Életszilánkok

- Tom! – kiáltott testvére után Bill, ő azonban, mint az utóbbi időben annyiszor, most sem hallotta meg a hangját. Élesen becsapta maga után a bejárati ajtót, és már nem is volt sehol.  De hát mit is várt? Hogy a bátyja majd leül, és csendesen végighallgatja? Ezt csak nem gondolhatta komolyan. Úgy néz ki, hogy már soha többé nem fog eljutni a tudatáig az ő hangja. Az orvosoké persze igen. Az övékét mindig meghallja. Lehet, hogy rá már nincs is szüksége? Igen, ez biztos, hiszen… különben legalább meghallgatná, amit mondani akar neki. Mostanában viszont már erre sem hajlandó. Semmire sem. Lehet, hogy azért, mert gyűlöli? Nem, az nem lehet! Hisz… De igen, lehet. Mert ő még énekelhet. Mert neki nem lett semmi baja. Mert ő tehet mindenről. Mert… mert egyszerűen már mindenkit gyűlöl. De… Nem, Tom a mindene, nem veszítheti el! Hinnie kell benne, hogy minden rendbe fog jönni! Hinnie kell egy biztosabb jövőben. És egyszerűen csak hinnie kell, különben beleőrül ebbe a helyzetbe.
   Két súlyos, kövér könnycsepp indult útjának a fiú elkeseredettséget sugárzó szeméből, végigfolyt puha, finom vonalú arcán, míg végül az egyik forró ajkain semmisült meg, a másik pedig lecseppent fekete felsője ujjára. Közben lerogyott az ágyra, és mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Nem ment neki. De ezen már meg sem lepődött.
   Az első kettőt követte még számtalan apró könnycsepp, míg végül ott tartott, hogy kérlelhetetlen zokogás rázta az egész testét. Nem tudta kontrollálni magát. És az a baj, hogy ez mostanában sokszor előfordult. Túl sokszor. De mit tehetett volna ellene? Mit tehet az ember, ha a saját ikertestvére a szeme láttára teszi tönkre az életét? Főleg, ha nem hallgat semmilyen intelemre vagy tanácsra. Mit lehet ilyenkor tenni? Egyáltalán semmit. És a tehetetlenség szörnyű. Egy alattomos kígyó, amely észrevétlenül kúszik be a tudatodba, hogy aztán minden tapintható idegszáladra tekeregve rátelepedjen, és gyengéden addig fojtogasson, míg teljesen át nem veszi feletted az irányítást. És akkor már sosem enged többé.
   De persze azért általában nem fajul eddig a helyzet, és Bill mondhatni elég optimista volt a körülményekhez képest. Ki tudja, talán hamarosan legyőzi ezt a sziszegő szörnyeteget és végre újra ő fogja irányítani a tetteit. Addig azonban jól jön néha egy kis sírás. Utána tisztábban lát az ember. Legalábbis úgy képzeli.

   Tom teljesen lehangolva rótta a kis sziget kanyargós utcáit. Jobb kezében akusztikus gitárját cipelte a tokja nélkül, a nyakánál fogva, bal kezét pedig fehér pulóverének zsebébe csúsztatva pihentette. Nem mintha tudott volna bármi mást is csinálni vele…
    A környék szinte teljesen kihalt volt, csak néhány turista andalgott itt-ott a gyönyörű, fehér homokos tengerparton, amelyre Tom tökéletesen rálátott a part mellett hosszan elnyúló, magasan fekvő sziklafal tetejéről. Pontosabban még nem teljesen volt ott, de már majdnem. Bár ha ilyen tempóban folytatja a gyaloglást, addigra sem ér oda, mire teljesen lemegy a nap.
   De nem volt kedve gyorsabban szedni a lábait. Lassan, céltalanul rakosgatta őket egymás elé, mintha csak azt szemlélte volna, hogy biztonságos-e a talaj, amelyre lép. Biztonságos volt, ezt tudta jól, valahol a szíve legmélyén azonban úgy érezte, jogos a bizalmatlansága. A történtek után már semmiben sem tudott feltétlenül megbízni.
   Mikor végre odaért úti céljához, átmászott pár kényelmetlennek tűnő, éles felületű sziklán, majd leült egy lapos, szelídebb körvonalúra. A gitárját maga mellé állította, aztán mélyet szippantott a friss, tengerparti levegőből. Kissé sós illata volt, azonban csodákat tudott művelni az idegekkel. Hát persze, hiszen pont ezért is küldték ide; hogy nyugodjon meg. Mert egyszer be kell végre látnia, hogy hiába minden idegeskedéssel és hitetlenkedéssel töltött perc, nem tehet semmit. Ez van, el kell fogadnia. Ő már így fogja leélni az egész életét. Az életét, amelynek már nincs semmi értelme.
   És tessék, már megint itt tart! Miért nem bír egyszerűen csak másra gondolna, ahogy mindenki más tenné? Miért?
   Vett egy mély lélegzetet, majd tekintetét felemelte a térdéről, amelyet addig tanulmányozott, aztán körbevezette környezetén. És teljesen reményvesztetten vette tudomásul, hogy a látványban nincs semmi lehangoló. Felette a nap kitartóan ragyogott, előtte a lehetetlen kékségével teljesen magába szédítő Csendes óceán észrevehetetlenül egybeolvadt a szinte ugyanolyan színű, ragyogó égbolttal, így a tekintete leírhatatlan nagyságú teret barangolhatott be egyetlen másodperc alatt. Innen is tökéletesen rá lehetett látni a partra, ahol még mindig kényelmesen sétálgattak szerelmes párok, kisgyerekek a szüleikkel és az egyszerű pihenni vágyók. A vízben azonban már nem volt senki. A hullámok lágyan nyaldosták a homokot, az útjukba kerülő szikláknak viszont már erőteljesebben és hangosabban nekicsapódva adták tudtára, hogy az ő területükön tartózkodnak. Valahonnan távolról sirályok hangját fújta hozzá a szél, látni azonban nem lehetett őket, pont úgy, ahogy Tom sem volt látható senki számára. A sziklák védelmezően fogták körbe, ezzel megakadályozva, hogy bárki vagy bármi észrevehesse. És ez jó volt. Mindig is szeretett kicsit magányosan elvonulni és csendesen megvitatni magában a problémáit. Azt viszont valószínűleg nem vette észre, hogy az utóbbi időben az ilyen alkalmak száma igencsak megemelkedett. Vagy ha észre is vette, nem találta úgy, hogy aggasztó lenne a helyzet. Egy kis egyedüllét csak jót tehet. Legalábbis elviekben. És különben is, nem ez adott okot aggodalomra, hanem egy teljesen más dolog. Ami igaz, hogy összefügg ezzel a helyzettel, de ez már igazán nem az ő hibája.
   Mint ahogy az sem, hogy egyszerűen nem tudja végre normális irányba terelni a gondolatait. És az a legszörnyűbb, hogy még Bill sem érti meg, hogy ez miért van így. Pedig ő tudja, hogy mennyit jelentett neki az, amit elveszített. És mégis… mégis mindig csak annyit mond, hogy lépjen tovább.
   Hát ez nem olyan egyszerű!
 
A baleset előzménye…
Bill, nem erre kellett volna befordulni.

maga a baleset…
Ne! Ez egy őrült! Tom, vigyázz!

az első reakciója, miután felébredt a kórházban…
Mi történt a kezemmel?

a szülei sajnálkozó arckifejezése és válasza…
Sajnáljuk, kicsim, de…a kezed… súlyosan megsérült.

Bill könyörgő tekintete…
Ne haragudj. Kérlek, kérlek szépen. Nem én tehetek róla. Én… úgy sajnálom.

aztán végül az orvos sokkoló és megrázó diagnózisa…
Sajnálom, de nem valószínű, hogy valaha is fogja tudja rendesen használni a bal kezét. Le kell mondania a gitározásról.

egy életre fájdalmasan belevésődött az emlékezetébe, és soha többé nem fogja tudni onnan kitörölni semmi sem. A keletkezett vérző seb egyszer majd biztos beheged, viszont a nyoma örökre ott fog maradni. De ő pont ezt akarja. Fájjon csak, aztán utána fájjon még jobban. Mert nem szeretné elfelejteni, hogy ki volt egykor. És azt sem, hogy ki nem lehet már ezentúl egyetlen egy másodpercre sem. Arról pedig, hogy hogyan fogja ezt kibírni, fogalma sincs. Az isten szerelmére, hiszen ő egy gitáros! Mi a jó életet kezdjen az egyik keze és a gitárja nélkül?!
   Pontosabban a gitárja ott volt vele. A mellette lévő sziklának volt támasztva és ez Tomot némileg megnyugtatta. Hisz lehet, hogy nincs is itt akkora baj. Lehet, hogy csak meg akarták ijeszteni egy kicsit. Lehet, hogy a keze tökéletesen működik. Az orvosok pedig mind hülyék, ebben soha egyetlen pillanatra sem kételkedett.
   Egy szempillantás alatt felkapta az ölébe a hangszert, aztán a jobb kezével lágyan végigsimított a húrokon. A gitár nem volt behangolva, viszont a hang, melyet kiadott magából, így is teljesen elkápráztatta. Minta egy pillanatra visszakapta volna a régi énjét. És így is volt, visszakapta. Aztán ismét elveszítette, ahogy elhalt a hang és újra minden olyan idegesítően nyugodt lett. De hát ezen igazán könnyű változtatni. Csak még egyszer végigsimít a húrokon, és megint jobb lesz. Aztán megint, és megint. És akkor minden csodálatos lesz.
   Most a mutató ujjával pengette meg a legalsó húrt, és a keletkezett hang most is olyan gyönyörű volt a számára, mint az előző. Ezen felbátorodva a felette lévő húrral is megismételte a folyamatot, majd az az felett lévővel is. Mindegyik alkalommal földöntúli boldogság töltötte meg az egész lényét, már szinte extázis közeli állapotba került.
   Ha kívülről figyelte volna magát, biztos jót nevetett volna a dolgon. A teljesen dallamtalanul egymás után következő hangok olyan benyomást keltettek, minta egy kezdő bontogatta volna éppen a szárnyait. De ő nem játszadozott. Számára halálosan komoly volt a helyzet, és tisztában volt vele, ha akkor valaki egyetlen rossz szót mondott volna a gitárjátékáról vagy egyszerűen csak kinevette volna, azzal végleg porrá rombolta volna még azt a maradék kis önbecsülését is. Ő kész lett volna újra megtanulni gitározni, ha arra lett volna szükség, és ezen kívül még több dologra is, csak azért, hogy még sokszor tarthassa ezt a gyönyörű hangszert a kezében.
   Tudta nagyon jól, hogy ez a fajta elszántság az ő helyzetében a legtöbb emberben szánalmat keltett volna, amit nagyon nem akart, viszont most egyedül volt. Vagyis majdnem egyedül. A gitárja még mindig ott volt vele és készségesen várta, hogy végre újra játszon rajta. És ő a legnagyobb örömmel tette ezt meg.
   Most viszont már szerette volna a bal kezét is bevonni a dologba, ezért lassan a gitár nyakához emelte. Ezzel még nem voltak problémái, a csuklójáig tökéletesen tudta használni a karját. De ez végül is teljesen hidegen hagyta. Ha a lényeg, az ujjai, mozdulatlanok maradnak, akár levághatták volna az egész karját, akkor sem érezné magát szörnyűbben. Sőt, vágták volna inkább le a fejét, sok fájdalomtól mentették volna meg. 
   De erre most nem gondolt. Mozogni fognak, ő tudja. Csak bíznia kell benne, és akkor minden jó lesz.
   De nem így történt. Amint megpróbálkozott pár húr lefogásával, be kellett látnia, hogy nem történt csoda, az ujjai még mindig ugyanolyan mozdulatlanok, mint tegnap… sőt, mint amilyenek néhány pillanata is voltak.
   Az a szó, hogy csalódottság, nem tudja pontosan leírni, hogy mit érzett abban a pillanatban, mikor ismét ráeszmélt, hogy a gitározás ezentúl csak egy fájó és törékeny emlék lesz a számára. A valóság súlyos kalapácsként vágta fejbe, és úgy is hatott rá, mintha valami jó nehéz és kemény dologgal le akarták volna ütni; a tudata olyan hirtelen tisztult ki, hogy zúgni kezdett tőle a feje, a szíve hevesebben vert, mintha megivott volna négy bögre kávét, a tekintetével pedig kifejezéstelenül bal kezének ujjaira meredt. Nézte őket, de nem látott semmit. Pontosabban semmi olyat, ami megakadályozhatta volna őt a gitározásban. Az apró hegek, melyek szinte beborították az egész kézfejét, mostanra annyira elhalványultak, hogy alig lehetett észrevenni őket. Pedig azok tehettek mindenről. És azok az átkozott kis üvegszilánkok, amelyek okozták őket.
   Természetes reakció volt – már számtalanszor megmondták neki –, hogy a baleset közben az arca elé szorította a kezét, ő mégsem tudott ebbe belenyugodni. Ha nem tette volna… Ha a szilánkok inkább az arcába fúródtak volna… Ha meg is vakult volna, és ha szörnyen rondán is nézne ki… Akkor is tudna gitározni. És akkor egyáltalán nem foglalkoztatnák ilyen hülyeségek. A szeme nélkül ezerszer inkább érezné magát egész embernek, mint a gitárja nélkül. Bár igazából az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán embernek érezi-e még magát. Sokkal inkább gondolt úgy magára, mint egy haszontalan tárgyra, mondjuk egy lyukas, kinőtt kesztyűre, amelynek csak az egyik fele van meg, mint egy emberre.
   Egy vállát érő, lágy simogatásra tért magához filozofálgató gondolataiból, és azonnal felkapta a fejét. Nem számított rá, hogy bárki is meg fogja találni itt. Azonban amint felismerte a mellette álló, kedvesen és megértően mosolygó személyt, már nem csodálkozott annyira ezen. Tudta, hogy ő előbb-utóbb rá fog bukkanni erre a helyre, de reménykedett benne, hogy ez minél később fog bekövetkezni.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle Bill kissé fátyolos hangon. Nem rég hagyhatta abba a sírást, ez a szemén is látszott.
- Nem látszik? – Ezekben a percekben cseppet sem érdekelték az olyan etikai finomságok, mint hogy nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni. De igazából egy dolgon kívül semmi sem érdekelte. Annak a bizonyos dolognak viszont már eszébe sem lett volna szabad jutnia. Ha az ember képes lemondani dolgokról, sok szenvedéstől óvhatja meg magát. Csak az a baj, hogy a lemondás nehéz, és a legtöbben inkább szenvednek, mint ahogy azt ő is tette.
- De. – Bill végigpillantott bátyja kissé megviselt ábrázatán, majd a gitárján állapodott meg tekintetével. Nagyot sóhajtott, aztán letelepedett a fiú mellé a sziklára. Elég nagy volt mindkettejük számára és kényelmesen elfértek egymás mellett. Igaz, ezt Tom feltehetőleg másképp látta, mert ő legszívesebben azonnal felpattant volna róla, aztán rohant volna keresni egy másik helyet, ahol ismét egyedül lehet. De ezt mégsem tette meg. Azért annyira még tudott józanul gondolkodni, hogy tudja, ezzel nagyon megbántaná Billt, azt pedig sohasem akarta, hiába tűnt úgy néha, hogy ez minden szándéka.
- Miért jöttél ide? – A hangja ridegebb volt, mint ahogy ő azt szerette volna, öccse azonban nem sértődött meg ezen. Igazából kezdett hozzászokni.
- Én… Nem is tudom. Nem kellett volna, igaz? – húzta el a száját Bill, miközben tekintetét az előttük elterülő hatalmas vízfelületen táncoltatta. Épp alkonyodott, így szabad szemmel is hunyorgás nélkül bele lehetett nézni a narancssárga napkorongba, melyet már nem sok választott el a horizont vonalától, ezáltal attól, hogy egyre csak fogyjon és fogyjon, míg végül teljesen átadja a teret a sötétségnek. Most azonban még teljes valójában az óceán felett tündökölt az éjboltot is narancsba és rózsaszínbe öltöztetve, így a színeket visszatükröző, morajló vízrengeteg játékos hullámzásával együtt inkább tűnt lobogó tűznek, mint folyadéknak. A napsugarak csillogva törtek meg, amint a felszínéhez érkeztek, és ő egy részüket falánkan elnyelte, míg egy másikat nagylelkűen útjukra engedte az által, hogy visszaverte őket. Pár csillag is előbújt már a távoli, sötétedő égbolton, és sziporkázva bámulták a naplementét.
   A két fiú figyelmét is látszólag ez kötötte le, belül azonban vad harcot vívtak magukkal, hogy egy kicsit képesek legyenek normálisan elviselni egymás jelenlétét. Ez főleg Tomnak okozott problémát, de mély levegőket vett, és próbált megnyugodni, hogy nehogy megint olyan sok baromságot vágjon Bill fejéhez.
   Egy pillanatra lehunyta a szemét, a langyos szellő lágyan megcirógatta kicsit sápadt arcát. De nem sokáig engedte magát kényeztetni, gyorsan felnyitotta pilláit, és a mellette üldögélő fiúra pillantott.
Egy éve biztosan észrevette volna elbűvölő szépségét, hibátlan bőrét, puha ajkát, hatalmas, mélybarna szemét, melyben ekkor a nap színein kívül ott virított a fájdalom is, azonban most képtelen volt rá. Csak egy szörnyen szánakozó személyt látott maga előtt, aki úgy tesz, mintha együtt érezne vele, pedig ez abszolút nincs így.
- Nem, nem kellett volna – válaszolt testvére előző kérdésére, majd könyörtelenül folytatta. – Igazából nincs semmi értelme annak, amit művelsz. Jobb lenne, ha békén hagynál. – És tessék, megint megcsinálta! Megbántotta, pedig most tényleg annyira nem akarta. De a legrosszabb mégis az, hogy komolyan gondolta, amit mondott.
- Sajnálom. Ígérem, hogy mostantól…
- Ne ígérj semmit! Mostanában már nagyon elegem van az ígéretekből. Valahogy senki sem tudja betartani őket. – Bill gyomra görcsbe rándult bátyja reményt vesztett és érzelemmentes szavaitól. Szaporán nyelte a gombócokat a torkában és mély levegővételekkel próbálta elnyomni a mellkasát szorító zokogást.
- Úgy sajnálom – csuklott el a hangja, mire Tom azonnal felpattant mellőle. Nem akarta megint látni öccse könnyeit. Teljesen feleslegesek és képmutatóak voltak. Legalábbis ő így gondolta.
- Ne tedd, nem lesz tőle jobb – mondta hűvösen, közben pedig a sok sajnálkozó rokonra és barátra gondolt, akik, amint megtudták, mi történt, rögtön szaladtak részvétet nyilvánítani… vagy csak jól kiröhögni őt.
   A gitárját a jobb kezébe fogva átlépett pár kisebb sziklán, majd miután megkerült egy nagyobbat, eltűnt Bill szeme elől, aki most már szabadon merte engedni könnyeit, melyek már annyira rutinosan folytak végig arcán, hogy észre sem vette őket. Csak meredt abba az irányba, amerre testvére távozott, és közben nagyokat szipogott. Legszívesebben utána rohant volna, és még számtalanszor elmondta volna neki, hogy mennyire sajnálja, és hogy mennyire rossz ez az egész neki is, de tudta, hogy teljesen felesleges lenne, ő úgysem hallgatná meg. De legalább egy dologban már határozottan biztos lehet; Tom utálja. És ez most már nem csak lehet, hanem biztos.

***   ***   ***

   Tom fáradtan nyitotta fel pilláit. Szerencsére a sötétítőfüggönyök el voltak húzva a szobában, különben a napsugarak valószínűleg kiégették volna a retináját. Az ablakot takaró sötétbarna textilanyagon keresztül is kivehető volt, hogy mekkora erővel ragyog ma a nap. Ő viszont úgy érezte, neki már tök mindegy. Ha a gitározás mellett még a látását is elveszítené, legalább több oka lenne az öngyilkosságra. Bár ha jobban meggondolja, így is talál épp eleget…
   De nem gondolta meg jobban, azért annyira mélyre már nem akart süllyedni… De nem is tudott volna, mert annál, ahol most volt, már nincs is mélyebb pont.
   Álmosan pislogott a franciaággyal szemben lévő falra, aztán, mivel nem talál benne semmi érdekeset barackszínén kívül, elfordította jobbra a fejét. Bill már nem volt ott mellette. De lehet, hogy tegnap este sem volt… Mostanában néha előfordul, hogy nem mellette alszik. És most is rémlett neki valami olyan, hogy ismét sikeresen leordibálta szegény fejét valami tök lényegtelen baromság miatt, aztán ő sírva elrohant valahova, és azóta nem is látta. Feltehetőleg már nem sokáig fogja ezt bírni, és itt hagyja. De nem baj. Hagyja csak. Legalább egyedül lehet. És különben sem az öccse lelkiállapota most a legnagyobb problémája…
   Felült az ágyon, majd az egyik sarokba támasztott gitárjára nézett.
   Olyan magányosnak tűnik…
   Már egy hete nem nyúlt hozzá. Szeretett volna, de… Annyira azért nem volt mazochista. Jobb lesz, ha tényleg elfogadja lassan, hogy vége. A gitározásnak mindenképpen. A többire pedig még képtelen volt gondolni. De talán… talán most már mindennek vége…
   Kedvtelenül szállt ki az ágyból, közben ásított néhányat. Álmos volt, és megtehette volna, hogy visszafekszik, és tovább alszik, hisz nem volt semmi dolga azon kívül, hogy létezzen, azonban nem volt kedve hozzá. De hát mihez van mostanában egyáltalán kedve?
   Lassan átvágott a szobán egyenesen a fürdő felé haladva, s mikor odaért, erősen rántotta ki az ajtaját, majd így is csukta be maga után. Ideges volt, ki tudja, miért. Lehet, hogy zavarta Bill távolléte. Vagy lehet, hogy a trópusi időjárás volt rá ilyen hatással. De a legvalószínűbb persze az, hogy még mindig saját sorsával szembeni tehetetlensége nem hagyta nyugodni…

   Kicsit már jobb lelkiállapotban vizsgálta át a hűtő tartalmát valami hideg, iható dolog után kutatva. Igazából tele volt pakolva a hűtő mindenféle itallal, de ő csak elhúzott szájjal méregette őket. Persze, semmi alkoholtartalmú nem volt. Miért is lett volna? Hogy neki egy kicsit jobb legyen? Minek az? Bár sejtette, hogy a dolog hátterében igazából testvére áll, azonban mivel nem akarta feleslegesen idegesíteni magát, próbált másféle gondolatokat is belecsempészni elméjébe. Mondjuk azt, hogy az a narancslé ott, egy nagy rakás eper mellett, egész ihatónak néz ki. Így hát érte nyúlt, majd jól megragadta, aztán bevágta a hűtő ajtót. Keresett egy poharat a szekrényben, és lassan töltött magának a hűs italból.
   Kedvtelenül kortyolgatta a narancsszínű folyadékot, közben többször is jól szemügyre vette magát a konyhában elhelyezett, térnövelő hatású tükörben, mely teljesen elfoglalta a helyiség egyik falát. Elég sokat fogyott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, fekete nadrágja és felsője nem túl sok jót ígért. Mögötte a hatalmas ablakokon keresztül tökéletesen odalátszódó, fodrozódó óceán tükröződött.
   Hát igen, így megy ez: luxushotel, napsütés, pálmafák, lágy szellő, nyugodt utcák, összetört álmok… Csak a szokásos.
   Mivel saját maga látványa erős nyugtalanságot váltott ki benne, megfordult, és inkább az ablakon meredt kifelé. A hatalmas, összefüggő vízrengeteg látványa néha megnyugtatta halk morajlásával és szelíd, méltóságteljes hullámzásával. Most azonban nem. Túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy élvezni tuja a látványt.
Inkább szánalmas…
Nem, tényleg gyönyörű volt, csak éppen…
Inkább én vagyok a szánalmas, mi?
Nos, erre Bill biztos, azt válaszolta volna, hogy dehogyis. És közben meg mélyen egyetértett volna vele. Mert hát mi ő, ha nem szánalmas? De mégis ki a jó életet érdekel Bill? Csak azért van még mindig vele, mert különben lelkiismeret-furdalása lenne, amiért egyedül hagyta a béna, depressziós bátyját. Nagyon szép. De egyszer remélhetőleg úgyis megunja, és akkor végre békén fogja hagyni őt. Vagy lehet, hogy már meg is unta? Mióta felébredt, nem találkozott vele. Ez jó jel, talán hazament végre. És akkor legalább ő is elmehet erről az istenverte szigetről, mely ezernyi egzotikumával maga a földi paradicsom. Elmehet innen, aztán eltűnhet mindenki elől örökre.
   Az óceán merev bámulásából és közben felbukkanó mély gondolataiból hangos csörömpölés térítette magához. A pohár kicsúszott a kezéből, és ezernyi apró darabra tört a konyhapulton. A narancslé villámsebességgel folyt végig a bútoron, majd csöpögött le a padlóra, de ez valahogy nem tudta érdekelni. Mintha lassítottban látta volna az egész folyamatot. Megbűvölve figyelte a napfényben csillogó kis szilánkokat, és közben ismét megjelentek a szeme előtt a baleset bizonyos momentumai.
   Ilyenek voltak.
   Azok is pont ilyenek voltak, amelyek ezt művelték vele. Ugyanilyen kicsik, ugyanilyen élesek és ugyanígy csillogtak a rájuk vetülő fényben. Ők tehetnek róla! Tönkre tették őt. Tönkre tettek mindent. Mindent!
   Bal kezét lassan odaemelte hozzájuk, és lágyan végigsimított egy nagyobb darab szélén. Az, bizonyítva, hogy még mindig ugyanolyan veszélyes és gonosz, mint akkor éjszaka volt, rögtön felsértette a bőrét. Tom azonban nem foglalkozott ezzel. Nem igazán érzett fájdalmat a kezében lévő, szinte végtelenségig roncsolódott idegek miatt, csak a gyönyörű, karmazsinvörös színt látta, amely egyre nagyobb teret hódított magának a konyhapult fehér felületén.
   Olyan lenyűgöző volt! Ahogy a vörös folyadék lassan végigfolyt a pulton, közben bemocskolva a ragyogó kis szilánkokat is, olyan érzést keltett benne, mintha bosszút állt volna rajtuk. Igen, bosszú! Ez nagyszerű! Bosszút kell állnia!
   Már amúgy is vérző kezével erősen beletenyerelt az üvegdarabkákba, majd egy határozott mozdulattal lesöpörte őket a pultról. Igen, ott van a helyük; a földön, mocskosan, még több darabra törve!
   A szilánkok halkan csörrenve érték el a járólapot, Tom számára mégis fülsértően hangos zajnak tetszett mindegyik landolása. Szeretett volna még beléjük is rúgni párszor, hogy biztosan érezzék azt, amit ő, azonban ezt nem tette meg. Csak némán meredt rájuk, azok pedig ismét az ő vérébe burkolózva folytatták tovább a csillogást. Hát még mindig képesek csillogni? Még mindig nem volt elég?
Nevetnek… Kinevetnek engem… 
Ez pedig már túl sok volt neki. Zokogva rogyott le melléjük a földre, és hagyta, hogy az egész testét átjárja a fájdalom. Nem a keze fájt. Nem, azt meg sem érezte. Pedig a sok kis vágásból elég erőteljesen patakzott a vér. De ez mit számít? A mellkasából szétterjedő, tompa fájdalom valahogy sokkal jobban lefoglalta. Engedte, hogy lassan mindenét jól átjárja, és mikor már épp kezdett volna teljesen a hatalmába kerülni, kinyílott az ajtó, és megjelent előtte döbbent tekintetű öccse, aki először fel sem tudta fogni, mit lát, majd mikor sikerült értelmeznie a képet, azonnal ott termett mellette, és letérdelt hozzá.
- Tom… - Kétségbeesett volt a hangja, a szeme is teljes bizonytalanságot sugallt. Nem tudta, mit kellene tennie. Merjen-e egyáltalán még szólni a bátyjához? Lehet, hogy most is csak egyedül akar lenni, és mérges lesz rá, mert… De nem, ez most egy teljesen más helyzet! Tennie kell valamit, különben nagyon nagy baj lesz.
- Mit csináltál, te buta? – magához ölelte testvérét, akinek a testét még mindig rázta a zokogás, és látszólag észre sem vette őt. Most azonban látszólag magához tért, ugyanis csak néhány pillanatig engedte, hogy Bill a közelében legyen, aztán ellökte magától, és elfordult a másik irányba, hogy üveges tekintettel bámulhasson a szemben lévő falra. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd ide fog jutni?
   Bill a lökéstől hátra tántorodott és a padlón kötött ki, a fenekére érkezve. Egy darabig csak nagy szemekkel figyelte bátyja szaporán emelkedő és süllyedő vállát, közben a szíve teljesen összeszorult. Hogy mit meg nem adna ő azért, ha Tom legalább egyetlen egyszer még rá mosolyogna ebben az életben!?
De most nem volt ideje ezzel a kérdéssel túl sokat foglalkozni, muszáj volt kettejük közül neki józanul gondolkodni.
   Gyorsan feltérdelt, majd ismét megközelítette testvérét, magához húzta, és átölelte. Nem csodálkozott volna, ha ismét ott végzi, ahol az előbb, most azonban hihetetlen módon nem utasította el olyan hevesen a közelségét. Egy kicsit ugyan megpróbálta távolabb tolni magától, de mivel feltehetőleg már nem volt hozzá elég ereje, beletörődötten hozzá bújt, arcát a fiú nyakába temette, és csak sírt és sírt.
   Billt is heves zokogás környékezte. Szörnyű volt így látnia a testvérét. De nem! Neki most erősnek kell lennie. Tomnak szüksége van rá.
   Szorosan ölelte magához testvére vadul rázkódó testét, és közben halkan próbálta csitítgatni. Persze tudta, hogy ez teljesen felesleges, Tom biztos nem fog mostanában megnyugodni. De nem is baj. Szükség volt erre. A baleset óta olyan rideg volt, annyira érzelemmentes, hogy az már egy kicsit ijesztő volt néha. Nem sírt egyetlen egyszer sem.  Pedig kellett volna, mert így a sok felgyülemlett düh, fájdalom és elkeseredettség mind egyszerre tört ki belőle, és ez egyértelműen nagyon veszélyes. Ki tudja, mit művelt volna még ezen kívül magával, ha ő nem ér haza időben? De legalább ez után majd egy kicsit már jobban lesz, ez biztos.
- Ők tehetnek róla! – motyogta Tom egy kis idő elteltével Bill mellkasába, mikor már valamennyire lenyugodott a légzése. Még mindig folytak a könnyei, de már nyugodtabb volt.
   Bill végignézett a padlót borító, áttetsző szilánkokon, és ekkor tudatosult benne, hogy minden tiszta vér. El kell látnia a bátyja sebeit. De előtte meg kell nyugodnia mindkettőjüknek. Addig feleslegesen tenne bármit is.
   És ekkor az is leesett neki, hogy mit mondott Tom. Ők? Hát nem őt hibáztatja?
- Tom… - szólalt meg halkan, és nem volt biztos benne, hogy valóban tudni akarja-e a kérdésére a választ, de hiába, akár akarta, akár nem, tudnia kellett. – Te nem úgy gondolod, hogy én tehetek róla… hogy… - Elcsuklott a hangja, és sápadt, színtelen arcán lassan végigfolyt két könnycsepp. Lehet, hogy Tom mégsem utálja őt annyira, csak szüksége volt egy kis időre?
   Tom azonnal felkapta a fejét erre a kérdésre, és szipogva, könnyektől vörösre mart szemmel bámult rá.
Nem…
Nem!
NEM!
- N… nem… - Bár az elméje ordította a választ, csak nagyon nehezen tudta kimondani. Igazából párszor tényleg elgondolkodott rajta, hogy ha Bill nem vétette volna el azt a kanyart… vagy ha ő vezetett volna… De ez persze mind butaság volt. Nem az öccse tehetett róla. Az a motoros tejesen őrült volt, és egyenesen az ő autójukba hajtott, Bill pedig aligha tehetett volna ez ellen bármit is.
   És tessék, itt van még egy ok, amiért szörnyen érezheti magát. A viselkedésével olyan benyomást keltett Billben, mintha azt akarta volna vele tudatni, hogy ő tehet mindenről. Pedig nem így van. Egyszerűen csak… össze volt zavarodva. De azért már jobb. Most már határozottan tisztábban látja a dolgokat. És talán túl fogja élni ezt az egészet. És lehet… lehet, hogy nem is kell majd egyedül lennie egész hátralévő életében. Hiszen… most már tisztán látta, hogy lehet akár milyen idióta, Bill sosem hagyná egyedül. És ez igazán megnyugtató volt.
- Én… én azt hittem, hogy… hogy… - dadogta Bill, majd hangosan felzokogott, és vulkánként tört ki belőle a kérés. – Hát nem utálsz?
- Nem, nem, dehogyis – rázta a fejét Tom, majd lepillantott a padlóra, és tekintete megállapodott a rengeteg kicsi szilánkon, melyeknek az ő vére adott gyönyörű, skarlátvörös árnyalatot. Utána bal kézfejére vezette tekintetét, és elhűlve vette tudomásul, hogy a mélyebb vágásokból még mindig kellő mennyiségű vér áramlik ahhoz, hogy beszennyezze vele Bill és a saját ruháit is. Hogy lehetett ilyen hülye? Mégis mi értelme volt ennek?
   Bill még mindig vigasztalhatatlanul sírt mellette, és egyszeriben hihetetlen bűntudatot kezdett érezni, amiért ezt tette vele. Mégis miért gondolta úgy, hogy nem is igazán érdekli Billt, hogy mi van vele? Teljesen megőrült, vagy mi? Nem lehetett ilyen vak! Hogy nem vette eddig észre, hogy a testvére talán még jobban szenved, mint ő? Egy idióta seggfej volt. Meg sem érdemli egy olyan fiú társaságát, mint Bill. De ezen változtatni fog. Eddig azt akarta, hogy hagyja végre egyedül, de ez már nem így van. Vele akar lenni. Szereti őt, nagyon, nagyon, végtelenül. És elég volt már a drámázásból.
- Ne haragudj rám. – Azt nem tudta pontosan, hogy miért kért bocsánatot, de úgy érezte, muszáj megtennie. Túl sokat bántotta Billt az utóbbi időben, teljesen jogtalanul.
   A fiatalabb fiú azonnal felkapta a fejét, amint meghallotta bátyja hangját. Ne haragudjon? Még hogy ne haragudjon? De haragszik. Nagyon is haragszik. Magára, nem rá. Mert akár mit is mond Tom, tisztában van vele, hogy mindenről ő tehet.
- Dehogy haragszom. Rád nem. Én… annyira… Miattam történt. – Ismét mélyről jövő zokogás szakadt fel a mellkasából, de nem engedhette, hogy teljesen legyőzze. Be kellett fejeznie a mondandóját. – És… én nem fogok énekelni soha többé – rázta meg a fejét, majd engedte, hogy az érzései magukkal ragadják.
   Tom óriási szemekkel bámul rá, és nem akart hinni a saját fülének.
Nem énekel? ... Nem akar énekelni? … Soha többé?
És erről az egészről ő tehet. Miatta nem akar Bill többet énekelni. De… Nem! Bill nem adhatja fel az éneklést miatta. Ezt nem engedheti meg. Ő vajon képes lenne ekkora áldozatot hozni, ha a testéve kerülne hasonló helyzetbe? Nem, biztos, hogy nem. Bill egyáltalán hogyan képes ilyet mondani? Hisz az éneklés a mindene. Ha azt nem csinálhatná, teljesen összetörne. És… egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a öccse hogyan lehet ennyire önfeláldozó.
   De mindegy. Akár mi is történjen, nem fogja megengedni neki, hogy abbahagyja az éneklést. Az, hogy az ő álmai már összetörtek, nem azt jelenti, hogy emiatt Billnek is fel kell adnia a sajátjait. Szerencsére már elég nyugodtan, racionálisan és tisztán látta a helyzetet ahhoz, hogy képes legyen ezt megakadályozni. Talán valamilyen megmagyarázhatatlan, földönkívüli erő észhez térítette, mialatt sírt, de az is lehet, hogy más történt. De igazából teljesen mindegy, a lényeg az, hogy már képes normálisan gondolkodni, és kevésbé látja negatívan a dolgokat. És ez jó. Hiszen még nincs késő. Még elölről kezdheti az életét, és érhet el sikereket. És ez menni is fog neki. Érzi. Már csak Billt kell valahogy megnyugtatnia, és meggyőznie, hogy már tényleg jól van.
   Lassan, ám magabiztosan közelebb húzódott öccséhez, akinek még mindig patakokban marták a könnyek az arcát. Nagyon rossz volt így látni. Talán azért akart mindig egyedül lenni, mert nem akarta látni, hogy Bill is ugyanúgy szenved, ahogy ő. Talán csak nem akarta észrevenni, hogy annyira azért nem állnak szörnyen a dolgok. Olyan ostoba volt!
- Bill – szólította meg kedvesen az előtte szipogó fiút, aki azonnal rá kapta a tekintetét, amelyben annyi érzelem tükröződött egyszerre, amennyire a legtöbb ember nem is képes; düh, csalódottság, megbántottság, beletörődöttség, fájdalom és rengeteg érdeklődés az ő mondanivalója iránt. Ráadásul annyira törékenynek tűnt, ahogy összekuporodott a konyhapult előtt, hogy Tomnak görcsbe rándult tőle a gyomra. Hogy tehette ezt vele?
- Nem hagyhatod abba az éneklést, ugye tudod? – kérdezte, közben letörölte öccse arcáról a könnyeket, de ők nem törődtek ezzel, és ismét utat törtek maguknak.
- De. Már beszéltem Daviddel, és… - Billnek nagyon sok erőre volt szüksége, hogy rendesen tudjon beszélni, azonban Tom nem engedte neki végigmondani, amit szeretett volna.
- Engem nem érdekel David. Magad miatt nem hagyhatod abba. – Ismét lágyan megcirógatta testvére időközben kipirult arcát, ő pedig ez alatt csak nagyokat pislogott. Teljesen érthetetlen volt számára a helyzet.
- De… én csak veled szerettem énekelni. Az… akkor volt jó, mikor te ott álltál velem a színpadon, és… Én nem akarom soha többé csinálni. Már nincs értelme. – Kicsit már összeszedettebb volt a hangja, miközben beszélt, azonban könnyei még mindig csordogáltak. Nem is volt biztos benne, hogy valaha el fognak-e állni egyáltalán.
- De igen, van. Eddig csak magammal törődtem, ne haragudj. De mostantól minden másképp lesz. Megígérem. Összeszedem magam, jó? Te pedig folytatod az éneklést. Mert ezt nem hagyhatod abba. – Lágyan összeérintette a fiú ajkait a sajátjaival, és gyengéd csókot lehelt rájuk. Mindkettőjük teste hirtelen megremegett a már oly régóta nem tapasztalt érzéstől, és hagyták, hogy beszivárogjon tudatuk minden kis zugába. Annyira szükségük volt már erre! És még akkor is, ha nem tartott túl hosszú ideig, teljesen máshogy kezdték látni tőle a dolgokat. Nincs is itt akkora baj, hiszen itt vannak egymásnak.
- Én… én már azt hittem, hogy nem is… - csuklott el Bill hangja az apró csók után, de nem sírt. Most sikerült bent tartania könnyeit.
- Hogy nem szeretlek? – kérdezte Tom, közben szorosan magához húzta a kissé meglepett fiút.
- Igen… - Bólogatott, közben belefúrta arcát bátyja mellkasába. Annyira biztonságban érezte így magát. Hirtelen el is feledkezett az elmúlt hónapok minden szenvedéséről, és csak csendesen hallgatta a másik vadul dobogó szívét.
- Pedig el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretlek. Csak már egy kicsit régen csókolóztunk – simított végig mutatóujjával testvére ajkain, majd egy újabb pici puszit nyomott rájuk, ami megint olyan hatással volt rájuk, mint az előző. Tényleg nagyon régen csókolóztak már. Még a baleset előtt. Az pedig már bőven fél éve történt. De kit érdekel már a baleset, mikor szorosan magukhoz ölelhetik egymást?
- Szeretlek, Bill. És ne beszélj butaságokat, énekelni fogsz. Nekem pedig majd egyszer rendbe jön a kezem, de addig is minden oké lesz, mert te nem fogsz magamra hagyni, ugye? – mosolyodott el Tom, tudva, hogy mekkora ostobaságot kérdezett. Ha ezek után nem nyilvánvaló számára, hogy Billre mindig számíthat, akkor egy nagy idióta. De hát nagyon is tisztában volt vele, hogy a kérdésére heves bólogatás lesz a válasz. Szörnyen jól ismerte már az öccsét.
   A bólogatást meg is kapta, sőt még pár kis puszit is kapott mellé ajándékba, melyek minden alkalommal annyira elvarázsolták, mint egy hete a gitárjából származó mesés hangok. De az is lehet, hogy ezekben a percekben még jobban a hatalmába kerítette valami csodás, leírhatatlan érzés, mert szinte teljesen biztos volt benne, hogy most semmi és senki sem tudná kirángatni őt abból a földöntúli szépségű helyről, ahová öccse csókjai repítették.
- Tom, a kezed… - kezdte pár perc csend után Bill, mikor neki már nagyjából sikerült megbirkóznia az elmúlt fél óra eseményeivel.
- Nincs semmi baja. Már nem vérzik, látod? – Tom felemelte a bal kezét, és ő is jól szemügyre vette. Már tényleg nem vérzett, és nem is érezte, hogy fájna. Okozott pár elég csúnya sebet magának, de azért annyira nem volt komoly, hogy emiatt elszakadjon Bill ölelésétől. Egy kicsit szédült ugyan, hisz elég sok vért vesztett, de ezen felül nagyszerűen érezte magát.
- Azért be kell kötözni majd – jegyezte meg Bill, miközben még mindig bátyja kezét vizsgálta, majd elmosolyodott, végigsimított rajta, és nyomott rá egy puszit.
   Tom is elmosolyodott, és még közelebb húzta magához öccsét, aki engedelmesen simult hozzá. – Igen majd bekötözzük.

***   ***   ***

   Tom és Bill kényelmesen elhelyezkedve ültek egymás mellett a Németországba tartó repülőgépjárat első osztályán. A gép már a magasban volt, és a többi utas vagy csendben olvasott vagy halkan beszélgetett a mellette ülővel, így semmi sem zavarta a nyugalmukat.
    Tom bal kézfejét fehér kötés borította, tekintetével az alattuk elterülő, mélykék óceánt pásztázta elmélyülve, ajkain azonban mosoly bujkált. A hullámok valósággal csillogtak a ragyogó napsütésben, a szél lágyan suhant el a gép mellett, tehát az időjárás kifogástalan volt, így igazán nagyszerű nap volt ez arra, hogy végre hazamenjenek.
   Bill érdeklődve figyelte testvére nyugodt arcát, és nem szívesen zavarta meg valószínűleg eléggé elmélyült elmefuttatását, azonban muszáj volt feltennie a kérdést. – Tényleg szeretnél hazamenni?
   Tom azonnal ráfordította a tekintetét, és egy bólintással adott igenlő választ a kérésre. – Elég volt már az önsajnálatból, nem? – kérdezte könnyed mosollyal, mire Bill is felbiggyesztette ajkait. Igazából már neki is teljesen elege volt ebből a helyből.
- Felhívtad már Davidet? – kérdezte Tom, mikor egy ideje már csak némán ültek egymás mellett, miközben fogták a másik kezét.
- Igen. Azt mondta, majdnem szívrohamot kapott, mikor közöltem vele, hogy nem éneklek többet. Örült neki, hogy meggondoltam magam.
- Én is örülök neki.
És Bill is örült neki. Ahogy annak is, hogy ez után testvére odahajolt hozzá, és szenvedélyes csókot nyomott ajkaira.
   Nem foglalkoztak azzal, hogy vajon mit gondolhat a többi utas, vagy hogy vajon mit fognak szólni az emberek, ha kiderül a kapcsolatuk, mint azt a baleset előtt tették. Az óta már nagyon sok minden megváltozott. Legalábbis az ő életszemléletük gyökeresen más irányba fordult. Hittek benne, hogy ha együtt maradnak, mindent képesek lesznek elviselni, és tudták, hogy már soha semmi sem állhat közéjük. Az egymás iránt érzett szeretetük pedig többé nem kérdőjelezheti meg senki, még ők maguk sem.

írta: Ayumi

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.