Charlie: Zenébe zárt titkok

5.rész

Wir sterben niemals aus

Kop… Kop… kop…
Darlene ütemesen dobolt baljával a padon, míg a másik kezével a fejét támasztotta. Hosszú barna fürtjei az arcába lógtak, elrejtve a mézbarna szempárt. Elrévedve bámult ki az ablakon, vágyakozva nézte az utcán rohangáló kisgyermekeket. Bárcsak ő is kint rohangálhatna velük ahelyett, hogy házi tanítóját hallgatná…

-Miss Winkler, maga figyel egyáltalán? –megrázta a fejét és a középkorú nőre nézett.

-Ne haragudjon, Mrs. Strauß, kicsit elbambultam… - felelte alig hallhatóan, miközben tekintete ismét az utcákra tévedt.

-Azt hiszem, mára befejezhetjük – jelentette ki sóhajtva a nő. Fakóbarna haját hátradobta, majd összeszedte a könyveit, és magára hagyta a lányt.
Darlene csak erre a percre várt.

-Minek egyáltalán magántanár nyárra? – mérgelődve futott le a lépcsőn. – Már csak két hét van hátra a szünetből…

-Estefelé jövök – nyitott be nevelőapja dolgozószobájába, szinte még végig sem mondta a mondatot, de már a házban sem volt. Mosolyogva sétált Magdeburg macskaköves utcáin. Nem tudta, hova akar menni, céltalanul lődörgött a városban, végül félórányi gyaloglás után sóhajtva huppant le a tó szélére. Hagyta, hogy a hűvös víz a lábait nyaldossa, miközben a napsugarak játékát figyelte a fodrozódó tó felszínén.

-Wink… öhm… Darlene – huppant le mellé egy fiatal srác. Darlene kérdőn fúrta tekintetét a melegbarna szempárba.

-Szia… azt hitem koncerteztek – siklott vissza a tekintete a tóra. A másik megvonta a vállát.

-Egy hét múlva lesz egy fellépés Berlinben, most volt próbánk – magyarázta Bill a lánynak. – A többiek még ott maradtak összepakolni, de mindjárt jönnek. Látod, ezért jó, ha csak egy mikrofont kell a helyére tenned – nevetett fel. A rendőrös incidens óta kissé rendeződött a viszonyuk. Napokig jártak tárgyalásokra, ahol épp elégszer kellett találkozniuk a másikkal, tekintve, hogy Bill testvére is ugyanúgy vádlott volt, mint Darlene. Szerencsére a sajtó elől sikerült eltitkolni a dolgot, bár az emberek furcsállották, amikor Tom Kaulitz ásóval, kannával és szemeteszsákkal tűnt fel Berlin egyik parkjában oldalán a lánnyal, hogy a bíróság ítélete alapján rendbe tegyék a kijelölt zöldövezetet. Bizony, Tom Kaulitz szemetet szedett, növényeket ültetett és locsolgatott az egyik legnagyobb ellenségével.
Darlene felsóhajtott.

-Annyira nem értelek titeket – felhúzta a térdeit, s kezeivel átfogta őket, míg fejét enyhén oldalra döntve figyelt egy tavirózsán brekegő zöld hasú békát. – eddig szóba se álltunk, elképzelni se mertem volna, hogy valaha ilyen békésen fogunk egymás mellett ülni… erre most, nem tudom miért… talán hálából vagy… vagy nem tudom… de valami megváltozott.

-Lehet, hogy csak szimplán azt akarjuk, hogy olyanok legyünk, mint azelőtt – felelte Bill. – de pontos magyarázatom nekem sincs.

-Anyám – forgatta meg a szemeit a barna hajú. – és még van képük azt mondani, hogy a nők kiismerhetetlenek?!

-Nem tudom, ki mondta, de annak igaza volt – Tom Kaulitz állt meg a két fiatal fölött egy szemtelen mosoly kíséretében.

-Már csak te hiányoztál… - reagált Darlene, de a rasztás figyelmét nem kerülte el, hogy a gúnyos hangnem mellett a lány ajkai mosolyra íveltek.

-Nem ülsz, le? – kérdezte Bill a bátyját.

-Nem, és jobban tennéd, ha te is felrángatnád magad…

-Ha kettesben akartok maradni, szóljatok, és lépek – emelte fel a fejét Darlene, de Tom nem törődött a hozzászólással.

-Anyu azt mondta, meg kell látogatnunk Nagyit – jelentette unott hangon, majd látva, hogy öccse nem mozdul, nyomatékosan hozzátette: Most.

-Remek – Bill sóhajtozva túrt bele a hajába, és felpattant a földről. – Van délutáni programod? – fordult Darlene-hoz. – Ha van kedved, eljöhetsz velünk…

-Mi ez a hirtelen Darlene-imádat? A végén kiderül, hogy oltár van a szobátokban nekem?

-Ne az enyémben keresd – vont vállat a fekete hajú, mire a lány szemöldöke felszaladt a homlokán.

-Ezt hogy érted? – pislogott megilletődötten.

-Úgy érti, hogy gyere velünk – vágott közbe a rasztás, és a kezét nyújtotta a még mindig döbbent lánynak. Darlene néhány másodperces gondolkodás után elfogadta, és hagyta, hogy felhúzzák a földről.

-A kocsi a park bejáratánál vár – jelentette ki Tom, Darlene pillantását látva, hozzáfűzte. – Ez most biztos, hogy az, amelyiket el akartam hozni. Az én drágaságomat bárhol felismerem…

-Ki fog vezetni? – vetette fl a kérdést Darlene.

-Természetesen én – húzta ki magát Tom. A lány Billre nézett, de az csak egy bátorító pillantást küldött felé, miközben néhány szót tátogott. „én is túléltem… éppen hogy”

Tíz perccel később egy fekete Cadillac Escalade állt meg a magdeburgi öregek otthona előtt.
Darlene csendben lépkedett a két fiú mögött, gondolatai közé merülve. Egyáltalán miért jött el? Gondolatai közül egy idős hölgy hangja rántotta vissza a valóság talajára.

-Szervusztok, aranyoskáim – a deres hajú asszony magához vonta unokáit, hogy egy csontropogtató ölelésben részesítse azokat. – Már azt hittem, elfelejtettetek… olyan régen voltatok itt…
Az anyó eltávolodott az ikrektől, szemei Darlene-en állapodtak meg.

-Bill, elhoztad a barátnődet? – kérdezte elfátyolosodott hangon, miközben végigmérte a lányt.

-Nem, dehogy…

-Akkor Tom barátnője lehetsz – állapította meg a fiatalabbik nemleges válaszát meghallva, mire Tom fájdalmasan felnyögött és kezei mögé rejtette az arcát. – Mi másért hoztak volna magukkal?

-Darlene vagyok – mutatkozott be zavartan a lány. – Darlene Winkler…

-Gyere, ülj csak le, kedveském… - mutatott a szoba másik felébe. Darlene-nek csak ekkor tűnt fel az ott álló négy székkel körülvett asztalka. – Kértek teát?

-Nagyon kedves nagymamátok van – mosolygott Darlene, amikor kiléptek az otthonból. – Élmény vele beszélni…

-Már ha hagy szóhoz jutni – kotyogta közben Tom.

-Nem illik ilyet mondani – dorgálta meg a rasztást Darlene, de a szája szegletében megbújó apró mosolyt nem tudta elrejteni…