2. rész – Bevásárló körút

Egyre jobban érzékeltem magam körül a világot, de még nem akartam kinyitni a szemem és felkelni. A takaróm meleg volt és finom friss illatot árasztott. Szép lassan visszabóbiskoltam egy újabb álomba mely egy fekete vad csődörön ülő hercegről és az ő kíséretéről szólt. Békésen szunyókáltam tovább egészen addig, míg egy éles hang ketté nem szelte a levegőt és vele szerte nem foszlott a gyönyörűséges herceg.

-         Jenny, ébresztő!

-         Nemnemnemnem… - motyogtam a párnámba – én még alszom.

-         Gyerünk, a hasadra süt a nap! Ha nem kelsz fel, lehúzzuk rólad a takarót!

-         Gustav, hagyjál aludni. Nem vicces. Álmos vagyok.

-         Maradjunk inkább a Tomba, jó? Elég nekem egy név is.

-         Tom…Tom…micsoda? Te meg mit keresel itt?

-         Óóó, nem egyedül jött ám! – Bill és George hangját hallottam valahol a távolból, de még mindig tompa voltam az álmomtól.

-          Mit kerestek ti itt, hajnalok hajnalán? – kinyitottam a szemem, de rögtön vissza is csuktam, mert elvakított a fény.

-         Úgy érted, délben? Egész pontosan jöttünk felkelteni téged.

-         És mi célból kell engem felébreszteni? Az alvás nem káros senkinek sem az egészségére…

-         Úgy gondoltuk elmegyünk egy kis kiruccanásra és Gustav azt mondta, te is biztos, hogy jönni szeretnél.

-         Még tíz perc és felkelek.

-         De ne hogy visszaaludj! Öltözz fel és indulás, addig mi megvárunk lent a nappaliba.

Ahogy kisétáltak az ajtómon lerúgtam magamról a takarót, és a szekrényemhez vánszorogtam. Kivettem a legfelső pólót, ami a kezem ügyébe került meg egy fekete rövidnadrágot, össze fogtam a hajamat és beálltam a zuhany alá. Tíz perc ázás után, megtörölköztem, felöltöztem és kisminkeltem magamat. Mire leértem a fiúk már türelmetlenül toporogtak az ajtóban.

-         Nők! – sóhajtott Bill de egy hatalmas mosoly kíséretében nyomott egy puszit az arcomra, ahogy aztán a többiek is.

Tom kocsijában Gustav elkezdte a kinézetemet kritizálni, bosszankodott és olyanokkal vádolt meg hogy én mindig többnek szeretnék kinézni a koromnál.

-         Állandóan sminkelsz, és magas sarkút hordasz. Ez nem egy tizennégy éves lánynak való szerelés. – rázta a fejét folyamatosan.

-         Nem értem mi a problémád vele. Egyenlőre nem könyöktől homlokig vagyok kikenve és nem harminc centis cipőket hordok.

-         Egyszer elkapnak egy sikátorban.

-         Ne legyél vészmadár! Meg különben is, ha helyes miért ne. – kacsintottam, de túl aggodalmaskodó unokabátyám még így sem értette a viccet.

-         Ezt hallaná Michael vagy az apád, biztosan nem mehetnél el otthonról őrizet nélkül. – ekkor Bill hírtelen kellemesebb témára terelte a beszélgetést.

-         Ki az a Michael? – kérdezte érdeklődve.

-         Bátyám.

-         Nem is tudtam, hogy van bátyád. Egyáltalán nem említetted még.

-         Elköltözött otthonról, azért.

-         Hány éves?

-         Tizennyolc.

-         Egyetemre ment?

-         Az kevésbé játszott közre. Inkább az, hogy van egy barátnője, és most épp körülötte forog a világ, meg persze Michael is.

-         Ez szomorú.

-         El sem tudod képzelni mennyire… ráadásul utálom a barátnőjét és húgát is, és ezért Michaellel nagyon összevesztünk, mikor bejelentette, hogy hozzájuk költözik. Azóta szinte nem is beszéltünk. Dühös vagyok, mert képes volt otthagyni az egész családját egy lány miatt, akit még alig ismer. Ez nem normális.

-         Biztos vagyok benne, hogy megbékéltek majd – emelte fel a lehajtott fejemet Bill.

-         Elég volt a depresszióból, talpra! Megérkeztünk –szólt közbe a kormány mögül Tom.

A szemem előtt kibontakozott gyerekkorom kedvenc bevásárlóközpontja, a ruhák, hangszerek és minden valaha megjelent dolognak a mennyországa.

-         Miből sejtettétek hogy ez volt a kedvenc helyem míg itt éltük?

-         Abból, hogy ez az enyém is. – kacsintott a fekete.

Néhány órával később hatalmas bevásárló zacskókkal a kezünkben sétáltunk az áruház másik vége felé. Hihetetlenül jól telt a nap, hiszen egyre jobban kezdtem megismerni a fiúkat, és aminek még nagyon örültem, hogy George-ot is egyre jobban kiismertem, bár az utolsó egy órában leváltak tőlünk Gustavval. A nyaralásom első napjai tehát annyira fantasztikusan teltek, hogy el sem tudtam képzelni, lehet –e még ennél is jobb. Mikor Gustavékat megpillantottuk, egyszerre kezdtünk el integetni feléjük. A két srác közelebb érkezve kitágult szemekkel meredt ránk. 

-         Ti aztán jól bevásároltatok!

-         A szokás hatalma - legyintettem.

-         Beülünk valahová enni? – kérdezte Bill eltűnődve.

-         Öcskös, szerintem ez volt életed, legokosabb gondolata!

-         Szerintem meg a, „Durch den monsun”.

-         Milyen igaz! – sóhajtott újra Tom.

Néhány turmix után a téma kezdett kicsit érdektelenné válni számomra, ugyanis a fiúk elkezdték az éppen szembejövő lányokat alakra pontozgatni. Szerencsére félre eső helyen ültünk, így, egy rajongó sem rohant oda hozzájuk, ahogyan azt a vásárolgatásunk közepén tették. Sokszor frusztráló volt, hogy mind a négyen ismert sztárok és én ennek tetejébe még hajlamos is voltam megfeledkezni róla, így mikor az első csapat rajongólány körül vette őket, nem értettem mit történt hirtelen.

Gondolataim elkalandoztak, de mikor láttam, hogy Bill arca kicsit elpirosodik, újra nekiálltam figyelni, mert melyik téma ne lenne érdekes, ami zavarba tud hozni egy fiút?

-         Tehát, neked mióta is nem volt barátnőd? – kérdezte George szemtelenül Billtől.

-         Elég régóta. Majdnem három éve.

-         Sose értettem hogy bírod eddig… de a lényeg a lényeg… megismertem egy lányt, mit szólsz? Szőke, kékszemű, egyszerűen ideális.

-         Miért mindig a szőkék az ideálok? Ezt sose értettem, bár én nő vagyok, úgyhogy nem úgy látom magunkat, mint ti férfiak… - szóltam közbe.

-         A szőkenők általában abba a csoportba tartoznak, akik adnak a külsejükre, ezért sokat edzenek, fogyóznak és minden, ami ahhoz kell, hogy mi szépnek lássuk őket. Valószínűleg ezért alakulhatott ki ez a sztereotípia.

-         Hát szerintem ez baromság, de ti tudjátok.

-         Tehát Bill, mit szólsz? Bemutatnálak neki…

-         Miért nem kavarsz te vele?

-         Mert a nővére előbb jött velem szembe. De a kicsi csaj is jó bőr.

-         Talán. Egy ebédbe még nem halok bele…

-         Indulhatunk? – a beszélgetés kezdett számomra egyre nyomasztóbbá válni, így inkább szabadultam volna belőle. Egy ideig sikerült is, ám a kocsiban újra kezdődött.

-         Nekem nem tud valaki egy mobilszámot szerezni? Lusta vagyok mostanában keresni… - töprengett Tom.

-         A helyi pizzafutár-szolgálaté jó?

-         Nagyon vicces Jennifer…Tudod én most inkább egy kis szórakozásra vágyom, de ha egy csini lány hozza ki nekünk a pizzát esetleg benne vagyok.

-         Nektek mindig ilyeneken jár az agyatok?

-         Tomé egyfolytában! – nevetett ikertestvére.

-         Amúgy nekem van egy, szerintem nagyon csinos barátnőm, aki közel is lakik, ha jól emlékszem.

-         Ideál?

-         Szép hosszú fekete haja van, meg zöld szeme, de ami elképesztő, az a stílusa. Nagyon laza lány.

-         Akkor jöhet.  – kacsintott.

-         És megeshet hogy Tokio Hotel fan. – vágtam ártatlan ábrázatot.

-         A hírnév adta átok… - nevetett.

-     Holnapra beszéltünk meg egy találkozót. Már nagyon régóta nem találkoztunk személyesen, de akkor bemutatlak neki, ha jófiú leszel.

-         Ígérem!

A beszélgetés végére oda is értünk Gustavék házához. A nap szinte észrevétlenül suhant el mellettünk, de nem is bántam, mert így is nagyon jó volt. A szobámba érve elmentem letusolni majd, majd késő estig néztem a tévét ahol egy zenecsatornán, leadták a Tokio Hotel egy borzongatóan jó klipjét. A képernyőn meredve pedig azon tűnődtem, hogy vajon Bill és az a bizonyos szőke lány tényleg találkozni fognak –e.  Továbbra sem értettem miért volt Gerogenál ekkora rajongás a szőkék iránt, de talán egyszer rájövök.