Charlie: Zenébe zárt titkok

4.rész

Lass uns hier raus!

Berlin éjszakai fénybe borult, utcáit csak a lámpások világították meg, angyali fényt kölcsönözve a városnak.

-Ez nem igaz… - mérgelődött egy fekete hajú srác, miközben már ismét a hívásgombot nyomogatta. – Már legalább ezerszer hívtam és semmi… hol lehet?
Tanácstalanul nézett szét a szállodaszobájában, tekintete egy ósdi, fekete órára siklott, aminek a számlapjai épp most ütötték el a kilencet. Megbabonázva nézte a szerkezetet, szinte már azt várta, hogy az megszólaljon, s elmondja, hova is tűnt a bátyja, Tom.

-Kaulitz, megtehetnél egy szívességet! – Darlene villámló szemekkel figyelte a rasztást, de az ügyet sem vetett rá, tovább folytatta reménytelenséggel átitatott szónoklatát.

-Én Tom Kaulitz vagyok, nem zárhatnak be csak úgy! Hallják?! Engedjenek ki! – a rasztás a zárka rácsait szorította, dühösen kiáltozott a néhány méterrel arrébb lévő üvegfal mögött figyelő őröknek.

-Kaulitz, pofa be, vagy esküszöm, hogy belefojtalak az éjjeliedényedbe! – a lány gúnyos mosollyal nyugtázta, hogy a fiú elhallgatott a hosszú órák óta tartó felesleges siránkozás után. – Még fel sem tűnt, hogy hangszigetelt az az üveg? Egyáltalán tudod mi az? Tudod, az az átlátszó dolog, ami elválasz…
Tom szólásra nyitotta a száját, de valaki más vágott Darlene szavába recsegő hangon.

-Jól tennéd, öcsifiú, ha hallgatnál a csajra, különben holnap az udvaron én csinállak ki!
A rasztás nyelt egyet, és jobbnak látta betartani a kedvesnek nem nevezhető tanácsokat. Eddig bele se gondolt, hogy hála a délutáni akciójának most belőle rab lett.
Ha ezt a sajtó megtudja…

-Ez is miattad van!
Darlene nem húzta fel magát ezen a mondaton, hangja nyugodtan csengett.

-Mi az „öcsifiú” megijedtél és befogtad? Ejnye-ejnye, legalább új kapcsolatokat köthettél volna az udvaron…

-Fogd be! – mordult fel a rasztás.

-Mi az, elfelejtetted, hogy te nézted félre a rendszámot? – csicseregte a lány egy keskeny mosolyra húzva ajkait. – Csoda, hogy a kottákat meg tudod jegyezni – Tom arca vörösre színeződött a dühtől, Darlene-t kacagásra késztetve ezzel. – fájó pontra tapintottam? Ezek szerint playbeckről nyomjátok a koncerteket?
A rasztának nem kis önuralmába került visszafojtania az indulatait. Darlene pengeélen táncolt, csak egy hajszál választotta el attól, hogy megtudja, milyen is, ha Tom Kaulitz igazán bedühödik.

-Majd, ha kijutunk, beíratlak iskolába, oké? Vagy várj… hiszen nem is biztos, hogy kijutunk innen néhány órán belül… lehet, hogy az „isteni” Tom Kaulitznak köszönhetően évekre bevarrnak a sittre…

-Darlene…

-Ne szakíts félbe – húzta össze a szemeit a szépség.  – ha élve akarsz innen kikerülni, akkor meg pláne.

-Na ide figyelj, kisanyám – úgy tűnt, Tom idegei nincsenek kötélből, sőt vékonyabbak, mint egy cérnaszál. – Elcsesztem, oké? Most boldog vagy? Igen, az én hibám, jó? És az is, hogy elvették az értékeinket, a telefonjainkat és így senki sem tud minket kivinni, mert nem tudok fejből egy telefonszámot sem…

-Annak a lotyóén kívül, akivel együtt voltál legutóbb – fejezte be vigyorogva Darlene. – Sokáig tartott kinyögni ezt a litániát, nem?
Tom kezei ökölbe szorultak, homlokán feltűnően dagadni kezdett egy ér.

-Ha még bocsánatot is kérnél, úgy érezném magam, mint… mint… áh, mindegy nem ez a lényeg….

-Akkor békén hagysz végre?
Darlene ördögi kacajt hallatott.

-Viccelsz? Szerintem azzal leszek elfoglalva, hogy levakarjalak magamról, olyan hálás leszel, mint egy ostoba, bolhás pincsi… Na, halljam azt a szót!

-Sajnálom… - mondta a lány szemébe nézve a rasztás.

-Akkor most figyelj, megmutatom, mit csinálnak ilyen helyzetekben a nagyok – egy kacsintás után felemelkedett a kényelmetlen ágyról, és a rácsokhoz lépkedett. Jobb kezét kidugta két hideg fémdarab között és addig kalimpált, míg az őrök felfigyeltek rá.

-Telefonálni akarok – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az ajtón belépő kopaszodó férfinak, mire az bólintott, s előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót. A kis ezüstös ajtónyitó szerkezetek csörögtek, ahogy a megfelelő Darlene-ék cellájának ajtajába illeszkedett, s egy kattanó hang kíséretében elfordult. Darlene a férfi mellé lépett, s hagyta, hogy egy telefonhoz vezesse, ott azon nyomban bepötyögte az első számot, ami az eszébe jutott.

-Szia, itt Darlene Winkler, van egy kis problémám, tudnál segíteni?

-Te képes voltál itt ülni, teljes nyugalomban annak tudatában, hogy csak egy telefonhívásodba kerül és kijutunk? - zsörtölődött Tom miközben a lány mellett lépkedett a szabadság felé vezető úton.

-Igen – jött a higgadt felelet.

-De hát…?

-Azt akartam, hogy előtte bocsánatot kérj, oké?

-De akkor is…

-Figyelj, ezzel csak azt akartam burkoltan a tudomásodra hozni, hogy te is cselekedhettél volna másképp akkor a tónál. Kértelek titeket, vagy nem emlékszel?
A fiú nem válaszolt.

-Az egyetlen emlékem volt az édesanyámtól – tette még hozzá szomorúan a lány, majd szó nélkül az épület előtt álló fekete autóhoz lépkedett, ami előtt már ott várta a megmentőjük.

-Köszönöm – Darlene szorosan magához ölelte Sylviát. – Nem is tudom, hogy háláljam meg… még néhány óra vele és kikészítjük egymást…

-Mi lenne, ha most hazamennénk és útközben mindent elmesélnél? – vetette fel az ötletet a pultos lány, mire a barna hajú bólintott, majd a rasztáshoz fordult.

-Téged is elvigyünk? – a srác megrázta a fejét.

-Nem kell, kösz. Már írtam Billnek, hogy jöjjön ide értem…

-Van jogsija? – csodálkozott el a szőke, mire Tom még az éjszakai félhomályban is jól láthatóan elsápadt.

-Ha most miatta kerülök vissza abba a cellába, amikor még csak fél lábbal vagyok kint onnan, már egy gyilkosságot is a nyakamba akaszthatnak… - forgatta meg a szemeit a gitáros, majd intett a két lánynak, hogy induljanak.
A fekete autó motorja berregve beindult, majd árnyként suhant tova a berlini utcákon.