Charlie: Zenébe zárt titkok

10. rész

Ich bin nich’ ich

Csak az evőeszközök halk csengése hallatszódott az étkezőben. Szó nem hagyta el az asztalt körülülők száját, némaság ült a helyiségen, mely nem csak a falakról, s ablakokról pattant vissza. Mintha az öreg zongora is együtt érzően hallgatna, kis apró, szinte észrevehetetlen ponttá zsugorodva. Már milyen hosszú ideje nem játszott rajta senki! Napok, hetek óta nem töltötte be a házat a női ujjak lágy játéka. Teljesen kihaltnak tűnt a ház, hiába sikoltott minden lakója némi életért.
A csend beszédesebb volt, mint bármi más a házban, sok mindenről mesélhetett annak, aki megállt egy pillanatra, s kinyitotta a fülét, hogy meghallja keserű szólamát.
Egy fekete hajú lány lecsapta a villát és a kést az asztalra, egy apró foltot ejtve a hófehér abroszon, s a széket hátratolva felemelkedett az asztalról.

-Végeztem – jelentette ki hűvösen. Mézbarna szemeit végigjáratta nevelőszülei merev arcán, s hátrahagyta maga mögött az ebédlőt.
Szobájába érve megállt egy pillanatra a tükör előtt, s tekintetét végighordozta képmásán. Darlene Winkler ajkai csodálkozásra nyíltak, arcán is halvány döbbenet futott át a látottaktól. Észre sem vette, mit művelt magával az utóbbi hónapok alatt. Az egykor kedves, gyerekes arc mára beesett, puha bőre fakóvá és érdessé vált a sminkeléstől, barna szemei elveszítették csillogásukat. Hosszú, hullámos barna fürtjeit feketére festette, melyben itt-ott pink melírok bújtak meg, frufrut vágatott, s hajpántot hordott. A legfeltűnőbb mégis az az apró, fehér színű kövecske volt az orrában, ám aki jobban megfigyelhette a rövid felsőrészek alól kibújó köldökét, ott is felfedezhetett egy piercinget.

-Mi lett veled? – kérdezte elzüllött önmagát. A tükörkép nem válaszolt, Darlene csak egy szánalmas villanást vélt felfedezni a szemében.

Dübörgés jelezte, hogy a lány levágtat a lépcsőn, s a nappali előtt elfutva lekapta a kabátját az akasztóról.

-Dar, hova mész? – kiáltott utána nevelőanyja.

-Majd jövök! – hagyta el a válasz ajkait egy rövid vállrándítás kíséretében. Liza megrázta a fejét, s beletörődötten süppedt vissza a kandalló előtti fotelbe, hogy régi emlékképek árasszák el elméjét.

Egy alacsony, barna hajú kislány félénken közelebb lépett a fekete lóhoz. Remegő kezeit bizalmatlanul nyújtotta az állat feje felé, s amikor észrevette, hogy a ló nem akarja bántani, megkönnyebbülve húzta végig rajta apró kezeit. Liza még emlékezett, hogy Darlene hányszor és hányszor rángatta ki őket a házuk mögött lévő pajtához, ahol már Vihar várta őket. A lány első esése… első versenye is élénken élt még az emlékezetében, mintha csak tegnap történt volna…

Frederik Winkler óvatosan ült le a másik fotelbe.

-Min gondolkodsz? – kérdezte feleségétől.

-Darlene…

-Liz, ne kezdjük előlről, oké? Tudtuk, hogy nehéz lesz itt, és azt is, hogy később helyre jönnek a dolgok. Te is belementél, nem emlékszel?

-Fred, az istenért, az már fél éve volt! Azóta a lányunk egy emberi roncs lett, aki mindenféle alakokkal jár el az éjszaka közepén… én nem ilyennek neveltem őt!

-Hadd éljen egy kicsit… - a férfi elmélázva nézte a ropogó tüzet.

-Nem kellett volna Amerikába jönnünk – jegyezte meg a nő, s felemelkedett.

-Az a kölyök nem illett Darlene-hez – szólt még utána Fred.

-Csak egyszer az életben néznéd azt is, hogy másnak mi jó  - vetette még oda utoljára a nő, s felsietett a hálószobába.
A Winkler házra újabb csend borult, hogy néhány órával később ismét megtörjék egy újabb vita keserű rezgéseivel…

Darlene részegen tántorgott az úton. Egyik karja Sean vállán pihent, másikban egy martinis üveget szorított. Szinte minden lépés után húzott rajta egyet, s már erősen inogva lépkedtek barátjával a szórakozó hely felé.

-Dar… várj… még ne menjünk vissza… - kérte a szőke, mire a lány bólintott, s hagyta, hogy Sean a konténerhez vezesse.

-Hoztam neked valamit, kislány… - vigyorogta Sean. Rövid ideig matatott a zsebeiben. Darlene addig hátát nekivetette a falnak, s szája egy cuppanó hang kíséretében levált az üvegről.

-Imádom a martiniiiiiiiiiit! – sikoltotta az utca sötétjébe.

-Ezt még jobban fogod szeretni, csajszikám – kacsintott rá a srác, és egy zacskót rázott meg a lány szemei előtt. – A legfrissebb és egyben legújabb anyag… kéz alatt vettem egy havertól… ez a szer nagyon ott van, csak néhány napja kapható…

-Akkor? Mire várunk? – Darlene ajkai vékony mosolyra húzódtak. Másodperccel később már csukott szemmel élvezte, ahogy a drog beleivódik az ereibe, s eltompítja minden érzékét.

-Mennyei…. – suttogta. A martinis üveg kiesett a kezeiből, csilingelve tört darabokra. Darlene fülig érő szájjal indult el egy fénylő pont felé, néhány lépés után azonban megtorpant. Köhögni kezdett, teste remegett, végül eszméletlenül esett az út porába.
Néhány másodpercre magához tért. Hallotta a mentőautók szirénáit, melynek hangjai szinte szétrepesztette dobhártyáját. Egy rövid részlet jutott eszébe az egyik kedvenc számából, mielőtt ismét a végtelen sötétségbe zuhant volna.
Ich bin nich’ ich… (nem vagyok önmagam)