Charlie: Zenébe zárt titkok

7.rész

Beichte

Darlene a szája elé emelte a kezét, hogy elrejtse ásítását. Álmos volt, de még nem akarta álomra hajtani a fejét. Szemei szinte üvegesen meredtek a képernyőre, csak néha-néha követte figyelemmel feléledve az éber álomból, ahogy Pochahontas és John Smith énekelgetve futnak egymás mellett, vagy éppen a mese főhősnője tanítja a férfit, hogyan is kell a dolgok mögé látni.
Darlene ismét elrévedve bámult maga elé.
Már vágyódott az ágya után, de tudta, hiába tudna még állva is elaludni, néhány perc múlva úgy is felriadna maró lelkiismeret-furdalásától, ami napok óta kísértette.
megborzongott, ahogy eszébe jutottak az egy héttel ezelőtti történtek.
Második lett a versenyen, Tom megcsókolta, s azt hitte, a napját semmi sem árnyékolhatja be. Tévedett. Apja aznap egy fehér borítékot csúsztatott a kezébe egy büszke mosoly kíséretében. Darlene gyűlölte a pillanatot, amikor a kezébe zárta a levelet, s még jobban irtózott annak tartalmától.
Valami koppant az ablaküvegen. A lány kíváncsian húzta el az ablak elől a bordó függönyt, s szíve kihagyott egy ütemet, ahogy megpillantotta az udvarban álló, sötétségbe burkolózott alakot. Jól tudta ki lehet az.

-Mit keresel itt? – suttogta a sötétségbe.

-Gyere le! Szeretnék mutatni valamit! – jött a válasz Tom Kaulitz rekedtes hangján.
Darlene mosolyogva megrázta a fejét, becsukta az ablakot, s magára kapott valamit a pizsamája helyett.

-Hogy jutottál be? – nevetve simult a rasztás karjai közé, miután egy csókkal köszöntötték egymást.

-Bemásztam – felelte egyszerűen a fiú. – és most te kimászol velem.

-Nem lenne egyszerűbb használni az ajtót? – vonta fel a szemöldökét a lány, s mélyen magába szívta a gitáros illatát. Nem tetszett neki az ötlet, mely szerint át kellene másznia a több mint két méter magas kerítésüket.

-Felőlem – vont vállat vigyorogva a gitáros, s követte kedvesét. Anélkül, hogy a legkisebb zajt csapták volna, végiglopakodtak a földszinten, s az öreg komornyik elnéző fejcsóválásától kísérve kiléptek az éjszakába.
Darlene-t teljesen lenyűgözte Magdeburg éjszakai megvilágítása, mely leginkább Berlinre emlékeztette és a börtönből való távozásukra. Felkuncogott a gondolatra.
Tom a lány derekára csúsztatta kezét, közelebb vonva őt magához, s mosolyogva hallgatta, ahogy Darlene épp arról csicsergett neki, hogy legutóbb a börtönkalandjuk után voltak együtt éjszaka valamelyik városban.

-Hova megyünk? – érdeklődött a barna hajú.

-Titok – vágta rá a rasztás.

-De ha odaviszel, akkor már nem lesz többé titok, tehát most is megmondhatod… - érvelt Darlene, remélve, barátja elárulja a választ.

-Akkor meglepetés – korrigálta magát Tom, és rákacsintott a lányra.

-Úgy utállak ilyenkor – a barna távolabb húzódott, s durcás pillantásokat lövellt Tom felé. Az csak vigyorogva megrázta a fejét, majd egy rövid csókot lopott, hogy visszaédesgesse magához a lányt.

-Még mindig – jelentette ki Darlene, de hagyta, hogy Tom visszategye a kezét a derekára.

-Mivel engesztelhetlek ki? – A lány szemében csintalan fény villant, ujját játékosan a szájára tette, jelezve a kívánságát. Tom felsóhajtott, mintha a világ legfáradságosabb dolgát kellene végrehajtania, majd teljesítette a kimondatlan kérést. Először csak puszikat lehelt a lány ajkaira, majd csókká mélyítette, nyelve akadálytalanul tört utat magának. Nyelveik szédült táncot jártak, kezeik a másik testén barangoltak.
Darlene csillogó szemekkel nézett a fiúra, miután ajkaik szétváltak, majd mosolyogva folytatták az útjukat.

-Itt vagyunk – szólalt meg Tom néhány perc múlva. – Ide szoktam jönni gondolkodni… eddig csak Billnek mutattam meg és most neked is..
Egy könnyed mozdulattal kinyitotta az előttük magasló épület ajtaját. Felvezette a lányt lépcsőkön, egészen az emeletre, s ott benyitott egy szobába. A lámpa pislogva felkapcsolódott.
 Már régóta nem lakhattak a házban, ez a kis szoba mégis az ellentétét sugallta. A bútorok nem voltak olyan kopottak, mint máshol, a kárpit sem indult foszlásnak. Az ablakokon lévő deszkát valaki leszedte, így a hold pajkosan kukucskált be a helyiségbe. Darlene csodálkozva nézett szét, egy aprócska hang szólalt meg benne. Megmutatja neked azt az arcát, amit senki más nem láthatott Billen kívül, elhoz a kedvenc helyére, te meg azzal hálálod meg, hogy…
A lány megrázta a fejét. Akármi lesz is, most utoljára elengedi magát a rasztás társaságában.
Hagyta, hogy a gitáros magával húzza a kanapéra, hogy szerelmes szavakat suttogjon a fülébe, amit azelőtt még senki másnak, s a lány szíve minden egyes szóval jobban összetört.
Fél óra telt el, mire Darlene halk szuszogásra lett figyelmes. Elaludt. Óvatosan lefejtette magáról Tom kezeit, melyekkel még így álmában is magához szorította, majd felemelkedett a kanapéról.

-Sajnálom – suttogta, szemei könnyekkel teltek meg. – De nem tudtam volna a szemedbe nézve elmondani… elmegyek. Örökre. – vallotta meg a  szoba csendjébe.
Egy búcsúcsókot lehet Tom szájára, majd halk léptekkel elhagyta a házat.

Amikor Tom másnap felébredt, csak egy cetlit talált kedvese helyén. A nap szánakozva végigsimított a rasztás arcán, miközben a fiú a rövid levelet olvasta.
örökké szeretni foglak, bárhol legyek is! Darlene

Tudta, mit jelentenek a sorok, még sem értette őket. Sietve kapta elő a telefonját, s a Winkler ház számát pötyögte be. Kicsengett, majd valaki felvette a készüléket.

-Darlene Winklert keresem – szólt bele Tom. Reménykedett benne, hogy a levél csak Darlene reggeli tréfája, és a lány csilingelő kacagása hallatszik majd a vonalban, ehelyett azonban a Winkler család öreg szolgálójának hangja tört utat Tom fejébe, s hosszan visszhangzott benne még azután is, hogy Tom lecsapta a telefont.
Sajnálom, de a kisasszony és a családja ma hajnalban elköltözött.