Vergessene Kinder

 

A nap selymes sugarai áthatoltak a fák lombjain, s végigsimítottak a felhők felé nyújtózkodó modern stílusú épületeken. Friss reggeli szél játszadozott a színes virágokkal, s némán tűrte hogy a pillangók bohóckodva ringatózzanak a légáramlataiban. Beljebb, a város szívében kacagó gyermekek kergették egymást, míg a picike tóban, ami az évek alatt összegyűlt, halak fickándoztak a ragyogó vízfelszín alatt. A tavacska körül néhány fa ácsorgott, lobjaik között megbúvó fészkekben a madarak csivitelve hirdették: újra beköszöntött a nyár.
Az eget uraló hatalmas égitest a földi állatokkal s emberekkel együtt nevetett, sugarai mind erősödtek.
Az élet azonban nem volt mindenhol ilyen vidám, sőt, bátran kijelenthetem, hogy csak ritkán hasonló, s a sors kereke egyfolytában forog, nem nézi, ki kerül az útjába, csak ide-oda lökdös mindenkit, egyesével taszítja az embereket a hullámvölgyekbe, s van, aki csak az élet árnyékos oldalát ismeri.

Történetünk főszereplőinek egyike is az csak sodródott az árral.
Minden tizennyolc évvel ezelőtt kezdődött. Az eget sötét fellegek uralták, melyekből csak úgy záporzott az eső, néhol jéggel vegyülve. Hátborzongató éjszaka volt, a kutyák szűköltek, a libák gágogtak, az emberek a házaikba menekültek a tomboló vihar elől, s próbálták álomra hajtani a fejüket, azt gondolva, így hamarabb reggel lesz, s a vihar is visszahúzódik addigra.
Egy fiatal nőnek azonban nem a természeti jelenség okozta a legnagyobb gondot. Ajkait hangos kiáltások hagyták el, miközben ismeretlenek bíztatták. Néhány órával később fáradtan hanyatlott a puha párnák ölelésébe. Az utolsó, amit látott egy hangosan síró kisbaba volt, ajkait egy félve suttogott mondatfoszlány hagyta el: Darlene. Pillái elnehezedtek, szemei lecsukódtak, soha többé nem ébredt már fel, sötétbarna íriszének csillogása a múltba veszett, mellkasa egyre lassabban mozgott fel-le, míg végül teljesen abbahagyta az évek alatt rutinossá vált mozdulatokat. Egy sokatmondó mosollyal az arcán hagyta maga mögött a világot, kimutatva, milyen büszke kismama is lett volna, de valahol abban az utolsó mosolyban mást is fel lehetett ismerni: a bánatot és keserűséget, amiért gyermekét magára hagyja egy ilyen világban.
Darlene nem kerülhette el a sorsát, bekerült a szigorúságáról híres berlini árvaházba. Igazi ördögfióka volt, minden csínynél felmerült az ő neve is, egészen tíz éves koráig, amikor is egy házaspár örökbe fogadta.


Egy fiatal, tizennyolc éves lány sétált egy ódon épület előtt. Nagy részéről már lepotyogott az egykor okkersárga festék, itt-ott borostyán hálózta be az árvaházat.
Darlene a baseballsapka alól feltekintet egykori otthonára. Arcát pár pillanatra eltorzította az átsuhanó fájdalom, ahogy a régi emlékekre gondolt: a fenyítések, büntetések, de ami a legrosszabb, a körülmények.
Az egykor nincstelen kislány, aki szó nélkül a nevelőre borította a főzeléket, ha nem ízlett neki, ezzel őrületbe kergetve az intézet vezetőit, mára már egy olyan lánnyá, egy fiatal nővé cseperedett, akinek már mindene megvan. Bizony, Darlene Winkler immár semmiben sem szenved hiányt, saját szobája van, törődő nevelőszülei és új barátai, akik mellett a régikről sem feledkezett meg. Ő legalább nem.
Egy sóhaj kíséretében lenyomta a rozsdásodó kilincset, s nem törődve a hangosan felnyögő fából készült ajtóval, szélesen kitárta azt, s beengedte magát az épületbe.

 - Darlene!

 - Dar! – boldog kiáltások törtek utat a levegőben, hosszan visszhangozva ott, majd néhány kéz fonódott a baseball sapkás köré.

 -  Mit hoztál nekünk? – egy tengerkék szempár fúródott Darlene mogyoróbarna szemeibe.

 - Csak akkor jöhetek, ha hozok valamit? – kérdezte komolyan Dar. Nem sokkal később arcán egy huncut mosoly rajzolódott ki, mielőtt a kezeiben lévő tömött szatyrokat előre nyújtotta. – Aztán igazságosan osszátok el – tette hozzá, mire a gyerekek szinte kitépték a kezéből az ajándékokat. Darlene tudta, felesleges volt figyelmeztetnie őket, hiszen itt mindenki mindent megoszt a másikkal, vagy legalábbis itt sohasem volt egy-két gyereknél több, akibe hatalmas irigység szorult.
Darlene minden hónapban ellátogatott erre a helyre, s mindig hozott magával apróságokat is a gyerekeknek. Most már megtehette. Szülei eleinte ellenezték a látogatásait, néhány hónap alatt azonban megbékéltek vele.

A lány szemei végigsiklottak az udvaron. Minden egyes apró kis szegletről emlékképek jutottak eszébe, a bolondos fogócskáké, amik mindig egy-egy dorgálással végződtek…

 - Maga már megint itt van? – Darlene a hang irányába fordult, s meg sem lepődött, amikor megpillantotta az árvaház igazgatónőjét. Biccentett egyet, s mosolyra húzta a száját.

 - Valakinek törődnie is kell a gyerekekkel – felelte. – nem mindenki csak a haszonhúzás lehetőségét látja bennünk.
Hangja gunyorosan pattant vissza a falakról.

- Nincs szükségük védőszentre, Miss Winkler – mondta az igazgatónő, aki vagy nem akarta vagy nem vette észre a gúnyt a lány hangjában. Feljebb tolta szemüvegét az orrán, majd hátat fordított Darlene-nek, és visszament az épületbe.

Fél órával később Darlene becsukta maga mögött az intézet nehéz ajtaját, majd az órájára pillantott. A nevelőszülei csak este érnek haza, addig még előtte áll az egész délután.