[ 3. évad ]

1.rész - A fadoboz

Egy franciaágyon sötétbarna hajú nő ült magába roskadtan. Potyogtak a könnyei, mint egy megállíthatatlan zuhatag vízcseppjei. Apró kezeiben görcsösen szorított egy sötétbarna fadobozt. Ujjai elfehéredtek a megerőltetésben, még sem lazított a szorításán. A zokogás rázta a vállát. Kinézete egy megtört kislányéra emlékeztetett, ámde, vakítóan zöld szemeiben keménység, gyötrelmes még is boldog évek tapasztalatai húzódtak meg. Haja nedvesen tapadt az arcába, zuhanyzás hűthette testét néhány órával a telefonhívás előtt, mely porig rombolta sziklaszilárd tartását.

A hüppögés halkult, a nő légzése hamarosan újra egyenletessé vált. Ajtó csapódás hallatszott, majd egy éles, azonban csengő hang hasította ketté a gyászos levegőt:

- Anya, megjöttem! – hallatszott a csivitelés az alsó szintről. A megtört asszony, rémülten kapta össze az ágyra zúdított fényképek és levelek összességét, majd nagy sittségben visszacsomagolta az emlékeket mélyen elrejtő barna dobozkába. Könnyed és finom léptek susogása sejlett az emeletre vezető lépcsősor felől, úgyhogy a nő besietett a fürdőszobába. Könnyek áztatta arcát hidegvízzel hűtötte, hogy lecsillapodjon a szemét körülölelő pirosság. Amikor már a lépteket a szobája felől hallotta, gyorsan bekapcsolta a hajszárítót, hogy úgy tűnjön, ugyan úgy áll ott az édesanya, ahogy a gyermeke utoljára látta. Erősen, megrendíthetetlenül, kitartóan még is szeretettel telt szívvel.

- Szia, édesem! – vidámnak tűnő hangja megremegett kissé, gyanút keltve a gyermek gondolataiban.

- Anyu, jól vagy?

- Persze kicsikém, miért ne lennék? De lassan indulnom kellene dolgozni, a tanítványaim már várnak. Így is sokat időztem itthon. – teljesen kikapcsolta a hajszárító masinát, majd saját tükörképéről egy pillantást vetett a mögötte álló fiatal hölgyecskére. Ugyanaz a zöld szempár világított, még is más arcformába volt mélyedve. Egy pillanatot elidőzött gyönyörű lányán, majd észbe kapva rájött, hogy már így is késésben van. Túl hosszú ideig szomorkodott egymaga, s közben elfelejtette, hogy az idő attól még repül, hogy ő nem érzékel mást magaga körül csak a fájdalmat és a hiányérzetet.

- Ma kicsit később jövök, versenyre készítek fel egy csapatot. – csókot nyomott a meghökkent lány homlokára, majd tovasietett.

Egy boldognak tűnő család tagjai együtt fogyasztották el telefonon rendelt vacsorájukat. A családanya fáradtnak és elnyűttnek tűnt, mégis együtt nevetett gyermekeivel. Idilli pillanat volt ez, bár valami keserű húzódott a háttérben. A fiúk megállás nélkül ugratták a húgukat, mosolyt csalva ezzel a nő arcára újra, meg újra. Mosolyt, mely őszinte volt, de a fájdalmat leplezte.

-         Anya, szólj már rájuk! Nem hagynak békén. Miért kell belekötni a magánéletembe? Én nem vagyok fiú, nem kell úgy viselkednem, ahogy ők szoktak! Miért akkora baj ez? – a felszólított nő lecsitította a virgonc srácokat, ám szája sarkában még mindig ott ült a mosoly, amit ők okoztak neki. Az asztal körüli emberek, emlékeket ébresztettek benne. Oly régi és már-már elfeledett emlékeket, amik egykor mégis a világot jelentették neki.

-         Srácok nem húzhatom tovább, el kell mondanom valamit! – törte meg végül a csendet, amit az ő eltöprengése okozott.

-         Mi történt? – döbbent le az idősebbik ikerfiú.

-         Apátok visszaköltözik, Németországba.