Charlie: Zenébe zárt titkok

8.rész

Geh

A szél vadul szaggatta a fák lombjait, minden egyes águkat tépte és csavarta, s mind fájdalmasabb kiáltásokat csalt ki az addig békében szuszogó évszázados növényekből. Süvítve járta az utcákat, félelmetes, sikolyszerű hangjával kisgyermekeket riasztgatott, akik félve bújtak édesanyjuk védelmező ölelésébe, ahol megnyugodva hallgathatták az anyai szív ütemes dobogását.
Az eget egyre sötétebb kavargó felhőréteg borította, az aranyló nap máskor selymesen simogató lágy sugarai most messziről elkerülték Németországot, meg sem próbálva áthatolni a felhőtorlaszon.
Egy szerteágazó, sziporkázó villám vágott utat magának az égen, mélyen beleivódva az ablakon át bámészkodók elméjébe, majd egy hangos dörrenés után az első súlyos cseppek  is leestek.
Tom Kaulitzot nem érdekelte az odakint tomboló vihar, sem az, hogy mekkora a természet ereje… csak tehetetlenül ült az öreg házacska nyikorgó kanapéján, amit tegnap éjjel még Darlene-nel osztott meg, s maga elé meredt.
Az öreg komornyik szavai fájón cikáztak a fejében, s különböző gondolatok kergették egymást. „A Winkler család ma hajnalban elköltözött.”
Olyan hihetetlenül csengett ez a mondat. Csak most kóstolt bele a szerelem édes ízébe, az érzés, amiről testvére ódákat zengett, először uralta testét, a lelkét, minden érzékét rabul ejtve, s már el is kell engednie egy röpke hét után? Milyen játékot űz vele a Sors gúnyosan kacagva felette?
Tom karjai megfeszültek a hatalmas póló alatt, melynek ujjai szinte az egész karját eltakarták, kezeibe ökölbe szorultak. Szemeit lehunyta, hogy pár másodperccel később égető tűzzel a szembogarában nézzen végig a szobán. Furcsa tűz volt ez, annyi mindenről árulkodott. Keserűség, szánalom, amit maga iránt érzett, amiért itt hagyták… dühös volt, úgy érezte, kihasználták…. S a rengeteg érzés mellett egy halovány ponton felsejleni látszott a fájdalom, amit még soha életében nem mutatott ki csak Bill előtt, mások elől gondosan elrejtve még a gondolatát is, hogy ismeri ezt a meggyöngítő érzést. Felállt a kanapéról, s hosszúra nyújtott léptekkel maga mögött hagyta a szobát, a házat, s az énjét, akit eddig csak Darlene láthatott.
Már nem volt sok ideje, és ő válaszokat akart…

Darlene idegesen járkált a reptéren. Csokoládébarna szemei zaklatottságot tükröztek, tekintete az emberek arcát pásztázta. Újabb és újabb vonásokon állapodott meg pillantása, de egyik sem az volt, akit várt. Már pedig látni akarta. Csak még egyszer… Utoljára. Azt akarta, hogy még mélyebben belevésődjön az agyába Tom szemeinek huncut csillogása, kisfiús mosolya, lágy csókjának íze, s finom parfümének jellegzetes illata…

-Dar… - a nevelőanyja gyengéden végigsimított a vállán, de a lány csak tovább figyelte a sokaságot. – Darlene… - szólította meg ismét, lágyabb hangon. – Kicsim…
A lány összerezzent, s reménykedve fordult meg. Azt hitte, Ő az, csak Ő szokta így szólítani, de amikor anyja aggodalomtól csillogó szemeibe nézett lemondóan felsóhajtott. Mit is vár pontosan? Csupán egy csalóka remény, hogy Tom betoppan, hiszen szó nélkül otthagyta…

-A gép nem indul amíg nem csendesedik el a vihar… - használta ki a nő, hogy Darlene egy pillanatra rá összpontosította a figyelmét.
A barna hajú bólintott, bár nem fogta fel teljesen a szavak értelmét, és nem hordoztak túl fontos információt a számára. Végül is, teljesen mindegy, hogy öt perc vagy három óra múlva veszíti el azt az embert, aki az elmúlt hetekben egy életre belevésődött a szívébe…
Lábai mintha saját akarattal bírnának, egy padhoz vezették. Félt. Kimondhatatlanul félt attól az ismeretlentől, amiről bár sokat hallott, mégsem tudott róla eleget… amiért fel kell adnia az eddigi életét.
Hátradöntötte a fejét, elhessegetett minden gondolatot a fejéből. Próbálta nyitva tartani a szemét, de pillái folyton lecsukódtak. Elbóbiskolt.

-Beszélni akarok vele! – Darlene álmosan nyitotta ki a szemeit. Annyira ismerős volt ez a hang… Pislogott néhányat, megdörzsölte a szemeit, s kizárta a körülötte lévő emberek zúgolódását, a közeledő és távolodó lépteiket. Valamivel kevésbé álmosabban nézett az előtte guggoló srác arcába. Ez tényleg Ő?
 A két barna szempár kétségbeesetten kapcsolódott össze, néma párbeszédbe elegyedtek általuk, kirekesztve a kíváncsiskodó bámészkodókat. Darlene végül szólásra nyitotta a száját, de a rasztás a szájára csúsztatta a mutatóujját.

-Most én kérdezek… - mondta szokatlanul komoly hangon. Darlene bólintott. Még mindig alig merte elhinni, hogy Tom itt van… itt guggol előtte, és őt pásztázza a fájdalomtól csillogó szemeivel, melyek máskor pajkosságot tükröztek.
A rasztásnak rengeteg kérdése volt, zsibongott tőlük a feje, most azonban nem is tudta, melyiket tegye fel először. Egy-két kérdésre tudta már a választ, a felbőszült Winkler szülőkből ki tudott húzni néhány dolgot.
Egy végtelennek tűnő másodpercig rabul ejtette Darlene tekintete. Pillantása a cseresznyeszín ajkakra tévedt, majd habozás nélkül egy égető csókot lehelt rájuk.
Nem tartott hosszú ideig ajkaik játéka, mégis sokatmondó volt mindkettejük számára.
Darlene még mindig értetlenül nézett a fiúra. Nem erre számított… Csak úgy idejön, és egyetlen hangos szó nélkül megcsókolja? Ott hagyta abban a házban… egyetlen cetlit hagyva maga mögött…

-Tom…? – a fiú ismét a szájára csúsztatta az ujját, jelezve, hogy ne beszéljen. A szemei, mintha egy rövid mondatot sugalltak volna: „ez most nem a szavak ideje”. A rasztás arcán egy halovány, beletörődött mosoly rajzolódott ki, utoljára végigsimított a lány arcán, s felemelkedett. Darlene még épp el tudta kapni a rasztás íriszének keserű villanását, mielőtt elfordult volna tőle, s beleolvadt a tömegbe.
Ennyi lett volna? Egy nyavalyás csók és itt hagyja? Megelégszik ennyivel? Legalább kiabált volna a néma beletörődés helyett.
Utána akart menni, meg akart magyarázni mindent.

-Dar! A gép indulásra kész – figyelmeztette lányát Mr. Winkler. Darlene kicsusszant a férfi kezei közül, és sietős léptekkel a gitáros után ment.
A fiú már szinte teljesen eltűnt a szemei elől…

Utol kell érnie! Meg kell mondania neki, tudnia kell, hogy szereti!
Könnyektől csillogó szemekkel kapott a rasztás karja után.

-Tom, várj! -kiáltotta a kétségbeesetten. -Tom én...

-Ssh… tudom – mondta a rasztás, s egy pillantásra sem méltatva a barnát, tovább lépdelt. Darlene ledöbbenve nézett utána egy pillanatig, majd észbe kapott, s a fiú elé vágott.

-Állj már meg, te csökönyös szamár! – emelte fel a hangját, s lecövekelt Kaulitz elé, megállásra késztetve őt. – hallgass már meg! – dobbantott dühösen Darlene.

-Dar, ne..

-Nincs semmiféle Dar! -a lány hangja akadozott a visszafojtott sírástól. Tom végre rápillantott. Még Így is olyan gyönyörű volt számára a Winkler lány...

-Darlene – sóhajtott fel a gitáros. – csak…

-Szeretlek, a fenébe is! – vágott a szavába indulatosan a szépség. Tom megrázta a fejét, kezeivel a lány vállát szorította, szemét Darléne-be fúrta.

-Ne nehezítsd meg… - kérte erőtlenül. – Felejts el minket…
Darlene remegő ajkakkal bólintott. Amikor azonban Tom keze lefejtődött a karjáról, ahelyett, hogy eltávolodott volna, közelebb lépett, s lábujjhegyre állva megcsókolta a fiút. Karjait Tom nyaka köré kulcsolta.
A gitáros viszonozta a csókot, néhány másodperccel később azonban eltolta magától a lányt, s a füléhez hajolt.

-Geh! Lass uns hinter dir und mir… - suttogta még utoljára, majd otthagyta a szinte kővé dermedt lányt, s megszaporázta a lépteit.
Egy csattanással csukódott be mögötte az épület ajtaja, melynek hangja árulkodóan hasított a levegőbe. Tom kaulitz végleg kilépett Darlene életéből, s most, hogy a lány már nincs többé mellette, visszatér a régi önmaga, hogy tovább építgesse az utat régi-új álmai megvalósítása felé, immár egyedül csak öccsére Billre számítva.