Charlie: Zenébe zárt titkok 

15. rész 

Wir schliessen uns ein 

Néhány másodpercre úgy tűnt, a nap azért bújt fedezékbe a hegyek
mögött, hogy elrejtőzzön a szobában kitörni készülő veszekedés 
elől, mintha még végighallgatni is félne, nemhogy a szemtanúja 
lenni. Jókor jött neki, hogy a megszokott körforgásnak megfelelően 
el kellett hagynia Magdeburgot, s eltűnni, hogy másokat is 
megmelengessen a sugarai melegével. 

A nyugodt, lazaságot tükröző szempár és a mogyoróbarna, 
dühtől égő tekintett parázsolva kapcsolódott össze hosszú 
percekre, néma harcot vívva egymással, végül Darlene szakította 
meg a szemkontaktust. 

Újabb már eleve halálra ítélt kísérletet tett a szabadulásra, 
a gitáros karjai azonban nem engedtek, a nő újabb kudarcot 
élhetett át, ezen az estén már másodszor. 

- engedj. – határozottan csengett a hangja, ellentmondást 
nem tűrően vájta szemeit a rasztáséba. 

- Nem – a férfi arcán gunyoros mosoly rajzolódott ki, egy aprócska 
mozdulattal hátrébb lökte régen látott ex-kedvesét, és becsukta 
maga mögött az ajtót. – Beszélgessünk. 

- Nincs mondanivalóm. Akár mehetek is… - kerülte a férfi tekintetét. 

Sokszor elképzelte magában, milyen lesz, ha találkoznak. 
Benne volt a pakliban, de jobb szerette volna, ha az a pillanat még
 nem most jön el, hanem később, igaz, akkor sem lett 
volna rá felkészülve. Nem is lehet erre felkészülni. Annyi mindentől 
függ, hogy miről beszélnek és milyen hangnemben… 
hol találkoznak, kivel van a másik… 

Sohasem gondolt arra, hogy itt, Tom régi kis kuckójában fut össze 
életük, egy hatalmas csattanó kíséretében. Mintha két vágány 
torkollott volna egybe, hogy ismét együtt folytassák az útjukat… 

- Tényleg így gondolod? – Darlene-t kiverte a víz a kérdéstől. 
Zavartan tűrt hátra egy barna tincset, szemeit a földre szegezte, 
akárcsak egy zavarban lévő tizenéves, aki nem tud mit kezdeni egy
 fiú közeledésével. 

- Ugyan, Darlene, kit akarsz becsapni? 

- Fogd be! 

- Ejnye, kislány, azt hittem, többet is tudsz mondani ennél… 
vagy valamiben keményebben vágsz oda… 

- Nem érdekem, hogy vitába bonyolódjak veled. 
Csak el akarok menni – mondta ki nyíltan a nő. 

- Milyen őszinték lettünk… - gúnyolódott Tom. 

- Sohasem hazudtam – jelentette ki határozottan Darlene. – én 
csak egyszerűen nem árultam el a teljes igazságot. 

Tom nem válaszolt. Közelebb lépett a nőhöz, mire az riadtan 
lépett egyet hátra. Játékuk addig folytatódott, míg Darlene háta a 
falnak nem ütközött. 

A két tekintet újra összekapcsolódott, ezúttal azonban már 
nem düh, hanem valami furcsa csillogás bujkált mindkettőben, 
valami, ami már hosszú évek óta nem táncolt ebben a 
két szempárban. 

Mindketten tudták, mit akar a másik. Még mindig 
ugyanúgy olvastak a másik rezdüléseiből, mintha el sem váltak 
volna egymástól, s a távol töltött évek nem lennének többek, 
mint egy rémálom. 

Ajkuk végül összeért. Nem játszadoztak, a régi apró puszik, 
semmivé foszlottak az évek alatt, ahogy az együtt töltött pillanatok
 is elhalványultak idővel. Vadul tépték a másik száját, nyelveik őrült
táncot jártak felelevenítve a régi érzéseket, amiket eddig mélyen 
elnyomtak magukban, s szívük legféltettebb zugaiba temetve 
őriztek... 

Zilálva meredtek a másikra. 

egy pofon csattant a rasztás arcán, Darlene szikrázó 
szemekkel lökte távolabb magától. Háta a falnak feszült, 
s onnan méregette a fiút. Átkozta Tomot, de magát még jobban. 
Mi a francot csinál? Hiszen vőlegénye van! Erre… itt csókolózik az 
exével… ő ezt nem akarta… csak gondolkozni akart és emlékezni… 

- Ezt… ezt nem kellett volna… 

- Te is akartad – vont vállat a gitáros. 

- Ez a te hibád… nem kellett volna… nem szabad… 

Tom oldalra döntött fejjel hallgatta egykori kedvese s
záján özönlő összefüggéstelen mondatfoszlányokat. 

- Mit nem kellett volna? – a rasztás tett egy lépést a nő felé. 

Darlene a férfi szemébe fúrta a tekinetét. Nagy hiba volt, 
szinte azonnal elveszett a csokoládébarna szempárban. 
Egy megtört sóhajt hagyta el a száját. 

- Egyszer még átkozni fogom ezt a pillanatot – suttogta maga elé,
 a rasztás tisztán hallotta minden egyes kiejtett szavát. 

Néhány pillanatra elcsodálkozott, ahogy a nő vékony karja a nyaka 
köré fonódtak, s puha ajkai a szájára tapadtak. Nagyobb hévvel 
falták egymás ajkait, mint valaha. Szomjaztak a másik csókjára, 
vágytak a tiltott érintésekre. 

Tom gyengéden a falnak tolta a nőt, felkapta a könnyű kis testet, 
és az ütött-kopott kanapé felé indult el vele. 

Darlene telefonja fülsiketítően sikoltott fel. Darlene úgy lökte le 
magáról a rasztást, mintha minimum egy józanító pofont kapott 
volna. Kezei megremegtek, ahogy a készüléket kihúzta a zsebéből.
 Amint meglátta a nevet a kijelzőn, kinyomta, most nem 
akar Dave-vel beszélni. 

- Nem is tudom mi ütött belém… - simított végig a haján. 

- Ugyan, Dar… vágysz rám… 

- Nem… - rázta meg a fejét tagadólag a barna. 

- Dehogynem… kívánsz… valld csak be magadnak… - a rasztás 
Darlene mögött állt, finom csókokkal hintette be a vállát. 

- Elég! – kiáltott fel a nő, s távolabb lépett. – elég… ez nem 
történt volna meg, ha te… ha te nem csinálod ezt! 

- Darlene - a gitáros hangja nyugodtan csengett. – A szexhez két 
ember kell, és te is benne voltál… eddig. 

- A francba, Kaulitz! Hagyj engem békén! Felejts el! Megvoltam 
nélküled az elmúlt négy évben! 

- Öt éve, hogy elmentél… 

- Tudom, hogy öt év már annak, Tom! De csak négy telt el 
belőle úgy, hogy nem minden gondolatom te volt! – dühösen 

meredt a férfire. – Ne merészelj még egyszer a közelembe jönni! 
Felejtsd el, hogy valaha is találkoztunk… sőt, jobb, ha már azt is, 
hogy ismertük egymást… 

Darlene idegesen futott le a lépcsőn. Végre kiért abból a szobából. 
Úgy érezte, ha egy másodperccel tovább ott marad, megfullad.