Charlie: Zenébe zárt titkok

3.rész

Jung und nicht mehr Jugendfrei

A nyári fülledt levegő meglibbentette Darlene kötényét, ahogy lágy fuvallat képében bekúszott Berlin egyik kávézójába, amikor egy fiatal, szőke srác lépett be a Hard Rock Café épületébe. Zöldesbarna szemei pillanatok alatt végigfutottak a tömött asztalok mentén, mígnem egy üresnél állapodtak meg. Kezét végighúzta a forróságtól gyöngyöző homlokán, s elindult a székek között.

-Várnak a huszonnégyesnél! – a lány felsóhajtott. Még emlékezett rá, hogy két héttel ezelőtt mennyire örült ennek a munkának, mára azonban sokkal szívesebben feküdne otthon a légkondicionált szobájában a barátnőivel trécselve. Csak ne itt legyen, ebben a picinek nem nevezhető helyen, ahová az emberek bemenekülnek a hőség elől, s szomjukat csillapítják egy-egy hideg üdítővel.
A füle mögé tűrt egy rakoncátlan tincset, mely kihullott a copfjából, s elindult a megjelölt asztal felé. Még oda sem ért, de már a kezében fogta a tollat és a jegyzettömböt, amibe le kellett írnia a vendégek rendelését. Kellett. De miért is? A lány elgondolkozott egy pillanatra. Önállóságot akartál, vagy nem?
Egy újabb sóhajtás tört ki belőle.

-Szia, mit hozhatok? –tekintett le kedvesen mosolyogva a srácra.

-Öt kólát kérnék – kacsintott rá az idegen. A lány először felvonta a szemöldökét. Minek öt adag egy embernek? Aztán a fejébe kúszott a megoldás: biztos vár valakiket. Hanyagul felfirkantotta egy üres lapra a rendelést, majd a pult felé oldalazott Sylvia felé.

-Öt kóla – mondta fél perccel később a pultnak támaszkodva. – Legyen hat, egy nekem is jól jönne…

-Máris elfáradtál? – Sylvia röviden felnevetett, a másik elhúzta a száját.

-Ilyen melegben nem lehet dolgozni… - panaszolta a szőke hajúnak a pincérlány. – Most gondolj bele… te egész nap ott vagy a pult mögött, védve. Én ezzel szemben percenként elsiklok az emberkék mellett, akik izzadtak és büdösek, és próbálom elkerülni, hogy a falra kenődjek…

-Ja, de azért a szájszagukban fürödni sem a legjobb – a szőke hajú ismét felkacagott, de most a másik savanyú arckifejezésén. – Hé, ilyen hangulattal nem lehet dolgozni, gyerünk, legalább egy mosolyt villants meg! És ezeket vidd ki – azzal egy tálcát tolt a barna szemű lány elé. Darlene csak megforgatta a szemeit.

-Holnap te fogsz felszolgálni!- jelentette ki határozottan.
A tálcát egyensúlyozva suhant az alak felé, aki már nem egyedül ült, hanem két másik ismeretlen ült mellette.

-Itt vannak a kólák – pakolta le az asztalra az üdítőket a lány. – Egészségetekre! – fűzte hozzá a sablonszöveget, amit főnöke kifejezett kérésére el kellett mondania, noha szerinte ez nevetséges volt.
Pár perccel később már nem csak feleslegesnek találta az ötletet, ahogy a pultnál iszogatva figyelte a huszonnégyes asztalt, de már azt is sajnálta, hogy nem köpködött bele az összes kólába.
Összeszorította ajkait, s Sylvia felé fordulva letette a poharat.

-Hé, óvatosabban! – csóválta meg a fejét a szőke. –Ha így folytatod, összetöröd.

-Hidegen hagy – vont vállat a barna, majd néhány másodpercre újra hátat fordított munkatársának, hogy még egyszer szemügyre vehesse az öt alakot, akik a huszonnégyes asztalt vették körül. – Gyűlölöm őket – a pillantása egy pillanattal később ismét céltalanul meredt a semmibe, szemei előtt újra felsejlettek a nyár eleji incidens pillanatai, amikor az egyetlen emléke, ami az anyjától hátramaradt, végleg a természet részévé vált.

-Peched van – jegyezte meg Sylvia, Darlene felvonta a szemöldökét. – ha jól látom – és hidd el, így van – akkor éppen pincérért kalimpálnak a levegőben…

-Syl…

-Nem.

-Na de

-Azt mondtam, nem – a szőke hangja nyugodt volt. – ma te vagy a pincérnő, nem veszem át őket.

-Utállak – suttogta a pincérlány, de mindketten tudták: nem gondolja komolyan.
Egy mosolyt erőltetett az arcára, s erősen reménykedve lépdelt az asztalhoz, imádkozva, hogy csak rendezni akarják a számlát.

-Á, Darlene, kedves – a megszólítottnak nem kis önuralmába került, hogy Tom Kaulitznak essen, de inkább elhessegetett minden ezzel kapcsolatos képzelgést a fejéből, és szüntelenül mosolyogva nézett le a társaságra.

-Hozz öt James Bond* koktélt – adta ki az utasítást Bill.
Néhány perccel később Darlene kivitte a kért italokat.

-Várj! – mondta, amikor látta, hogy Tom az ajkaihoz emeli a nedűt. – Mintha valami kimaradt volna belőle – azzal kikapta az üvegpoharat a fiú kezéből, és látványosan beleköpött. – na, így már hozzád illik és minden megvan benne, ami kell – a lány vigyorogva sétált vissza Sylviához. Leszedte a derekáról a munkakötényt és a pultra tette.

-Ezért úgyis kirúgnának, de inkább már magam mondok fel – magyarázta. – örülök, hogy megismertelek! – majd Tom Kaulitz dühös kiabálásával, amivel kicsalta volt főnökét az irodából, mit sem törődve kilépett a Hard Rock Café ajtaján…

-Állj csak meg! – Tom megragadta a barna hajú karját. Az utcán álltak kétsaroknyira a kávézótól. – Mégis hogy képzelted?! – kérte számon a nemrég még pincérként dolgozó lány tettét.

-Hallottad már ezt a mondást: édes a bosszú? – kérdezte Darlene. – Igen? Akkor már tudod is, hogy mi a válasz a miértekre.

-A bosszú bosszút szül – a fiú szája gúnyos mosolyra húzódott, szemei megvillantak. – Bár érdemes elgondolkodni azon, hogy mivel torolnád meg. Biztos valami árvaházban elsajátított módszerrel. Most köpködtél, mint az utcagyerekek, legközelebb talán meg fogsz lopni?
Darlene már épp válaszra nyitotta a száját, ehelyett azon kapta magát, hogy az utcán szalad, méghozzá Tom Kaulitzcal kéz a kézben…

-Gyűlölöm, hogy híres vagy! – lihegte, amikor lefordultak a sarkon. – Egyáltalán én miért futok? – jutott az eszébe, és megállt a kis utcácskában, míg Tom tovább futott. Ám amikor megütötték a fülét a kiabálások és felfogta, mik visszhangoznak az utcában a mögöttük futó kisebb csoport szájából, inkább a rasztás után futott. – Várj már meg! Miattad üldöznek a rajongóid, vagy „jobb” esetben a riporterek és azt hiszik, hogy a barátnőd vagyok – mondta felháborodottan, szuszogásokkal megtüzdelve.

-Fogd be! – kiáltotta hátra se fordulva a gitáros. – Csak most az egyszer, oké? Vagy talán túl nagy kérés?
Pár perc múlva Tom szemei felcsillantak, amint tekintete egy piros autóra siklott. Gyorsított a tempóján, s egy perccel később már szinte letépte Andreas autójának az ajtaját. Jobbjával elfordította a slusszkulcsot, míg másik kezével bevágta az ajtót, s gázt adott.

-Te szemét, hallod?! Állj meg, itt ne merészelj hagyni! – Egy perzselő dühtől égő szempár kísérte figyelemmel, ahogy a srác bevágódott a kocsiba. majd már csak azt látta, hogy az autó elindul. – Remek! –mondta gúnyosan. – Már csak az hiányzott, hogy szétszedjenek a féltékeny libái! – mérgelődött a barna hajú, arca már nem csak a futástól piroslott, hanem a dühtől is. Másodpercekkel később a kocsi megállt, Tom haragosan szólt ki a letekert ablakon.

-Siess már!

-Nem igaz! Még neki áll feljebb? – dohogott Darlene, de azért megszaporázta lépteit.

-Mi tartott ennyi ideig? – förmedt rá a gitáros, amint beült a kocsiba.

-Bocs, hogy élek – forgatta meg a szemeit a lány. Tom eleresztette a füle mellett az epés megjegyzést.

-Hol tehetlek ki?

-Sonnenberg Straße 7 – mondta a lány.

-És az merre van?

-Tudod mit? Inkább  az Alexanderplatz legyen, talán odáig eltalálsz…

-Vezethetsz te is, ha akarsz – vágta rá dühösen Tom.
Már negyed órája csak összevissza keringtek Berlin utcáin, de a rasztás még a világért se ismerte volna be, hogy eltévedtek. Percekkel később azonban teljesen mindeggyé vált számukra a hollétük.

-Felemelt kezekkel szálljanak ki a járműből! – a levegőt végighasította a kocsival szemben álló rendőrautók egyikéből kiszűrődő kihangosító zord, recsegő hangja, s egy pocakos, kopaszodó rendőr szállt ki az egyik szirénázó négykerekű járműből.

-Mit csináltál, te idióta? – Darlene kétségbeesetten nézett Tomra.

-Inkább TE mit csináltál, aranyom?! – a rasztás gyilkos szemekkel pillantott társára az elmaradhatatlan baseballsapkája alól.  

-Ismétlem, szálljanak ki az autóból tarkóra tett kezekkel!

-Basszus… - suttogta a barna hajú, majd egy utolsó pillantást váltottak és a parancsnak eleget téve kiszálltak a piros kocsiból. Egy-egy rendőr lépett hozzájuk, csuklóikon bilincs kattant, miközben az egyik alak a jogaikat sorolta fel.

-De mégis mivel vádolnak? – szakította félbe a rendőr beszédét Tom.

-A DW Tk 879 rendszámú piros mercedes típusú autó eltulajdonításával gyanúsítjuk magukat.

-Ugyan, ez nevetséges! – mondta felháborodva a rasztás az autóra nézve. – Ez Andreas kocsi… - a mondat végét azonban elharapta a rendszámra nézve.

-Tom Kaulitz, halott ember vagy! – suttogta fojtott hangon, villámló szemekkel Darlene, miközben beültették az egyik rendőrautóba….