43.rész - Szembesülés
Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel...
Lois Lowry
[ 3. évad ]
2. rész - Szembesülés
Egy szikrázó, csokoládébarna szempárral találtam szembe magamat, mikor egy nagy levegővételtől felbátorodva kinyitottam az ajtót. Száját fáradt mosolyra húzta, hátha ezzel szívesebben fogadom a házamban. Tévedett. A hirtelen elfogó düh olyannyira szétáradt bennem, hogy ha Kim nem lép az utamba, rávágom az ajtót.
- Mi szél hozott? – sziszegtem a fogaim között, hogy még véletlenül se kezdjek el vele ordibálni a lányom előtt.
- Téged is jó újra látni, Jenny. Egy csöppet sem változtál, sőt, napról napra fiatalabbnak tűnsz.
- Tényleg ennyire be akarsz jönni? – sóhajtottam lemondóan, és kijjebb hajtottam a bejáratit, majd mit sem törődve azzal, hogy be is fárad –e rajta, hátat fordítottam nekik.
A nappaliban ülve egyszer csak meghallottam hogy ismét nyílik a bejárati ajtó és fiaim sebes léptekkel közelednek felénk.
- Egyébként igen, egy csésze kávé nagyon jól esne, köszönöm.
- Bill, én egy szóval nem kérdeztem, hogy akarsz –e kávét. – vágtam rá felhúzott szemöldökkel.
- Attól függetlenül kérnék.
- Istenem – sóhajtottam ismét – Kibírhatatlan vagy, és egy cseppet sem változtál.
- És jól tennéd, ha hoznál egyet magadnak is. Vagy pedig egy szíverősítőt.
- Egyéb óhaj-sóhaj? – az idegességtől kezdett görcsbe rándulni a kezem és vad remegés lett úrrá a testemen.
- Nem, köszönöm. – a kanapétól felálltam és lassan lépkedtem a konyha felé, hogy a légzésem újra egyenletessé válhasson. Ő volt az egyetlen ember, aki ténylegesen frusztrálttá tudott tenni. A kávéfőző-gép hangos kotyogásától nem értettem miről beszélgettek bent, de azt minden hang nélkül ki tudtam venni, hogy a srácok nem örülnek, hogy itthon láthatják édesapjukat. Mikor elváltunk, nekik már sokkal nagyobb rálátásuk volt a világra, mint a Billt végtelenül imádó kishúguknak, éppen ezért csak és kizárólag voltférjemet tartották felelősnek a történtekért. És mekkorát tévedtek. Mire a kész kávét bevittem a nappaliba, a gyerekeimnek hűlt helye volt.
- Hova tűntek? – idegességem a tetőfokára hágott, ahogy rájöttem, kettesben maradtunk.
- Elküldtem őket Gustavhoz, hogy tudjunk beszélgetni.
- Tessék? – Nem tudtam tovább uralkodni magamon és hisztérikusságom a hangomba is átköltözött. Ekkor Bill felpattant és egy pillanat múlva már mellettem állt kezét a karomon pihentetve. Együttérzés csillogott a szemében, amit nem tudtam mire vélni. Ennyire kétségbeesettnek tűnök? – gondoltam miközben éreztem, hogy a közelségétől kezd elszorulni a levegőm.
- Kérlek, ülj le, valamit tudnod kell! – vészjósló hangjától végképp pánikban törtem ki.
- Hagyj már békén, és pláne ne utasítgass! Tegnap közlöd telefonon, hogy haza költözöl, ma pedig megjelensz nálam, és úgy csinálsz, mintha a csicskád lennék! Elegem van belőled Bill Kaulitz! Miért nem tudtál volna ott maradni, ahol voltál?
- Ssss, - emelte a szám elé az ujját – Jenny, nyugodj le! Most szükség van a higgadtságodra.
- Mi történt, hogy így beszélsz? Mit vétkeztem megint?
- Te semmit sem. Viszont… - villámcsapásként nyilat belén a tudat, hogy ennek a mindig hetyke férfinak most könny csillog a szemében. Szemei duzzadtak voltak és vörösek. A régi idők emléke miatt ez nem okozott túl nagy meglepetést, viszont a tény hogy kivételesen, tiszta tudat mellé még tiszta könnycseppek is tartoznak, maga volt a horror utazás. – Jenny… - hangja ismételten elcsuklott és hirtelen olyan volt, mint egy kisgyermek – Kate meghalt.
Hisztérikus nevetésbe csapott át a hangom. Bill értetlenül bámult rám, de én csak tovább nevettem, tudtam, hogy meg akar tréfálni, azért mert múltkor nem viselkedtem vele kellő képpen, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen ócska viccet talál ki.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy ezt beveszem? – Drámai az ötlet, de jó lenne kicsit még alakítanod rajta, ugyanis így eléggé abszurd.
- Hidd el, én kívánom a legeslegjobban, hogy csak egy tréfa legyen, de nem az. Mit gondolsz, miért jöttem haza? Tom teljesen kikelt magából. – a hangjában elterülő keserűség hozott vissza a valós világba. Éreztem, ahogy lassan megfagy az ereimben a vér és kicsordul az első könnycsepp.
- Lehetetlen. – suttogtam magam elé. Tehetetlennek, üresnek és gyengének éreztem magam. A térdeim felmondták a szolgálatot és összerogytam. Bill mellém guggolt és átfogta a vállamat. A zokogásomtól nem hallottam mit mormolt a fülembe, de hangja némiképp vigaszt nyújtott a számomra. Órákig lehettünk így, nekem legalább is óráknak tűnt. Egyszerűen képtelen voltam eléggé kisírni magamból a fájdalmamat és kellőképpen meggyászolni, szeretett barátnőmet. Mélyen a szívemben reménykedtem benne, hogy csak egy rossz álom, és majd felébredek, hiszen oly hihetetlen, hogy a nő, akivel egy hónapja még együtt voltam moziba, már nincsen többé.
Hosszú idő elteltével Bill felhúzott a földről és a fürdőszobába kísért. Bénultan követtem, de nem igazán fordítottam neki nagy jelentőséget. Lassan elkezdett levetkőztetni, majd felfogta a hajam, és beleültetett egy nagy kád melegvízbe, ahol újra kezdődött a monoton zokogásom, mire leült és a hátát nekivetette a kád falának. Nagyon türelmes volt, most mégsem hatott meg különösebben. A következő dolog, amit érzékeltem, hogy a víz jéghideg és én vacogok. A férfi nyújtotta a kezét, hogy kiemeljen, de én megráztam a fejem. A hideg víz kicsit a helyére rakosgatta a gondolataimat.
- Miért történt? – a sok szótlanság miatt a szám száraz volt és nagyon nehezemre esett kimondani, amit akartam.
- Ittasan ült a volán mögé és neki hajtott egy fának.
- Mikor?
- Tegnapelőtt. – ez a mondat volt, ami hatására a végtelen szomorúság mellett először éreztem mást is. Tompa, de igen mély dühöt.
- És én miért csak most tudtam meg?
- Szerettem volna melletted lenni, mikor hallod, ezért Tom azt mondta, hogy akkor én is közöljem veled. Siettem, ahogy csak tudtam.
- Tom hogy van?
- Nagyon rosszul. Saját magát hibáztatja. Aznap éjjel veszekedtek. És ő teljesen másként kezeli a gyászt, mint te. – nem értettem hogy kezelhetni másként, ha ez a dolog ennyire mélyen tud fájni.
A következő kéznyújtásra már elfogadtam a segítséget és kikászálódtam a vízből. Egy hatalmas törülközőbe bugyolálva ültem a kanapén, míg a férfi hozott nekem egy csésze kávét.
- Szeretném, ha átjönnél hozzánk. Jobban tudnék figyelni mindkettőtökre, ha egy helyen vagytok.
- Nagyon köszönöm, ezt a sok-sok figyelmet, amit kaptam tőled, Bill. Egyszerűen nem is értem hogy érdemelhettem ki.
- Úgyhogy ezt egyszer már te is végigjátszottad velem, és ideje volt viszonoznom.
- De, megleszek, hidd el. Tomnak nagyobb szüksége van most rád.
- Rendben. Legyél jó, és ne gondolkodj butaságokon! – nyomott egy csókot a homlokomra és kisietett az ajtón. A távolodó alakját nézve szemem az ablakra siklott, amin keresztül már látni lehetett az égen a sok száz csillagot. Ismét átkönnyeztem egy napot.
|