Charlie: Zenébe zárt titkok

6.rész

Leb die Sekunde

Darlene idegesen nézelődött az ismerős arcok után kutatva. Egyik kezét a lécekből tákolt kerítésre fektette, míg másikban a telefont fogta.

-Meg ne szólalj… - morogta fenyegetően a készüléknek. – Ha fel mersz hívni, mert nem jöhetsz… - egy pillanatra behunyta a szemét, majd megrázta a fejét, s elhessegette a képtelen ötletet.

-Itt lesz. – jelentette ki elszántan. Sóhajtva a zsebébe rejtette a piros mobilt, miután egy pillantást vetett a kijelzőre. Csuklójáról lehúzta fekete hajgumiját, s copfba kötötte a haját.
A levegőben egy síp rekedt hangja tört utat. Darlene egy utolsó csalódott pillantást vetett a már jelenlevő emberekre, végigsimított fekete nadrágján, és távolodni kezdett a kerítéstől.

-Szervusz, szépségem – Egy perccel később Vihar, a sötétbarna arab telivér nyakán simított végig. Az állat büszkén emelte feljebb a fejét, fel-felnyerítve élvezte gazdája szerető törődését.

-Lassan mennünk kell – sóhajtott fel a lány, miközben a lóra erősítette a nyerget, végül a kengyelt is rátette, majd egy ügyes mozdulattal felült paripája hátára. Villám felnyihogott, s miután Darlene kicsit meghúzta a kantárt, lépkedni kezdett az istálló vége felé. 
A nap vakítótan sütött, a hullámos hajú csak sűrű pislogások után szokta meg a világosságot a pajtában lévő félhomály után. Tekintetét automatikusan végigfuttatta a nézőseregen, de még mindig semmi.

-Semmi baj – paskolta meg az állatot, miközben a rajtvonalnál felsorakozott versenyzők közé  mentek elfoglalni a helyüket.

-Két perc múlva kezdődik – a lány nevelőapja jelent meg a páros mellett. Darlene elmosolyodott. – Csak ügyesen, Dar!  – kacsintott lányára Fred Winkler, majd integető felesége felé oldalazott, néhány lépés után azonban visszafordult.

-Dar, mintha neked kalimpálna ott az a két bugyuta – mutatott még a nézők közé, mielőtt elhagyta a pályát.
A lány arcán egy fülig érő vigyor terült szét. Hát eljött! Eljöttek, és most itt szurkolnak neki, akár csak néhány évvel ezelőtt!
Egy hang kúszott Darlene fejébe.

-Három! – Darlene elsápadt. Máris kezdenek?

-Kettő!

-Egy! – kiáltotta a hang, vele együtt egy dördülés hangzott el, jelezve: a verseny kezdetét vette.
Darlene egy pillanatra lefagyott, de ez épp elég volt arra, hogy szemfülesebb társai maguk mögött hagyják. Nem maradt le túlságosan, az utolsó versenyzőt néhány perc alatt megelőzte, s már a nézők hangját sem hallotta.
A rétet felváltotta az erdő, vetélytársai a piros kendők által kijelölt úton vágtattak tovább.
A fák között kacskaringózva kergetőztek, hol előbbre törve, hol visszább csúszva.

-Már csak pár száz méter, hallod, Vihar? – kérdezte a lány a lovától. Eddig csak a lovak patadobogásával és a sikító szél hangjával törődött, de most, hogy meglátta a célt, már a győzni akarás gondolata kúszott a fejébe.

-Gyerünk, Vihar, ne hagyj cserben! – bíztatta az állatot, mire az nagyobb sebességgel kapcsolt, s könnyedén utolérte az eddig második helyen vágtázót. Eszeveszett tempóban meneteltek egyre csak közeledve a cél felé.

-Már csak egyet kell megelőznünk – ujjongott a fiatal lány, másodpercen belül átléptek a célvonalon.
Ujjongó tömeg, hangos üdvrivalgások a győztes tiszteletére. Darlene felsóhajtott, s közelebb poroszkált a lányhoz, aki megelőzte őket.

-Gratulálok – mondta mosolyogva, majd leszállt a nyeregből, és a pajtába vezette Vihart.
Hiába mosolygott a külvilágra, belül csalódott volt. Ha odafigyelt volna az elején… ha nem marad így le… akkor talán most őt ünnepelnék…

-Ügyes voltál, kicsim! – csak azt vette észre, hogy nevelőszülei magukhoz ölelik, s puszit nyomnak orcájára.

-Lehettem volna ügyesebb is – mondta Darlene halkan.

-Kint megvárunk – simított még végig a lány fürtjein az anyja, majd egyedül maradt. Legalább is, ő azt hitte.

-Gratulálok – szólította meg Bill vigyorogva. – Második helyezés, nagyon szép eredmény – magához vonta a lányt egy ölelésre, majd a bátyjára nézett. – Siess…
Tom elfojtott egy fáradt sóhajt, s biccentett, jelezve megértette.

-Mennetek kell igaz? – kérdezte Darlene, amikor Bill már távolodóban volt, a rasztás bólintott.

-Próbálnunk kell, holnap koncert, Berlinben – magyarázta, miközben körbejárta a büszke paripát. – Csodás ez a ló…

-Még mindig utálom, hogy híres vagy – mondta a barna hajú, miközben friss vizet öntött az itatóba. Kintről hangos dudaszó hallatszódott be.

-Azt hiszem… - kezdett bele Tom, de a lány egy intéssel beléfojtotta a szót.

-Csak menj… - nem nézett rá, inkább óvatosan leemelte Viharról a nyerget. – indulj! Sok szerencsét…

-Ha addig nem találkoznánk… akkor… a suliban látjuk egymást – erőltetett egy mosolyt az arcára a fiú, fel se tűnt neki a lány arcán átsuhanó fájdalom. – Akkor… én most… megyek is! – nem hangzott olyan határozottan, mint szerette volna, de hogy ezt leplezze inkább elindult a kijárat felé, pár lépés után megtorpant.

-Öcsém, Tom Kaulitz nem félénk kisfiú– morogta az orra alatt, miközben a szemeit forgatta. – állj már a talpadra ember, ez csak egy lány! – De még milyen lány – tette hozzá fejben, majd megfordult, hogy visszaléphessen Darlene-hoz, aki fel sem figyelt a kis közjátékra. A rasztás a lány csípője köré fonta kezeit, óvatosan megfordította, s ajkaival a lányét kereste, hogy birtokba vehesse.
Eközben Bill Kaulitz mosolyogva rázta meg a fejét, kezeivel a levegőbe bokszolt, majd elhagyta az istállót.
már megint neki volt igaza.