(keine) Freunde bleiben

Egy fiatal lány húzódott be a tűző napfény elől egy közeli fa alá, s kedvtelve figyelte a tavon úszkáló vadkacsákat.

-Végre, nyár van – dőlt az évtizedek óta ott magasló fa törzsének, s miután leterített egy mintás pokrócot, egy könyvet halászott elő a táskájából, szemeivel falni kezdte a sorokat.

Mindig is szeretett kiülni nyáron ebbe a parkba, még ha csak rövid időre is. Élvezte, ahogy a levelek között beszűrődő napsugarak lágy táncot jártak az arcán, a friss levegő szétáramlott a tüdejében kiűzve a szmogos városi levegőt. Legalább Magdeburg ezen része mentes volt mindenféle zavaró tényezőtől.
Hátracsapta hullámos barna tincseit, felhúzta a térdeit, s teljesen elmerült az olvasmányban. Még akkor sem vette le szemét a lapokról, amikor nem is olyan messze tőle néhány kisgyerek izgatottan felkiáltott egy siklót találva. Csak akkor nézett fel a könyvből, amikor ismerős hangokat fújt felé a szél. Mogyoróbarna szemei a tó mellett sétáló alakokon állapodott meg.

-Nyáron sincs nyugtom tőlük? – sóhajtott fel keserűen. Figyelmét újra a sorokra összpontosította, s csak remélni merte, hogy a kis banda nem fedezte fel ottlétét. Minden reménye szertefoszlott, amint öt srác állt meg felette.

-Nicsak, kibe botlottunk srácok – húzta gúnyos mosolyra a száját Tom „Bandavezér” Kaulitz, mire a többiek lomhán felnevettek, Darlene azonban rá sem hederített. – itt a régi cimboránk, a kutyakaja-márka… ja, bocs, az Darling…

-Mi az, elvitte a macska a nyelvedet? – úgy tűnt, a rasztás mindenféleképpen szóra akarta bírni a lányt.

-Tudod, Vileda, azon gondolkodtam, hogy fojtsam a tóba magam, vagy hagyjam, hogy a bűzöd öljön meg, amit már azóta érzek, hogy beléptél a parkba? – vágott vissza a barna. – ha már talpnyalásra… akarom mondani, felmosásra használod a búrádat, ajánlom a szagtalanító sprayket…
Darlene egy elegáns mozdulattal becsukta a rongyos könyvet, amit eddig olvasott, és kihívóan nézett Tomra és a haverjaira, akik most nem nevettek.

-Mi az, elvitte a cicus a nyelvedet? – kérdezte negédesen a lány. – Drága, úgy tátogsz mint egy partra vetett hal… legalább próbálnád eltitkolni, hogy őszinte hódolóm vagy, minden téren – kacagott fel gúnyosan.
A rasztás közelebb lépett, kávébarna szemei szinte villámokat szórtak.

-Ne merészelj kiröhögni, kislány! – suttogta vészjóslóan.

-Miért? Ki vagy te? – kérdezett vissza szemtelenül a hullámos hajú, miközben végignézett a fiún. – Ilyen kinézettel még félisten sem lehetnél, nem tudom mire fel van ekkora egód!
Tom csak egy lenéző vigyort engedett meg magának, majd felkapta a őt.

-Tegyél le, te nagyra nőtt majom! – Hiába ficánkolt a fiú kezei között, nem tudott szabadulni. – idióta, nem hal… - a szó végét egy hatalmas csobbanás és Tom nevetése tompította el. Darlene dühösen jött fel a tó vize alól.

-Nem kellene a nagyobbakkal kezdegetned, Cicus – mondta neki címezve Tom két nevetés között.
 A szépség félresöpört egy vizes tincset a szeme elől, és a térdig vízben álló, röhögéstől görnyedező rasztásra nézett, majd kihasználva a fiú figyelmetlenségét berántotta őt a kellemesen hűvös vízbe.

-Tudod, anyu nekem azt mondta, ne bántsam a kisebbeket – kezdett bele a lány. – még akkor sem, ha agyilag kisebbekről van szó. – itt színpadiasan felsóhajtott. – mindig azt hajtogatja, hogy a kevésbé intelligens embereket inkább segíteni kellene, de biztosan egyetértene azzal, hogy veled kivételt tehetek… - egy bájos mosolyt villantott a rasztásra.

-Egyébként hínár van a görcseiden – utalt a fiú rasztái közé tapadt növényre. Egy utolsó lenéző pillantás után kigázolt a vízből, és a cuccai felé indult. Útközben kicsavarta a hajából a vizet, és megszabadult a cipőjétől és zoknijától is. A fához érve összehajtogatta a plédet és bedobta a táskájába a lábbelijével együtt. Kezei a könyv után nyúltak, de annak már csak a hűlt helye volt ott.

-Ezt keresed?

-Bill – sóhajtotta Darlene. Már el is feledkezett a rasztás testvéréről, pedig általában inkább vele szokott szóváltásokba bonyolódni. Felnézett a srácra, jobban mondva a kezében lévő ismerős könyvre.

-Add vissza – szólt a lány parancsoló hangon, s meg is lepődött, amikor a fiú szó nélkül nyújtotta oda neki az olvasmányt. Jobbjával a könyv után kapott, de a srác hosszú fejcsóválás közben elhúzta előle a lány számára fontos tárgyat.

-Nem hallottam…. – mondta Bill.

-Mi van? – értetlenkedett Winkler, másodpercekkel később fejcsóválva folytatta. – nem fogok könyörögni. Pláne nem neked.

-Akkor ebben az esetben azt hiszem, a könyv marad nálam… vagy elteszem neked valami „barátságos” kis helyre, ahol majd megtalálod.

-Bill… kérlek – suttogta az ázott hajú fáradtan.

-Hallottátok, srácok? Mert én nem értettem tisztán, amit mond…

-Kérlek – ismételte meg hangosabban Darlene.

-Késő – vont vállat Bill, s odakiáltott testvérének, aki épp most lépkedett ki a tóból. – Tom, eltennéd ezt a kis tárgyat a mi szeretett Darlene-unknak? – érdeklődött, miközben odadobta a vigyorogva bólogató rasztásnak a könyvet.

-Ugye elbúcsúztál tőle, Cicus? – Tom kárörvendően nézett a lányra, majd a tó közepe felé hajította a megsárgult lapokat. Az egy kisebb csobbanással a vízbe esett, s néhány másodpercen belül örökre eltűnt az emberi szem elől, csak a víz fodrozódása jelezte, hogy a természet végleg elnyelte a könyvet, mely sokkal több volt Darlene számára, mint egy könnyű kis olvasmány.
A Winkler lány könnyes szemmel nézett a Kaulitz ikrek kettősére.

-Gyűlöllek titeket! – suttogta. – Gyűlöllek!

-Sohase kértük, hogy legyünk puszipajtások – Bill hangja nemtörődöm volt, mit sem sejtett arról, hogy a tettükkel a lány lelkében egy pusztító tornádót engedtek útjára.

-Sőt, jobb is nekünk, ha még csak barátoknak se mondhatjuk a másikat – tette hozzá Tom.

-De hát… régen… barátok voltunk

-Cica, ott a pont… régen… - azzal a kis banda lelépett, hogy más emberek lelkén is fájó vágásokat ejtsenek, néhány szavukkal vagy tettükkel…