Különböző utcákat hagytam magam mögött, a jellegzetes német házikókkal. A gondolataimba mélyedtem, és nem néztem hol vagyok, merre megyek. Tudtam, hogy amit Katetől kaptam az még csak a töredéke annak, amit érdemeltem volna, és amit ténylegesen nekem szánt. Megbízott bennem, és minidig feltétel nélkül szeretett. Elfogadott olyannak amilyen vagyok. Nem ezt érdemelte volna. Senki sem ezt érdemelte. A főtéren bóklászva elővettem a telefonomat, és megcsörgettem aput.  

- Szia! – szóltam bele melankolikus hangon.

- Helló, Jen.

- Itt vagyok a főtéren. Értem jönnél?

- Persze. Tíz perc és ott vagyok.

- Köszönöm. Szia!

- Szia.

Apa nem hazudtolta meg önmagát. Csupán pár perc telt el, mire megpillantottam a BMW-nket.

- Hogy kerülsz te ide? – kíváncsiskodott, miközben kezével lenyomta az ajtónyitó gombot.

- Ahogy beértem Gustavékhoz nagy tömeg fogadott. Ott volt Michael és Kate is, aki épp nagyon mérges rám. Kegyetlenül összevesztünk, úgyhogy eljöttem onnan, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. – apa rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit.  

 Otthon egyenesen a kanapé felé vettem az irányt, hogy egy kicsit ledőljek, és amikor láttam, hogy az ülőalkalmatosság foglalt átfáradtam a fotelhez.

- Szia Michael. – a díványon épp Michael és Ady játszott.

- Hali. Hol voltál? – érdeklődött

- Sétáltam egyet.

- Aham…

- És te hogy-hogy eljöttél?

- Feszült volt a hangulat, nem igazán akartam ott maradni.

- Jenny, ha gondolod, szívesen válaszolunk a kérdéseidre, mert biztos vannak… – Mariann mintha teljesen bele látott volna a fejembe.

- Hát lenne egy pár…

- Mond nyugodtan - apa is csatlakozott a kis családhoz.

- Milyen suliba vettek át? Vagy átvettek egyáltalán valamelyikbe?

- Igen oda ahova a barátnőd is jár. Megnézték a 8.os felvételi lapjaidat, meg az eddigi bizonyítványaidat.

- Ohh! De jó…

- Nem örülsz neki?

- Hát, Kate meg fog nyuvasztani. Gondolom rá gondoltál. – Mariann bólintott.

- Nem vagytok jóban?

- Jenny összevitázott vele, de régen legjobb barátnők voltak. – világosította fel apa a helyzetet Mariann előtt. Odafordultam a bátyámhoz, és bűnbánó szemeket meresztettem rá.

- Mics…sajnálom… hülye voltam és vagyok… annyira kibírhatatlan volt az életem nélküled, és nem akarlak többet elveszteni. – újra a nyakába vetettem magam, és reméltem, hogy érzi komolyan is gondolom azt, amit mondtam.

- Én sajnálom, nagy hibát követtem el akkor mikor Nixit választottam és nem titeket.

- De még mindig együtt vagytok? – néztem rá félve.

- Együtt, de kérlek, ne akadj ki! Szeretem.

- Rendben. A szerelem nagy kincs. Becsben kell tartani…

- Köszönöm.

- Héhé! Azt azért nem mondtam, hogy elviselem a képét! –kértem ki magamnak.