara hasában volt. Akkor, amikor Lara eltemette apukáját, azon az éjjelen megfogant a pici. Lara nagyon boldog volt. Szinte szárnyalt. Tudta, hogy a picit, apukája küldte, hogy boldog legyen. Gyorsan szedte a lábát az utcán. Sietett haza.

-         Bill, Gustav, Tom, Georg gyertek ide légy szíves- kiabált, amikor belépett a házba.

-         Igen? –mondta a négy fiú egyszerre és már a nappaliban voltak.

-         Tudjátok, hogy az én apukám onnan fentről figyel- itt felemelte a tekintetét az égre- és megtalálta a legjobb módját, hogy engem örökké boldognak lásson.

-         Összeházasodtok Billel? – ökörködött Tom.

-         Nem. Terhes vagyok- mondta ki egy szuszra.

Mindenkinek esett az álla.  Bill, amikor észhez tért felkapta Larát és megpörgette. Bill hihetetlenül boldog volt.

-         Lehet Karl a neve, ha fiú lesz? –kérdezte Lara az ágyban fürdés után.

-         Hogy kérdezhetsz ilyet? természetes pici szerelmem- mosolygott Bill

-         Karl Kaulitz –mondta mosolyogva Lara.

Még megcsókolták egymást és nyugovóra tértek, mert másnap Billék folytatták a turnét. De most már hatan. Tom, Georg, Gustav, Bill, Lara és a pici Karl.

Még egy hónapja se temették el Lara apukáját. Lara vegyes érzelmekkel hagyta el a város. Fájt a szíve, hogy itt kell hagynia azt a helyet, ahol felnőtt, de tudta, hogy ha vége a turnénak visszajönnek, mert Billel itt telepednek le. Fájt a szíve az emlékek miatt, de boldog volt a jövő miatt.

Boldog volt, mert Bill mellette volt, a pici pedig a hasában.

Ebben a pillanatban igaz volt Larára a mondás: „Amikor Isten elvesz egy életet, akkor ad is.”