1997
Loitsche

A nagy, barna kartondobozok is kiürültek lassan, a bennük felhalmozott emlékek  helyükre kerültek, az új helyükre, egy új otthonban. Új helyre a Kaulitz család életében, hogy szép emlékekből ismét jelenné válhassanak, tovább hordozva magukban azt, mit az évek töltöttek beléjük nemzedékek alatt.
-Drágám, át kellene mennünk a szomszédba.. - Tette kedvese vállára kezét Simone Kaulitz.
-Melyikbe? -Sóhajtott fáradtan a férfi, letette kezéből az antik vázát.
-Talán ezt nem a mosógépre kellene. -Emelte fel onnét mosolyogva a nő. - A közvetlen szomszédokat illik elsőként meglátogatni. Lassan egy hete itt vagyunk és még nem is tudjuk ki lakik mellettünk.. -Csóválta fejét.
-Dehogynem. Az a vén, bolond öregasszony. -Morogta, ismét kezébe került a váza, kihátrált a fürdőből.
-Gordon! -Emelte fel hangját, de valójában cseppet sem haragudott rá. Az idős hölgy valóban hóbortosnak tűnt, a ki tudja hány macskájával, s a maga elé motyogott, értelmetlenül zengő szavakkal.. -A bal oldali szomszéd házra gondoltam, kedves. -Mosolygott.
-Jó. -Egyezett bele végül. -Vacsora után ráér? - Mintha csak gyomra méltatlankodó korgása tette volna fel a kérdést. -A fiúk is nyugodtabbak lennének.. -Érvelt saját igaza mellett.
-Esküszöm, néha olyan vagy, akár egy nagyra nőtt gyerek.. Egy nagyon nagyra nőtt. -Tette hozzá huncutul csillogó szemekkel, de azért folytatta. -Mondtam egy szóval is, hogy vacsora előtt kell bájcsevegned bárkivel is? Tudod, hogy soha nem tennélek ki téged ilyen tortúrának.. - Nevetve csókolta meg. Szerették egymást, ó, de mennyire szerették.. Béke, szeretet és harmónia, ez jellemezte akkoriban, kilencvenhét körül azt a családot, mely Loitsche takaros kis kertes házai közül, egyet otthonának tudhatott.

Két kisgyerek, egymásra nagyon hasonlító kisgyerek kergetőzött a hátsó kert zöld pázsittakaróján. Egymást vízipisztollyal lövöldözve, hatalmasakat esve és még több sarat magukra kenve játszottak, a saját kis világukban, mely még csak az övék volt.
-Fiúk! Gyertek! - Hallatszott messziről a mély, határozott férfihang, melyet annyira féltek, tiszteltek, s szerettek is egyszerre. Összenéztek.
-Menjünk. -Mondta halkan a bozontos, sötétbarna hajú fiúcska.
-Jó. -Felelte foghegyről a másik, lezseren vágta zsebre játékfegyverét, nagyfiús léptekkel indult el előre. Testvére apró, alig észrevehető fintorral jutalmazta a mozdulatot, majd követte a kerten át.
-Hát, ti meg hogy néztek ki? -Kapta el már is idősebbik fia grabancát Sim. Megigazította az ing kifordult gallérját, rendezgetni kezdte fia már egészen hosszú tincseit.
-Naa, ne már..Muter!
-Hogy mondtad? -Nézett rá szúrósan. -Hol szedted fel ezt a beszédet?
-Ancii.. -Vigyorodott el az, édesanyja szíve egyből megenyhült.
-Átmegyünk a szomszédba. -Jelentette be.
-Jaj ne, ahhoz az őrült banyához? - Ugrott meg rémülten Bill.
-Nem illik ilyet mondani! -Torkolta le anyja, Gordon csak csendesen hümmögött a háttérben. -De nem, nem hozzá. A bal oldali házat látogatjuk meg.
-Miért nem jönnek ők hozzánk? -Fonta karba kezeit Tom dacosan.
-Arra én is kíváncsi lennék .. -Motyogta maga elé a férfi.
-Na elég legyen, fiúk! -Hordozta körbe szigorú, anyáskodó tekintetét Simone. -Indulás..
A hármas egyszerre sóhajtott fel beletörődően, jelentőségteljes pillantást váltottak, de jobbnak látták, ha alávetik magukat a hadvezér akaratának. Így aztán kedvetlenül, de büszkén slattyogtak át a rövidke útszakaszon, mely a Mortis postaládától választotta el őket....

Simone becsengetett. Várakozóan teltek a percek, lassan a nyolcadikat hagyták maguk mögött némán. A nő ujjai ismét a csengőre vándoroltak, két rövidet csengetett. A várva várt léptek zaja azonban elmaradt, a leereszkedő esti szürkület, s a vele járó hűsítő szellő társult csupán hozzájuk.
-Azt hiszem akár haza is mehetnénk.. -Kezdte Gordon, de abban a bűvös pillanatban az ajtó kinyílt..  A két felnőtt szemmagasságban vizsgálódott, a Kaulitz ikrek felfelé néztek, így hirtelenjében egyikük sem vette észre a szöszke kobakot, mely nagyjából száz centi magas testhez tartozott.
-Jó napot. -Emelte fel szinte áttetszően halványkék szemecskéit, vizslatva, félénken nézte végig a családot.
-Szervusz. -Rogyasztotta be térdeit ösztönösen Simone, volt már gyakorlata benne, hogyan kell a gyerekekkel bánni. -A szüleid itthon vannak? -Érdeklődött kedvesen.
-Nem veszünk szőnyeget, se másféle ócskaságot. - Felelte válasz helyett hűvösen.
-Hát úgy nézünk mi ki, mint valami ügynökök..? -Nevetgélt idegesen. -Nem, az új szomszédok vagyunk, és gondoltuk bemutatkozunk, mert eddig még nem nyílt rá alkalom..
-Apa a gyárban van. -Mondta lassan, megfontoltan.
-És egyedül vagy itthon? -Csúszott ki száján, legszívesebben visszaszívta volna..
-Ahhoz semmi köze. -Az ajtót már becsukni készült, de Sim még is odatette kezét.
-Majd ha apukád hazaér, mondd meg neki, hogy szívesen látunk benneteket vacsorára, mondjuk a hétvégén. -Folytatta töretlenül mosolyogva.
-Jó. Majd átadom. Jó éjt. - A kék szemek még utoljára elutasítóan villantak meg a sötétben, majd az ajtó halk csukódása jelezte számukra a beszélgetés végét.
-Ez aztán nem semmi kölyök.. - Gordon a csukott ajtóra szegezte tekintetét, látszott, hogy még sokáig fogja emészteni a hallottakat.
-Gyertek, menjünk haza.. -Karolta át két gyerkőce vállát Sim békítően. -Holnap iskola.

Bill kezében egy fél lekváros zsemlével sétált végig az udvaron. Kétségbeesetten tekintgetett jobbra-balra, testvérét sehol sem látta. Mindenütt gyerekek rohangáltak, játszottak csoportokba verődve. Egy osztályba kerültek, így elvárta volna, hogy Tom vele maradjon, legalább az első napokon.. De nem, a nagy szájú, rosszcsont és eleven kiskölyök azonnal meglelte helyét. A fiúcska úgy született, hogy tudott barátkozni. Mikor legelőször lépte át a termük küszöbét, pillantása azonnal találkozott azokéval a fiúkéval, kiknek már a szemük sem állt jól. Noha alig múltak nyolc évesek, a fiatalabbik Kaulitz már érezte, hogy itt valami nagyon nem lesz jó, ha ez így folytatódik.
Úgyhogy, most egyedül járta az udvart, rugdalta az apróbb kavicsokat, étvágytalanul majszolta szendvicsét. Felnézett. Megtorpant,  ismét szemügyre vette maga körül ezt a világot.. Olyan idegen és rohanó volt az, úgy érezte magát, mint egy kis fekete bárány, a sok fehér jószág között. Akkor tekintete megakadt egy padon. Nem, nem is a padon, sokkal inkább az azon üldögélő, fekete, fodros szoknyán, az abból kikandikáló, pipaszár lábakon, melyek topogóban folytatódtak. Térdére egy füzetet fektetett, abba karistolt valamit vadul. Szőke hajába bele-belekapott a szél, szemébe fújta és szájába, de továbbra sem zavartatta magát. Bill felismerte benne az előző esti lányt. Maga sem tudta miért, de elindult feléje.. Néhány lépés választotta el a padtól, akkor a lány, mintegy megérezve az ő jelenlétét, felnézett. A fiú megriadt azoktól az értelemtől csillogó szemektől, kedve lett volna elrohanni. Még sem tette.
-Szia.. -Köszönt halkan a szöszkének, mosolyogni azonban már képtelen volt hozzá.
-Szia. -Felelte az, immár ismét a rajzába temetkezve.
-Leülhetek..?
A lány megrántotta vállát. Bill folytatta.
-Tegnap is találkoztunk, emlékszel?
Az alig észrevehetően bólintott.
-Bill vagyok. És téged hogy hívnak?
-Mathilde.
-Szép név, igazán..
Nem reagált. Bill lopva a füzetébe pillantott. Elkerekedett szemekkel bámulta az akasztófát, s az azon függeszkedő pálcikaembert.. Mathilde dühösen csapta össze orra előtt a füzetet.
-Bo..bocsi én csak..
-Te csak, egy vagy közülük. -A kislány szemei megteltek könnyel. Hátrálni kezdett.
-Kik közül? -Állt fel riadtan.
-Csúfolj te is nyugodtan..mind átkozottak vagytok! Mind! -Sikoltotta, s elrohant. Bill még sokáig nézett utána tétován, nem is hallotta az óra kezdetét jelző csengőt..

A vacsoraasztalnál a megszokott légkör lengedezett, csirke illatával keveredve.
-Nem hiszem el, hogy már az első napokban panasz ékezik rátok. -Mondta fáradtan Simone.
A két fiú lesütötte szemét.
-Tom, neked miért kell állandóan valami balhéba keveredned, hm, kisfiam? És te Bill, folyton csak álmodozol..elkésel óráról, ha ott vagy, meg nem figyelsz.. Mit jelentsen ez gyerekek?
-Hát anya.. -Kezdte Tom. -Tudod, nehéz a mai gyermekek élete. -Nézett anyjára nagy komolyan. Már akkor is, nyolc évesen is nagy dumás krapeknek számított, értett hozzá, hogyan lágyítsa meg anyja szívét. Hisz' az is csak nőből volt..
-Na ne, ezt nem magyarázod ki! -Fojtotta belé a szót, de azért szemei pajkosan megvillantak. -Bill?
-Nem álmodoztam. -Emelte fel tekintetét tányérjából. -Mathilde.. Olyan furcsa lány. -Mondta. -Mindig egyedül van..és senki sem barátkozik vele..
-Olyan mint te. -Szólalt meg Tom. Mindenki hallgatott. Gyermek száj igazat mondd, ehhez kétség sem férhet, ezúttal az idősebbik testvér telibe talált.
-Mathildeéknél nem olyanok a körülmények otthon, mint nálunk. -Szólalt meg nagy sokára Gordon. -De erről nem beszélünk, értitek?
-Miért nem?
-Mert nem illik, azért.. Ez az ő dolguk és, mi nem szólhatunk bele. Ki mosogat? -Váltott témát a férfi.
-Majd én. -Ajánlkozott Tom.
-Bár mindig ilyen házias maradna.. -Sóhajtott mosolyogva Sim.
-Azért segítek neki.. -Kacsintott Billre és kedvesére Gordon, majd felállt és lelkesen pattogó nevelt fia után ment. Simone elkezdte összerendezni a tányérokat, betolta a székeket, mindeközben Bill csendesen figyelte. A kérdés már nyelve hegyén volt..
-Mondd csak ki. -Biztatta fiát mosolyogva.
-Mathildének nincs édesanyja, igaz? - Pislogott anyjára választ remélve.
-Ez nem ilyen egyszerű. -Tért ki részlegesen a válaszadás elől, arcára kiültek a gond-ráncok, összevonta szemöldökét.  -Kitől hallottad ezt?
-Egy osztálytársamtól...
-Ne hallgass rá. Mathildének van édesanyja, csak épp' nem él velük..
-És te ezt honnan tudod? -Kérdezte szemtelenül.
-Beszélgettem egy-két szülővel. Az apja sokat dolgozik, úgyhogy a házvezetőnő vigyáz a kislányra. Ő is velük él.. Ezért, Mathilde, hogy is mondjam..Ezért olyan furcsa. De nem szabad őt kicsúfolnod, megértetted? -Nézett rá komolyan.
-De én nem is akartam..
-Gondoltam. -Mosolyodott el szeretetteljesen, ténykedése közben megsimogatta fia fejecskéjét. -De légy megértő vele, ha nem akar veled egyből barátkozni. Csak legyél kedves vele..Előbb-utóbb majd megtörik a jég...

2005

Fekete haja enyhén szemébe lógott, szegecsekkel kivert öve és szakadt farmere még tökéletesebbé tette az oly' tökéletlen összhatást. Alsó szemhéját enyhén lehúzta mutatóujjával, a fekete szemceruzával precízen haladt végig a vékony húson. Egészen vastagon festette ki szemét, a végét olyan cicásan, pontosabban kandúrosan túlhúzta szemhéján. Nagyokat pislogott. Elvigyorodott.
-Benyalhattok.. -Motyogta, s már indult is, nem túl messzire, de még is egy egészen más világba. Egy világba hol végre igazán otthon érezhette magát, egy világba, melybe perfektül beleillett, hol nem érezte kitaszítottnak magát. A szomszédba ment csupán, a tejföl szőke lányhoz, Mathildéhez.
Becsengetett, hátát az ajtófélfának vetette. Várakozott. Az ajtó nyílt, orrát megcsapta a jól ismert, erős illat, és végre azok a halovány, sötéten keretezett szemek pislogtak vissza rá, melyektől cseppet sem idegenkedett..
-Apád itthon?
-Szerinted?
Nem is volt több kérdése, nem volt már arra szükség, hogy beszéljenek. Magához rántotta a törékeny testet, hogy a saját vékony csontjaival biztosítson annak védelmet. Így toporogtak be a házba, Bill megragadta a kilincset, behúzta maguk mögött az ajtót. Csókolta a puha, kívánatos ajkakat, élvezettel maszatolta el rajtuk a meggyvörös rúzst. A lány alsó ajkába harapott, szívni kezdte azt erősen, hogy attól a nyomtól legyen vörös, amit ő maga hagy rajta, ne a festékektől.
-Mit művelsz, Kaulitz? -Lihegett a lány elhúzódva.
-Mit akarsz, mit műveljek? -Csúsztak le kezei formás hátsójára, óvatosan vájta belé ujjait.
-Hiányoztál. -Mosolyodott el lágyan.
-Te is.
Egymás szemeibe néztek mélyen, vágyaik letisztultak lassan, nem akarták már egészben felfalni a másikat. Ezek voltak ők, a két fiatal, kik különcök, de olyan egyformán mások voltak.. Telis-tele ellentmondással, haraggal, szenvedéllyel, s annyi szeretettel, hogy ha mindazt kieresztették volna magukból, az egész világ nem bírta volna el azt..
-Menjünk fel. -Invitálta kedvesen, kézen fogva húzta maga után a padlásszobába. Bill örömmel követte. Szerette ezt a szobát, szerette a feketére mázolt falakat, az azon díszelgő annyiféle absztrakt képet, s a mindig levegőben lengedező füstölőillatot. Azonnal szemet szúrt neki az apró változás, az állványt most sötét lepel takarta.
-Mit alkottál? -Lépett oda, ujjai már közrefogták a vékony anyagot.
-Ne. -Szorította meg karját határozottan. -Még nem nézheted meg.
-Jó-jó. -Simította ki arcába omoló tincseit, nem állta, hogy ne csókolja meg újra azokat a hívogató ajkakat.
-Egyre ritkábban látlak.. -Húzódott el a lány, ágya szélére ült, melyen a fekete szatén takaró szegélye a földet súrolta.
-Mathilde..-Sóhajtott mélyet Bill. -Te vagy a mindenem. Tudod jól...
-És a Devilish..
-Már nem Devilish. -Javította ki a fiú. -Átneveztük.
-Hogyan? -Csodálkozott el.
-Tokio Hotel lett a neve. -Jelentette ki nemes egyszerűséggel.
-Még is..miért?
-A Devilish elavult, valami új kellett, valami ütős, amire az emberek ráharapnak, amit a fiatalok áhítattal ejtenek ki a szájukon. Meg kell kapnunk a lemezszerződés és meg is fogjuk és akkor végre mindenütt elismernek majd bennünket..
Bill csillogó szemekkel magyarázott, Mathilda szívébe tőrként szúrt bele az új felismerése..A sok közül, melyet az utóbbi hónapokban vett észre. Apró változások voltak ezek csupán, de az ő kapcsolatukra még is olyan kihatással bírtak, melyek semmiképpen sem voltak pozitív töltetűek.
-A Devilish-t együtt találtuk ki, Bill. -Szólt csendesen.
-Tudom, de értsd meg..
-Bill. -Állt fel hirtelen, közelebb lépett a fiúhoz, tenyerét vállára helyezte, mélyen szemeibe nézett. -Ígérj meg nekem valamit..
-Akármit..
-Ígérd meg, hogy soha nem hagysz magamra..
-Már, hogy hagynálak magadra, te buta..? - Vonta magához gyöngéden. Finoman simogatni kezdte hátát, mély, nyugodt légzésével a lányra is hasonló állapotot vont.
-Rám unsz..Elfeledsz az évek során majd, ha már híres leszel..
-Butaságokat beszélsz, vagy butaságokat beszélsz? -Emelte meg fejét álla alá nyúlva óvatosan. Szeretettel nézett rá, végtelen féltéssel, s szentül hitt benne, hogy ez kettejük között örök lesz.. -Mennyi mindent éltünk mi már át együtt? Emlékszel, mikor még anno nyolc évesen először mentem oda hozzád? Te elküldtél és nézd, most hol tartunk! Külön suliba kerültünk és még sem változott meg semmi..
-De csak azért, mert ott mindenki buzinak nézett téged.. - Nevette el magát.
-Ó, igazán? -Vonta fel szemöldökét, játékos komolysággal bökte oldalba a lányt.
-Igen, és ha nincs ló, jó a szamár is.. -Öltött nyelvet.
-Hát te tényleg marha nagy szamár vagy, ha azt gondolod képes lennék elhagyni téged.. -Nézett rá komolyan. Mathilde mosolyogva nyugtázta Bill felháborodását, ajkaihoz hajolt lassan, hogy újra elfeledtesse velük az elmúlás ígéretét, mely akárhogyan is, de mindkettejük agyába befészkelte már magát.. Mélyen.

2008

Hamburg

Szőke haja vége derekát csiklandozta már, évek óta nem járt fodrásznál. Annak már semmi értelmét nem látta, ugyan kinek akart volna tetszeni? Az apjának, ki minden idejét munkájába ölte anyja halála óta, s az egykori szeme fénye, az édes kicsi lánya lelkét hagyta elkallódni árnyak között..? Igen, két éve már, hogy nem találkozott Vele. A hollócskával, a különccel, azzal, ki másik felét jelentette neki egykor.. Napjait most Hamburgban tengette, eleinte azzal áltatta magát, hogy itt képes lesz felejteni. Loitschében túl sok emlék maradt hátra, túl sok érzelem kötötte még oda, melyektől szabadulni igyekezett. Hiába. Eleinte leveleztek, nap, mint nap. Bill hitegette őt, s áltatta önmagát is, hogy ez az állapot csak addig tart, míg a banda kellően ismertté válik. Addig kell csupán városról városra járnia, míg meg nem ismerik a nevüket mindenütt. Ma a Tokio Hotel fénykorát élte, s Bill ígérete hol maradt..? Valahol Loitschében, a laptopján, megannyi reményteli e-mail között..

Mathilde szemei kialvatlanok voltak ,arca nyúzott, kezei reszkettek az idegességtől. Asztali számítógépén egy levelet pötyögött, immár második éjszakája. Joggal kérdezhetné bárki, hogyan lehet egy levelet több álmatlan éjszakán át írni, ám ez nem akármilyen levél volt. Tárgyhoz már rég beírta a címet, mely az Utolsó levél volt, de ennek jelentésével egyenlőre csak ő maga volt tisztában. Egyedül ő ismerte a megtöltött fegyver rejtekhelyét, mely birtokában volt már azóta, hogy a sötét gondolatok megvetették lábukat fejecskéjében. De mindenekelőtt üzenni akart neki utoljára, írni akart neki egy utolsó levelet..
S akkor a képernyő közepén egy ablak jelent meg. Üzenete érkezett. Hanyagul kattintott rá, a feladó e-mail címe cseppet sem volt ismerős számára. Még is olvasni kezdte a levelet..

Kedves Mathilde!

Talán még emlékszel rám. Talán nem feledted el a sok szépet, mit egymásnak adtunk, s talán már nem haragszol rám. Loitsche, kilencvenes évek, ugye szépen csengő szavak..? Mert bennem szép emlékként maradtál meg máig, még ennyi idő távlatából is jól esik visszaemlékezni Rád, Mathilde.
Nyilván hallottál rólam, rólunk, a Tokio Hotelről a televízióban, olvastál az újságban, füledbe jutottak a pletykák.. Igen, egytől egyig igaz, a hétvégén Hamburgban fogunk koncertet adni. Két nappal korábban érkezünk meg, nagyszabású fellépés lesz, és én szeretnélek látni. Találkoznál velem, mint egy régi baráttal? Kérlek, Mathilde. Sokat jelentene nekem, s talán neked is volna hozzá kedved.. Régen írtam, tudom, de változtam, nyilván te is más lettél, még is, válaszolj nekem..

Szeretettel ölel: Bill

Arcán patakzottak a könnyek, kezeivel erősen markolta az asztal szélét. Hát lehetséges..? Még mindig működik köztük az a különleges kapocs..? Már úgy is mindegy, gondolta.. Egy dolog számít, a terv, s az a bizonyos fegyver, mely ott lapult nála, mindig, minden másodpercben, készen állva az utolsó lövésre..

Idegesen tördelte kezeit háta mögött, miközben várakozott. A megbeszélt helyen, a kávézó teraszán üldögélt, egy tea társaságában. Zsebében a levéllel, melyet már megírt, s ki is nyomtatott. Végre be tudta fejezni, a lehető legtökéletesebb lezárást adta neki, tökéletesen elégedett volt magával. Fekete kézitáskája dorombolva simult ölébe, benne a nehezékkel, mely ez esetben fegyverét jelentette. A gonosz alkotta tárgy szinte vágyta már, hogy használják, húzzák meg végre azt a ravaszt, folyjon egy kis vér, csepegjen a betonra, terítse be vörös nedűjével az áldozata arcát..
Lágyan érintette bőrét a bőr, melynek tapintását ezer közül is megismerte volna, mind a mai napig..
-Szia. -Köszöntötte mosolyogva Bill Kaulitz.
-Szia. -Mosolygott rá hasonlóképpen, de hamis mosoly volt már az. A terve teljesen  kifordult az eredetiből, s már előre eltervezte a találkájuk minden mozzanatát..
-Hát, ide is eljutottunk.. -Tűnődött el halkan, továbbra is szelíden mosolyogva.
-Hová? -Billentette oldalra fejét Mathilde, megjátszott érdeklődéssel.
A fiú leült, ujjait összefűzte az asztalon.
-Itt vagyunk.. És annyit változtál. Gyönyörű vagy..
-Köszönöm. -Biccentett szerényen. -Ami azt illeti, te sem panaszkodhatsz..
-Ne túlozzunk..
-Ugyan, fél Európa téged akar. És nem csak a lányok. -Nevetett pimaszul.
-Az nem azt jelenti, hogy jó pasi vagyok .. -Forgatta szemeit. -Ők nem ismernek. Ők egy képet látnak rólam, amit a média levetít nekik, s fogalmuk sincs, ki vagyok én igazából.. -Nézett rá.
-Így van. De én ismertelek...
-Igen...
Néhány pillanatig elmélázva nézték egymást, fürkészték az ismerős, még is ismeretlenné vált szempárban az elmúlt évek nyomait, s mindkettejüknek fájdalmas volt a rádöbbenés, hogy egyiküknek sincs helye ott..
-És, hogy-hogy testőrség nélkül, Kaulitz? -Vigyorgott a lány.
-Jaj, ne is kérdezd..Fél órámba került elmagyarázni, hogy nagy fiú vagyok már. Egyre csak azt hajtogatták, hogy majd betámadnak a rajongó lánykák..
-Hát igen, egy ilyen fejet nem könnyű elrejteni.. -Kacagott gúnyosan, jóízűen.
-Héé.. Te mit sem változtál...
Alighogy ezt kimondta, egy alacsony, félre fésült hajú, csíkos pólós lány lépett asztalukhoz, barátnője kíséretében, ki TH-s pólóban feszített.
-Öh..bocsi.. kérhetnénk egy autógrammot? -Pirult el édesen. Mathilda elfojtott egy gúnyos horkantást. Ujjai akaratlanul is a fegyverre siklottak így, táskán keresztül.
-Persze. -Nézett rájuk Bill, mintha ez olyan természetes, mindennapi jelenség volna számára. Aláfirkantotta az eléje rakott táskát. Mathilde észrevette, hogy az út másik felén ujjal mutogatnak Bill felé, majd egy kisebb csapat vészesen közeledni kezd.
-Ajjaj.. -Szorította össze fogait Bill.
-Menjünk innen.. -Javasolta a lány, alig tudta magában elnyomni a diadalittas üvöltést.
-Tudsz valami nyugis helyet..? Ahová nem járnak tinédzserek..?
-Hogy tudok-e..? Bill Kaulitz, úgy ismersz te engem, mint aki nem tud elszigetelt, csendes helyeket?

-.. igen, máig is a kedvenceim.
-Ahogyan nekem is. -Fűzte tovább. Egymás mellett sétáltak, az Elba folyó egy aprócska elágazásánál, hol egyetlen pillanatra sem szűnt meg a rakodás. Az emelődaruk dolgoztak, a munkások kiabáltak egymásnak, de mindez csak távoli zajként jutott el füleikig. Ők a rakpart legszélén sétáltak, ott, hol a hajók kötöttek ki, s a víz csaknem kiöntött lábnyomaikig.
-Néha hiányoznak a régi dolgok. -Idézte fel nosztalgikus hangon Bill.
-Nem rajtam múlott. -Motyogta.
-Tudom...
-Még mindig úgy lehetne minden. -Torpant meg.
-Gondolod? -Állt meg ő is, szembe fordult a lánnyal.
-Tudom. -Nézett szemeibe elszántan.
-Még is honnan..? Honnan tudod, hogy nem változtunk volna egymás mellett, vagy épp' nem változtattuk volna meg egymást? A szerelem elmúlhatott volna így is, úgy is.. Ez ellen se te, se én nem tehettünk volna semmit sem..
-Neked elmúlt?
-Tovább léptem. -Bólintott a fiú.
Mély lélegzetet vett. Eljött az idő. Most vagy soha.. S ő a mostot választotta, ezzel végleg megpecsételve a sorsot.. Kihalászta a levelet zsebéből.
-Ezt neked írtam, Bill. -Nyújtotta felé.
-Most..?
-Olvasd. Ne kérdezz semmit, egy percre se vonja el róla a figyelmed semmi..Ha figyelmesen olvasod el, a végére mindent érteni fogsz, s nem kell kérdezned semmit. Ígérem.
-Jó.. -Nyitotta szét a levelet. Olvasni kezdett..

Drága Bill!

'97 – Loitsche. Ismerős tán..? Igen, nekem is. Kislány voltam még, ártatlan és romlatlan, bármi lehetett volna belőlem akkor még. S lett is, de, hogy mi ez, mivé váltam, arra csak te tudhatod a választ senki más. Miért? Mert te ismertél, akkor is ismerni akartál, mikor senki más nem. Te tudod, hogy apám gyűlölt, amiért anya halt meg és nem én.. Nanny volt az egyetlen ember, aki foglalkozott velem, de ő sem szeretetből tette, hanem mert fizették érte. És akkor jöttél te..és mindent félresöpörtél, miben eddig hittem, és elkezdtél szeretni engem. A magad gyerekes, bohókás és komolytalan módján, mivel egy nyolc éves tud szeretni, de akkor is szerettél. Én pedig hűvös voltam veled és elutasító, de a lelkem már akkor is, ott is örömtáncot lejtett..
Teltek az évek, Bill, s mi felcseperedtünk. Emlékszem, az osztályban minden lánynak nőni kezdett a melle, én voltam csupán nyolcadikban is lapos, akár egy deszka. Nem mintha egyébként olyan kedvesen viselkedtek volna velem, de még inkább köszörülni kezdték rajtam a nyelvüket, s te mindig azt mondtad, hogy féltékenyek rám. Akkor még nem értettem, Bill, de egy este megértetted velem. Igen, a lányok mind mind barátot akartak maguknak, nem csupán olyat, aki lefeküdne velük egy éjszakára.. De akkor még nem kaphatták ezt meg. Én más voltam, Bill, és ezt te bizonyítottad be nekem. Emlékszem, megfogtad a kezem, nem úgy, ahogyan szoktad.. Nem, másféle kézfogás volt ez, egészen gyengéd és finom, és úgy vezettél, mintha meg akarnál mutatni nekem valamit. Telihold volt és fújt a szél, az eső pedig néha eleredt, de minket az sem zavart. Róttuk a város utcáit éjszaka, nem törődve senkivel és semmivel ,csak ketten voltunk, a néptelen utcák zajtalansága végigkísért bennünket. Akkor aztán megtorpantál, egy kiégett utcai lámpa alatt haladtunk volna át.. Szembefordítottál magaddal, és azt mondtad Szeretlek. Én rád néztem, s azt mondtam, én is szeretlek Bill. De te nem úgy értetted, s ez világossá vált a számomra a percben, mikor ajkad először ajkamhoz ért, azon az esővarázzsal átitatott éjjelen..
'06 – Még mindig Loitsche, de számomra, s számodra sem sokáig. Ugye emlékszel, mikor azt ígérted, soha nem fogsz magamra hagyni?  Aztán még is megtetted. Az egész azzal az ostoba szerződéssel kezdődött, mely világosan kimondta, hogy nem lehet barátnőd. Lerombolná a gondosan felépítetted imázsodat. És te belementél, Bill, mert fontos volt neked, és én is belementem, mert fontos voltál nekem. Voltál? Vagy még mindig az vagy? Nincs jelentősége már, ugyan, kit érdekel, mi van, s mi volt? Hisz' egy a fontos.. A TH, az pedig, hogy hány embert tettél tönkre ezzel, mind mellékes.. Te elmentél, én meg itt maradtam. Leveleztünk. Naponta, aztán hetente. S mikor kéthavonta jelzett új üzenetet a laptop, magam mögött hagytam ezt az átkozott kisvárost. Hamburgba jöttem, hogy felejtsek. Nem sikerült.. Összetörten, magányosan, nyílt sebekkel maradtam itt, míg te a képernyőről mosolyogtál vissza rám. Néztem az embereket, s láttam a lányokat, akik mind beléd szerelmesek. Bocsáss, meg nem is beléd.. Mert te akként maradtál a szívemben, akitől zokogva, szeretkezve váltam el  utoljára..Most csak annyit szeretnék kérdezni, Bill, hogy ki vagy te? Kivé lettél..? Mert azt, hogy engem mivé tettél, már tudod jól..
'08 – Hamburg. Itt vagy. Itt vagyok. Itt a vég.

Bill leeresztette arca elől a papírt, s megmerevedett Mathilde látványától. A látványtól, amint a szőke lány kezében fegyvert tart, félúton a levegőben, kettejük között.
-Tedd azt le! - Hátrálni kezdett, a levél kiesett kezéből.
-Ne aggódj, Bill. Itt, ma, csak egy ember fog meghalni...
Tulajdon halántékához emelte a fegyver csövét, a másodperc töredékéig tartott csupán a nehéz pillanat, mely alatt meghúzta a ravaszt. Bill üvöltése, a golyó fúródása a koponyájába, a levélre fröccsenő vére.. Mit számított már akkor? Akkor már semmi sem számított.