Charlie: Zenébe zárt titkok

9. rész
Schrei

-Anyu, nézd milyen magasan száll a repülőgép! – mutatott fel a még mindig borongós égre egy fiatal kislány. Kökényszínű szemei ragyogtak, ahogy figyelemmel követte a gépmadár útját, amint fehérlő csíkokat eregetve maga után közelít a messzi ismeretlen felé. – Egyszer én is szeretnék repülni… - folytatta álmodozó hangon a gyermek. Édesanyja arcán egy lágy mosoly rajzolódott ki, közelebb húzta magához a lányát, s a karjaiba zárta.

-Majd egyszer, kicsim, majd egyszer – mondta a gyerkőcnek halvány ígéretbimbókat elrejtve szavaiban.

-Hova megy a repülő, anyu? – kíváncsiskodott a szőkeség, miközben kibújt az ölelő karok közül.

-Nem tudom… talán Amerika felé… - felelte elgondolkozva az asszony.

-Amerika? – a kislány arcán ülő szempár még jobban felcsillant. – Ha majd nagy leszek, én is ott fogok élni, és híres színésznő leszek, igaz, mami? Tudod mit? Inkább énekesnő leszek – javította ki magát a csöppség. Édesanyja mosolyogva bólintott.

-Hogy valóra válik-e az álmod csak rajtad múlik majd… - tette hozzá csendesen, s néhány pillanatig révedezve nézett a repülő után. Ő már rég lemondott az álmairól, igaz, helyette újak születtek, s olyat kapott az égtől, ami mindennél fontosabb volt számára. Egy gyermeket, aki itt áll előtte, szinte szakasztott anyja, s már most azon álmodozik, hogy a tudta nélkül valóra váltsa édesanyja egykori titkos álmát.

-Meg fogom csinálni – erősködött a lány. – híres leszek, elhiszed, mami? – A kérdés azonban költőinek számíthatott, ugyanis nem várta meg a választ, tovább folytatta az álmodozást. – Sok pénzem lesz, veszek egy házat, egy kastélyt, és te is odaköltözöl velem, meg apu is, lesz bejárónőnk, és végre nem kell majd dolgoznod…
A nő felsóhajtott, s hallgatta tovább a gyermeke szájából özönlő szavakat.

-Jó lesz majd, mami?

-Igen, nagyon jó lesz, Darlene…

Darlene… Tom Kaulitz felkapta a fejét erre a szóra. Percek óta némán hallgatta a párbeszédet, bár inkább csak foszlányokat kapott el, melyek szabadon kószáltak a levegőben, kecsesen ringatózva, s pajkosan repkedve az emberek előtt, hátha valamelyik felfigyel az elhangzottakra.
A gitáros kezei ökölbe szorultak, másodpercekkel később ellökte magát a park egyik padjától, s zsebre dugott kezekkel maga mögött hagyta az idegeneket. Elege volt, nagyon is. Két napja, pontosan azóta, hogy Darlene Winkler elhagyta az országot, folyton belebotlik valamibe, ami emlékezteti rá. A lány hiánya fájó sebet tépett a rasztás szívébe, egy fekete űr tátong az egykori helyén.

-Ez nem mehet így tovább… - hunyta be a szemeit egy pillanatra, majd megszaporázta a lépteit. Nem nézte, kinek megy neki, melyik járókelő vág a fejéhez egy-két keresetlen szót a figyelmetlensége miatt. Ó, dehogy is. Az ilyesmi eddig sem érdekelte, ezután meg még annyira sem…
Egy fekete Cadillac Escalade előtt állt meg. Idegességtől remegő kezekkel nyitotta ki a kocsi ajtaját, a vezetőülés besüppedt alatta. Hosszú ideig némán bámulta a kormányt, próbálta csitítani a benne tomboló, kitörni készülő vad érzéseket, amiket már napok óta magába fojtott, végül egy zord kiáltás kíséretében a kormányra csapott.
Az idő mintha megállt volna  a négykerekű járműben: vezetője mozdulatlanul ült, csak szaporán emelkedő mellkasának szüntelen játéka jelezte, hogy a fiatal férfi lélegzik, s nem egy élettelen baba ül a helyén. Szemei üvegesen meredtek előre, kizárta a külvilág hangjait, csak magára összpontosított.
Egy halk sóhajtás törte meg a dermedt csendet, egy halk, kattanó hang, ami a slusszkulcs elfordítását jelezte, s a motor berregve elindult.
A fekete Cadillac kihajtott a parkolóból, hogy a főútra kanyarodva fojtassa útját, s beleolvadjon az autósok közé.

Kop…kop…kop…
Léptek tompa hangja visszhangzott a folyosókon, melyeket egy susogó hang is kísért. A kilincs lenyomódott, Tom Kaulitz végre belépett a nappaliba. A kis lakás szinte kongott az ürességtől, a bútorok üresen álltak, csak a dohányzó asztalon volt egy-két tárgy, ami arról árulkodott, hogy héba-hóba valaki eljött ide. Szó mi szó, a lakói mostanság elég ritkán jöttek ide a koncertek, az utazás miatt, s ha nem kellett a felvételek miatt Berlinbe jönniük, akkor a családjaikhoz vonultak vissza kikapcsolódást keresve.
A gitáros fáradtan huppant le a krémszínű kanapéra.
Az eddigi nyugodtság, melyet magára erőltetett kezdett semmivé foszlani. Vihar előtti feszült csend telepedett a kis nappalira.
olyan volt, mint egy kitörés előtt nyugodtan szunyókáló vulkán, vagy a tenger, mely még lágyan nyalogatta a meztelen partokat, s a vihar eljöttével hullámai mind nagyobbak, s habzóak lettek, s legyőzhetetlen fergetegként nyelték el a hajókat, pusztítottak el part menti településeket. Tom Kaulitz is pontosan ilyen volt, csak ő a rombolásnak egy teljesen más módját használta fel. Nem vízként mosott el halászfalvakat, nem parázsló lávával pusztította az erdőket, nem. Végtére is, ő csak egy ember volt, ugyanolyan, mint a többi, mintha másnak is akart tűnni. Halk csörömpölés, hangos kiáltások töltötték be a házat. A düh teljesen elborította az agyát, oda sem figyelt, mit vág a falhoz, az üvegek durva csörömpölése lágy dallamnak csengett a fejében dúló vihar mellett. Egyik kép követte a másikat, Bill könyve megtépázva feküdt néhány méterre a rasztástól, a gitár húrjai megpattantak, a hangszer itt-ott megkarcolódott.

Bill Kaulitz szorító érzéssel a mellkasában futott fel a lépcsőkön. A bátyja rövid üzenete rossz előérzettel töltötte el, s az érzés csak mélyült. „Berlinbe kell mennem. Ne gyertek utánam. Majd jövök. Tom”
Az énekes azonnal tudta bátyja sietős macskakaparásából, hogy baj van, azonban arra, ami közös berlini lakásukban várta, egyáltalán nem számított. Mintha egy csata színterére lépett volna be. Ruhák, könyvek, széttört poharak, a hamutartó egykori csillogó maradványai feküdtek elszórtan a nappali szőnyegén hanyag rendezetlenségben, a dobozok, amikben tartották ezeket, szétszakítva lógtak le a kanapéról, néhány darabjuk a szekrény tetején árválkodott. A romhalmaz közepén ott ült a bátyja, néha hangosan felkiáltva. Még sohasem látta ilyen állapotban. Nem hányt a szemére semmit, amit művelt, csak letérdelt elé, és szorosan átölelte.

-Csak add ki magadból… én itt vagyok melletted… csak ordíts, amíg önmagad vagy… csak ordíts akkor is, ha fáj…