Charlie: Zenébe zárt titkok

14. rész

Rette Mich

Az őszi szél visszatért, hogy újra az uralma alá vonja a városok utcáit, 
hideg ujjaival felkavarja a lehullott sárga faleveket, s megtépázza 
az aranyba öltözött fákat. 
Egy apró, erezett levél hullott alá, egyenes a tó vízére. 
A felszíne gyűrűzni kezdett, lassan tovasodorva az 
elmagányosodott levelet. 

Két, egymásnak dőlt alak figyelte a fodrozó vizet, a rajta hintázó 
apró levelet. A férfi szemében unalom játszadozott, kedves azonban 
csillogó szemekkel nézte a természetet csodáit. Legalábbis kívülről 
ez látszódott. A nő gondolatai azonban messze voltak, a szelek 
szárnyán repültek, s ide-oda cikáztak a régi emlékek között. 
Mennyi minden változott azóta, hogy elhagyta Németországot! 

-              Kicsim, indulhatunk? – Dave mosolyogva adott puszit a 
nő fejére. 

-              Persze…

A pár felemelkedett a földről. Összehajtogatták a pokrócot, 
amin ültek, beletették Darlene táskájába, és hazafelé indultak. 
A férfi karja menyasszonya derekán pihent, szorosan egymás 
mellett lépdeltek. 

Darlene gondolatai visszakalandoztak az elfeledettnek 
hitt évekhez. Felelevenedtek előtte a régi arcok, barátok, 
a versenyek. Egy arab telivér rajzolódott ki szemeit előtt, 
ahogy vadul szeli át a mezőket, sebesen vágtázva… 
átnyargalva egy kisebb patak felett, amitől a hátán ülő, fiatal, 
élettel teli lány ruhái megnedvesedtek. 

Egy pillanatra megtorpant. Kibontakozott az ölelésből, 
és Dave acélszürke szemeibe fúrta a sajátját. 

-              Ne haragudj, de most szeretnék egyedül 
lenni… - mondta rezzenéstelen tekintettel. – Nemsokára én is 
hazamegyek… - azzal meg sem várva a férfi válaszát, sarkon 
perdült és elsétált. Nem sietett, nem volt miért. 
Csak szeretett volna végre egyedül maradnia a gondolataival… 
hogy végre megtehesse azt, amit az elmúlt években elfojtott. 
Emlékezni akart. Mindenre. 

Céltalanul bolyongott a kisvárosban, melynek egykor 
minden szegletét ismerte, s ami most távolságtartóan 
méregette a nő vékony alakját. Darlene megváltozott, 
nem csak külsőre. Komoly, érett nő lett, egy sikeres 
amerikai magazin főszerkesztője, vőlegénye van, és egy 
megalapozott, biztonságot nyújtó otthon vár rá. Senki sem 
mondaná meg róla, hogy egyenlő a fiatal lánnyal, aki egykor 
alkohol és drogproblémákkal küszködött és majd öt hónapot 
töltött a rehabilitáción. 

Felnézett az előtte magasodó épületre. 
Egy pillanatra egy emlékkép elevenedett meg a szemei előtt. 

Éjszaka volt, a lámpák pislogva világították meg az utcát. 
Boldog volt, igazán boldog. Nevetve kergetőztek, játékos csókokat 
váltottak… 

-              Itt vagyunk – szólalt meg akkor a 
rasztás. – Ide szoktam jönni gondolkodni… eddig csak Billnek 
mutattam meg és most neked is..

Darlene megrázta barna fürtökkel keretezett arcát, majd 
ahogy régen a fiú tette, kinyitotta az ajtót. Az fájdalmas 
nyikorgások közepette engedett neki szabad utat, majd egy kattan
ás kíséretében becsukódott mögötte. A félhomályban, ami az 
épületben uralkodott, csak a nő körvonalai látszódtak. 
Tapogatózva indult el a lépcső felé, óvatosan haladt egyre feljebb
 a fel-felnyögő fokokon. Az emeletre ért. Lefordult balra, s vigyázva 
lépkedett a meg-megmozduló, korhadt padlón, végül belépett egy
szobába. 

Ugyanolyan volt, mint régen. Az ütött-kopott kanapé a megszokott
 helyén állt, az ablak kitört üvegének darabjai az egérrágta 
szőnyegen feküdtek. Itt már világosabb volt, mint az előszobában, 
a nap sárga sugarai gyengéden simították végig a szoba tárgyait. 

Egy lágy szellő tört utat magának a helyiségben, egy kis cetlit repített 
a nő lábai elé. Darlene érdeklődve kapta fel. Azonnal rájött, 
mit tart a kezében. Elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy 
rájöjjön. A nő keserű szavai fájón tükrözték a papírfecni tartalmát. 

-              örökké szeretni foglak, bárhol legyek is! Darlene

Megrázta a fejét, pillantása a falakra siklott. Meg mert volna esküdni rá, 
hogy egy írást látott rajta. Közelebb lépett. Deöbbenten vette észre, 
hogy az egész falat feliratok tucatjai tarkítják. 

-              Rette mich… - olvasta fel az egyik feliratot. 
Nem hagyományos módon volt felfirkantva a falra, hanem valaki 
belevéste, hogy az idő se foghasson ki rajta, s ne halványodjon el. 
A kétszavas mondatfoszlány mellett azonban más szöveg is volt a 
falon. Több ízben is találkozott a saját nevével, valamint 
Toméval is, néhol át volt húzva, mintha zavart volna valakit a név. 
Néhány centivel, talán fél méterrel arrébb azonban már egy 
hosszabb írást rajzoltak fel a falra. A betűk fekete vonalai 
vonzották a tekinteteket, a sok vésett szó közül teljesen kitűnt 
filccel íródott szöveg. 

-              Ich seh noch uns’ren Namen an der Wand, und 
wisch sie wieder weg, ich wollt dir alles anvertrau’n. Warum bist du 
abgehau’n? Komm zurück! Nimm mich mit! - Darlene szíve 
összefacsarodott. Jól tudta, ki írta ezeket a sorokat, ismerte ezt a 
kézírást. Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. 

-              Komm und rette mich, Ich verbrenne innerlich. 
Komm und rette mich! 

Ismét elakadt. Ez a vers, ezek a rövid, tömör mondatok, 
melyből sütött a fájdalom felszakították a régi sebeket. 
Négy évvel ezelőtt, amikor megérkezett Amerikába, azt hitte, 
csak neki fáj ennyire. A fiú utolsó szavai hozzá arra késztették, 
gyűlölje, és őt okolja, pedig semmi oka nem volt rá. Ő tehetett 
a fájdalmas elválásról, csak és kizárólag ő. És most itt áll, olvassa
 ezeket a sorokat, melyek ugyanakkora fájdalomról árulkodnak,
 amik egykor átjárták testét, lelkét, fájón belemélyesztve 
mérgezett fogát a szívébe. 

-              Ich schaff’s nicht ohne dich. Komm und rette mich! 
Rette mich! Rette mich! - suttogva olvasta fel a versszak utolsó 
szavait. – Rette mich… 

Szemei könnybe lábadtak, majd a pillájáról lehintázva 
végigfolytak arcán. 

-              Unsere Träume waren gelog’n, Und keine Träne echt. 
Sag das das nicht wahr ist, sag’s mir jetzt. Vielleicht hörst du 
irgendwo, Mein SOS im Radio! Hörst du mich? Hörst du mich nicht?

Egy rekedtes hang fejezte be a versikét. Darlene felkapta a fejét. 
Még könnyfüggönyén át is felismerte a rasztást. Tom Kaulitz az 
ajtófélfának támaszkodva nézte a lányt. Jobb kezében egy 
cigarettaszál füstölgött. Egy pillanatra a szájához emelte, mélyen 
leszívta, hogy átjárja a tüdejét, majd a füstöt kiengedte a szájából. 

-              Szervusz, Darlene… - a barna szemek egy pillanatra 
megvillantak. - Örülök, hogy látlak… 

A rasztás szavaiból kiérződő gúny nem kerülte el a fiatal nő 
figyelmét. 

-              Tom… - biccentett kimérten. Letörölte a könnyeket 
az arcáról, és felemelkedett a földről. – Nem zavarlak, 
inkább megyek… - mondta határozottan, de amikor a srác mellett 
kilépett volna az ajtón, a rasztás megállította. 

-              Szerintem épp itt az ideje, hogy beszélgessünk 
egy kicsit…