Charlie: Zenébe zárt titkok
12. rész
Übers Ende Der Welt

Hangos nevetés szállt a levegőben, a nyár előfutáraként vidáman hirdetve az embereknek az évszak beköszöntöttét. A szívek mélyébe hatoló, lágy dallamú kacajok szinte az egész várost megfertőzték; az emberek arcára mosolyt csaltak, ahogy elhaladtak a felhőtlenül játszó gyerekek előtt.
-    Lena, Lena, add vissza kulcscsomómat! – egy pirospozsgás arcú, hatalmas zöld szemű lány nézett a megszólítottra. A Lenának nevezett hátradobta hosszú, szőke haját, és teljesítette a kérést. A tengert idéző kék szempár végigkövette a kulcsok útját, ahogy csörögve barátnője, Sylvia keze felé száll a levegőben. A búzaszőke hajú lány kezéből azonban kiesett a csomó, hangos zizegés közepette esett a járdára, pontosan egy alak lábai elé. Barna szemekkel méregette a kis zárnyitó tárgyakat, amikről egy kutyás plüss lógott le, majd tekintete a két lányra csúszott. Biccenett nekik, majd felkapta a kulcsokat, és Sylvi kezébe nyomta.
-    Már megint késtél, Charlie – szólalt meg dorgáló hangon Sylvia, szemei azonban nevettek. Charlie vállat vont.
A három tizenöt éves lány egymás mellett lépkedve indult el a járdán, s meg sem állt a parkig. Nevetve ültek le a zöldellő fűbe. Sylvia a kulcsokkal játszadozott, Lena elcsodálkozva követte nyomon egy halványlila pillangó játékát a szellővel a gyep felett, míg Charlie hason feküdt, fejét két kezével támasztotta és hallgatta Sylvia beszámolóját egy lányról, akiről nemrégiben cikkeztek az újságok.
-    Állítólag azóta is itt van… - fejezte be Sylvia, miközben egy sárga falú épületre mutatott.
-    A rehabon? – csodálkozott el Lena, egy pillanatra levette pillantását a lepkéről.- Azt hittem az volt az első alkalom, hogy drogozott…
-    Ez olyan szomorú… - sóhajtott fel a barna hajú is. – A családjának is nagyon nehéz lehet…
-    Túl érzékeny vagy… - állapította meg Lena némi éllel a hangjában. Charlie vetett rá egy pillantást.
-    Ez van…
-    Remélem mi nem fogunk ott kikötni… - jegyezte meg Sylvia, mielőtt barátnői veszekedésben törtek volna ki.
-    Nem drogozunk… - vetette ellen Lena.
-    Egyébként is, élj a pillanatnak a jelszavunk, nem? – Charlie játékosan Sylvire kacsintott.
-    Valaki van az ablakban! – kiáltott fel a lány, továbbra is az épületet fixírozva. Lena és Charlie érdeklődve kapták oda a fejüket, de csak egy függönyt láttak meglibbenni az egyik ablak mögött.

Darlene elhúzódott az ablakból. Már negyed órája figyelte a parkot, az ott levő embereket, amikor észrevette, hogy a három lány az épületre nézett. Nem tudta, miről beszélhetnek, de nem is akarta tudni. Ő csak végre haza akart menni, hogy végre ne ezeket a fehér falakat kelljen bámulnia, amit már hónapok óta tesz. Egészen pontosan azóta, hogy behozták ide leszoktatni a drogokról, valamint pszichológushoz küldték. Az ajtó kinyitódott.
-    Dar? – Lisa kukucskált be a résen, majd látva, hogy lánya ébren van, beljebb merészkedett. Arca beesett volt és szürke, szemei tompán csillogtak. Amióta két hete kimondták a válását Freddel, aki nem akart többet hallani sem Darlene-ról, minden nap eljött és hosszú órákat töltött a lánnyal, hogy újból megismerhessék egymást, és átsegítsék egymást ezen a nehéz időszakon. – Beszéltem az orvossal, azt mondta, hazamehetsz…. – a nő szája egy gyenge mosolyra húzódott. Darlene szemei felcsillantak, és fellélegezve lépett a szekrényhez, hogy összecsomagoljon.


-    Biztos, hogy sétálni akarsz? – kérdezte Lisa a lánytól a taxi előtt állva. A fekete hajú bólintott.
-    Szeretnék végre friss levegőt szívni… - mondta.
-    Akkor otthon találkozunk – búcsúzott el az asszony. Darlene nézte, ahogy a taxi lekanyarodik az utca végén, majd bekapcsolta a zenelejátszóját és elindult.
Már mióta nem járt ezeken a helyeken. Nem mintha bármi újat tudna mutatni neki, a nagyváros ezen részén már nem volt hely, amit ne fedezett volna fel az itteni, barátoknak nevezett ismerőseivel.
Fél órával később már az óceán partján sétálgatott. Lábfejét lágyan simogatták a csillogó hullámok. Pár lépés után sóhajtva huppant le a homokos partra.
-    Ez kellett neked? – kérdezte magától. – Eljöttél ide, a világ végére, ahol alkoholista és drogfüggő lettél. Gratulálok…
Megborzongott. Egyedül érezte magát, teljesen egyedül. Visszavágyott abba a világba, amit egy éve hagyott maga mögött, vissza azok közé a karok közé, amikben biztonságot talált…
Behunyta a szemeit egy pillanatra. Szinte érezte a rasztás megszokott illatát, látta maga előtt a pajkos pillantásait, a fülében ott csengett a fiú boldog nevetése. És valami más is. A szél sejtelmes játéka, halk hangokat fújt felé.
-    Darlene? – a fekete hajú nem nyitotta ki a szemét. Csak azért sem! Egyszer már eljátszotta vele a képzelete, hogy azt hitte, Ő van ott vele… most nem fog bedőlni, nem hagyja, hogy érzékei újabb csapást mérjenek rá. Szemeit még jobban összeszorította, ahogy német nyelvű szövegelés lopta be magát a fülébe. Tudomást sem akart róla venni.
-    Tűnjetek innen… ostoba hangok! – suttogta maga elé.

-    Tom, gyere, mennünk kell – lépett vissza testvéréhez Bill. A rasztás azonban csak nézett maga elé. Tekintete egy pillanatra felparázslott.
-    Darlene? – Bill követte a fiú pillantását.
-    Darnak barna haja van… - ellenkezett az énekes, noha a lány arca neki is ismerős volt, s ösztönei is azt súgták: ő Darlene Winkler. Tommal akkor is el kell hitetnie, hogy nem ő az! A rasztás eddig azt mutatta, teljesen kiheverte már Darlene-t, csak Bill tudta, hogy ez színjáték. Megtévesztés a külvilág számára. – Egyébként is, mekkora az esélye annak, hogy pont itt futsz össze vele. New York hatalmas…
Tom elfordította a fejét.
-    Igazad van… menjünk… - azonban tudta, biztos volt benne, hogy ez a fekete hajú, beesett arcú lány, aki olyan törékenynek tűnik így a homokban ülve egymagában, nem más, mint Darlene. 
Egyszer azonban még visszanézett.
Hát újra találkoztunk, itt, a világ végén, Darlene Winkler…
Gondolatait azonban senki sem láthatta, még a kíváncsi kósza szél sem. A rasztás öccse után indult, halkan dúdolgatva egy régi dalukat.
 Wir schaffen es zusammen
Übers Ende dieser Welt
Die hinter uns zerfällt

Wir schauen noch mal zurück
Es ist der letzte Blick
Auf alles, was für immer war

Komm, atme noch mal ein
Es kann der Anfang sein
Morgen ist zum Greifen nah

(együtt megcsinálhatjuk, a világ végéről, ami darabokra esik mögöttünk, még egyszer visszanézünk. Ez az utolsó pillantás, mindenre, ami eddig volt. Gyere, lélegezz, ez lehet a Kezdet, a holnap már túl közel van)