Charlie: Zenébe zárt titkok
13. rész
Gegen meinen willen

Az emberek hangyabolyként futkároztak az utcákon. Nevetgélve, szitkozódva, vagy éppen sikongatva jártak az utcákon. Újságpapírokat tartottak a fejük fölé, védelmet keresve a sűrűn koppanó esőcseppek elől. Volt, aki belátta, esernyő híján nem sok esélye van, hogy száraz bőrrel megússza a hirtelen beköszöntő zivatart, s egyre vizesebb ruhában, esernyő híján sietett hazafelé.
A kisgyerekek kacarászva táncoltak az esőben, élvezték a hűs cseppek érintéseit. Őket egyáltalán nem zavarta, hogy végre, oly sok idő után ismét esett, és esernyő nélkül kapta el őket a zápor, de az sem érdekelte őket, ahogy édesanyjuk dühös szavakkal rendeli be őket a házba, s kétségbeesett szemekkel figyeli az ajtóból, ahogy gyermeke egyre piszkosabbá ás sárosabbá válik az esőcseppek ölelésében.
Egy kisebb, öt-hat fős madársereg csapott át az égen. A jobb szeműek sirályokra ismerhettek a fehér állatokban, akik önként vetették magukat a zivatar hívogató karjaiba. Panaszos énekük az esőcseppek koppanásával visszhangozva tört utat a levegőben, szelek szárnyán terjedt tova, mind mélyebbre hatolva az emberek világában. Bekúszott a házakba a réseken keresztül, minden egyes ajtó és ablak nyitáskor is, amikor az emberek menedéket találva behúzódtak házaikba, vagy amikor a háziasszonyok kitárták az ablakokat, hogy az eső friss illatával teljen meg a levegő.
Lágy szellő tört utat magának egy fiatal, fekete hajú lány szobájába, lágyan meglebbentve a narancssárga sötétítőt.
Térdét a mellkasához húzva, karjaival szorosan átölelve hintázott a földön.
Agyában gondolatok ezrei kergették egymást, szemeiből a keserűség fájó gyöngyszemei buggyantak fel.  Lassan, szinte égetve csusszantak le a hófehér bőrön, s gyémántként felragyogtak, mielőtt kínhalált haltak volna a szépség szájánál.
Néhány széttépett fénykép vette körbe, ahogy a szellő elérte azokat, távolabb szálltak a levegőben, s egy kép a lány lábához esett. Nem sokban különbözött a többitől, az alakok rajta egytől egyig ugyanazok voltak. Egy szerető családot ábrázolt, ahol látszólag minden rendben. A szülők mosolyogva karolták át a másikat, lányuk kacarászva állt a lábuknál, alig lehetett több mint hat éves.
-    Mennyivel jobb volt még akkor, ott Németországban. Nem voltak gondok… - futott át a Darlene fején, ahogy a képre pillantott.
Annyira elmérgesedett a helyzet, főleg, amióta kiderült függősége. Fred egyszer sem volt bent nála, és úgy viselkedik, mintha itt sem lenne. Egyfolytában keresztül néz rajta. Olyan boldog család voltak.
De csak voltak.
A szülei egymásra sem néznek, és úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha egy pillanatra hátat fordít nekik, álarcuk a porba hull, s gyűlölködő pillantásokat váltanak. Miért történt mindez?
Összeomlik minden. Minden, ami eddig nem. Minden, amibe még kapaszkodni tudott azután, hogy Amerikába jöttek. Elveszítette az életét, egy újat kezdett, s most az is véget ér… egyik élet jön a másik után…
-    Nem akarom! – suttogta. – Nem akarom!


Egy kósza kép elevenedett fel előtte egy pillanatra. Három alak szorította egymást a hóesésben állva. Kicsik voltak, még épp hogy csak tíz évesek.
-    Nem akarom! – mondta akkor egy vékonyka fiú. Barna szemei csillogtak, haja alig látszódott ki a sapka alól.
-    Ugyan már, Bill! – szólalt meg a bátyja. – Jobb lesz így… legalább nem halljuk, ahogyan veszekednek. – Tom hangja egészen nyugodt, szinte nemtörődöm volt. Nem mutatta ki, mit is gondol valójában. Senki sem tudta ikrén kívül, hogy belül ő is tombol, hangosan kiált azért, hogy világa ne törjön apró darabokra, titkon azt remélik, szüleik nem válnak el…
Darlene egykori önmaga szorosabbra fonja az ölelést. Barátok voltak. A legjobbak. Akkor mégsem tudta, mit kellene mondania, hogy mit mondhatna ebben a helyzetben. Még nem élte át. Akkor még nem élet át, amit a két testvér.
Vékonyka hangon szólalt meg, sóhaja meglátszódott a levegőben, s próbálta más felé terelni a témát.
-    Holnap után elutazunk anyuékkal telelni – formálta a szavakat.
-    Darlene, hogy tudsz ilyenkor erre gondolni? – csattant fel Bill. – most mondtuk, hogy a szüleink válnak, te meg felvágsz, hogy a te családodnál bezzeg minden tökéletes? Hát én ebből nem kérek! – felszegte az állát, és egy dühödt-sértődött pillantás után otthagyta társait, s a házuk melegébe húzódott.
Darlene megszeppenve nézett utána, majd tekintete Tomra siklott.
-    Én csak… azt hittem, hogy…
-    Kicsit túlreagálta – vont vállat hanyagul a fiúcska. – De talán tényleg nem most kellett volna – tette hozzá, és követte a testvérét….

Darlene felsóhajtott. Ezzel kezdődött közöttük minden. Még pontosan emlékezett arra, amikor másfél héttel ezután az ikrek mosolyogva mentek át hozzá, hogy köszöntsék a hosszú távolléte után. Bill bocsánatot akart kérni, aztán egy hatalmas vitába torkollott minden, és Tomot is sikerült megbántania. Hosszú éveken át ott bántották a másikat, ahol érték, feleslegesen.
Talán a sors furcsa, ízléstelen tréfája lenne, hogy neki is át kell élnie ezt a borzalmat? Hogy el kell viselnie szülei hazugságait? Miért hiszik azt, hogy nem tűnik fel neki semmi? Ő is pontosan tudja, hogy a ház mostanában olyan, mint egy földi pokol. Szülei veszekedését semmi és senki sem tompítja el.
Nem akarja hallani, ahogy veszekednek, vagy amikor az apja újra és újra ráförmed a legkisebb apróságokért is, már amikor hajlandó hozzászólni. Elege van ebből.
Csak lenne minden újból normális!
Egy újabb veszekedés hangjai szűrődtek fel a szobába. Darlene lemondóan megcsóválta a fejét, s némi mérlegelés után a fénykép után nyúlt, hogy elrejtse éjjeliszekrényének fiókjának a mélyébe.
Kinézett az ablakon, szája keserű mosolyra húzódott, ahogy az égen egy napfényben fürdő szivárványt vélt felfedezni.
Még van remény, hogy minden rendbe jöjjön.
egy újabb fuvallat tört be a szobába, szárnyra kapva repítette arrébb az egykori fotók széttépett maradványait. Hosszan hordozta őket magával, kacskaringózva táncolt ki velük a szobából…