Charlie: Zenébe zárt titkok
11. rész
1000 Meere

A Hold gyenge fénye titokzatos félhomályba burkolta a kis szobácskát. A hófehér falak csupaszok voltak, csak az idő vasfogának nem kímélő harapásainak lenyomatai mutatkoztak meg rajta sárgás foltokban. Egy gép zúgolódó hangja, egyenletes szuszogás töltötte be a terem minden négyzetcentiméterét, bekúszva a sarkokba, s mindenhonnan kiűzve a nehezékként ránehezedni vágyó némaságot.
Az ágyon megmozdult valaki. A lány mellkasa szaporábban süllyedt le, sűrű levegővételek közepette fájdalmas nyögések hagyták el a száját. Fekete haja szétterült a lúdtoll párnán, egy-két tincs vizesen tapadt hamuszín arcára, melyen izzadtságcseppek gyöngyöztek, orra körül vörös foltok jelezték, hogy nemrég vérzett. Szemeit összeszorította, egy a kívülállók számára rövid, Darlene-nek mégis szinte végtelennek tűnő pillanat erejéig levegőt is elfelejtett venni. Teste megfeszült, izmai görcsbe rándultak.
Szenvedett.

A nap aranyló sugarai már feltűntek a horizonton, a szél egy rövid kanyar erejéig betért a szobába, hogy az óceán sós vizének illatával telítse meg a levegőt.
Darlene ébredezni kezdett, szemei apránként kinyíltak. A fény bántotta a szemeit, néhány perc alatt azonban legyűrte az akadályt, és szétnézhetett a szobában.
A falak színe túl árulkodó volt ahhoz, hogy rájöjjön, hol is van.
Vetett egy pillantást jobbjára, a csepegő infúzióra, s a sípoló gépekre. Lehunyta a szemeit.
-    Hogy kerültem ide? – kérdezte. Hangja rekedtes volt, szinte fülsértő. Válasz, ahogy arra számított is, nem jött. Egy lágy érintés futott végig arcán, óvatosan végigsimítva a puha bőrön.
Darlene csodálkozó szemekkel meredt az arca előtt lebegő pohárra, mely félig meg volt tölte vízzel.
-    Igyál… - hallotta. A szívének oly kedves, ismerős hang hallatán szemei még jobban kikerekedtek, s tekintete a poharat szorongató kéz tulajdonosára siklott.
Pont úgy nézett ki, mint amikor elváltak. Az igéző, mélybarna tekintet csillogott, de most az aggodalomtól, pedig régen még a boldogság tüze járta a fiú íriszében pajkos táncát, mára azonban ennek csak halovány fénye pislákol benne.
Kusza, rasztákba font szőkésbarna haját egy copfba fogta fekete baseballsapkája alatt. A stílusát idéző, bő ruhákban ácsorgott a lány ágy mellett, kezeit csuklóvédők ölelték át.
-    Hogy…hogy kerülsz ide? – dadogta Darlene a fiúra meredve.
-    Később mindent elmesélek – ígérte a fiú, és gyenge mosolyra húzta az ajkait. – előbb igyál.
Egy pillanatra letette az éjjeliszekrényre a poharat, óvatosan felültette a lányt, hogy könnyebb legyen innia, s újra felé nyújtotta az színtelen nedűt.
Darlene a kiszáradt szájához emelte a poharat. Lassan ivott, kezei még mindig remegtek. Egy vékony kis patakban a víz lefolyt ajkai mellett.
-    A francba… - szitkozódott a lány.
-    Semmi baj…
Tom elvette tőle a poharat, és letörölte Darlene állát.
-    Miért vagy itt? – kérdezte szemlesütve.
-    Mert szükséged van rám – hangzott a felelet. Darlene prüszkölve felnevetett.
-    Igazán? – kérdezte gunyorosan. – Akkor lett volna szükségem rád, amikor otthagytál… egyedül a reptéren… Emlékszel még, mit mondtál?
-    Mégis mit kellett volna tennem? – a rasztás felemelte a hangját, majd szinte azonnal vissza is vett a hangerőből. – Sírva kellett volna könyörögnöm, hogy maradj? Összekeversz valakivel, ha ezt vártad…
-    Csak azt kellett volna mondanod, hogy maradjak… - Darlene kinézett az ablakon. Csak az aranysárga eget látta.
-    Min változtatott volna? Semmin.
-    Maradtam volna – válaszolt magabiztosan a lány. – Ha megerősítesz abban, hogy szeretsz…
-    Ugyan kislány… te is tudod, hogy akkor is eljöttél volna… felesleges ezt a témát feszegetni. Ami megtörtént, megtörtént.
Darlene dacosan fúrta szemét a rasztáséba. Ijedten konstatálta, hogy a fiú változni kezd… mintha fakulna…
-    Tom? Tom! Hova mész? Mit csinálsz? – kérdezte rémülten, a fiú válaszra nyitotta a száját.
-    Ezer tenger távolságából is várok rád… ezer időtlen esztendőn át… - mondta még utoljára, mielőtt teste végleg elhomályosult, majd semmivé foszlott volna.
-    Tom! Tooom! – sikoltotta kétségbeesetten a lány. Kezeivel a gitáros után kapott, majd hadonászni kezdett.
orvosok kisebb csoportja rontott be a terembe.
-    Egy nyugtatót adjanak már be neki! – kiáltotta az egyik, míg a többiek lefogták a vergődő lányt. – Gyerünk, mi lesz már?! 
Öt perccel később egy kopaszodó, fehér köpenyes férfi lépett ki a már békésen szuszogó lány kórterméből. Fakózöld szemei a Winkler szülők arcát pásztázta.
-    Nemsokára túl lesz rajta – kezdett bele. – Sajnos, még nem ismerjük azt a drogot, amit a kisasszony használt, valószínűleg új lehet, és az elfogyasztott alkoholmennyiség csak rosszabbította az állapotát. Lázálmok, illúzióképek továbbra is várhatóak lesznek, jövő hét elején várhatóan már kiengedhetjük egy kisebb megfigyelés után…
Fred magához szorította feleségét.
-    Nem lesz semmi baj… - suttogta Liza fülébe.

Tom Kaulitz sietősen lépdelt végig a folyosón.
-    Hanna – biccentett a titkárnőnek, majd belépett David irodájába, ahol már csak rá vártak.
-    Hol voltál? – fordult testvéréhez Bill, a rasztás csak meglengetett kezeiben egy fehér papírost.
-    A lakásban felejtettem… - vonta meg a vállát.
-    Mi ez? – érdeklődött Georg, Gustav azonban csak kikapta Tom kezei közül a lapot, s hangosan olvasni kezdett.
-    1000 Meere? – pillantott fel a rasztásra, majd folytatta.- Wir müssen nur noch 1.000 Meere weit, Durch 1.000 dunkle Jahre ohne Zeit…
( 1000 tenger – Már csak ezer távolságát kell megtennünk, ezer időtlen éven át)