A vadászat
Jenníí 2010.05.29. 19:14
És íme második fantasy történetem ^^ Véleményeket a chatbe kérek. :D Írjatok, ha jó és akkor folytatom, hisz még csak az első fejezet van meg :P
A vadászat
fejezet: Kétely
A hold bevilágította, a fekete tintával átitatott eget. Ez volt az egyedüli fényforrása a körülbelül két utcára terjedő falucskának is. A kis térséget egy aprócska erdő vette körül, mely millió hátborzongató történetnek adott alapot. Ezek a különös mesék néha oly valóságosnak tűntek, hogy az emberek már este nem is mertek kimenni az utcákra…
Treeline village elnéptelenedett Főutcájának frissen leaszfaltozott útjára különös árnyékképek vetültek. Hírtelen szél támadt, mely bagolyhuhogást és párbeszédfoszlányokat sodor az utcácska csendjébe, mely inkább hatott egy érthetetlen dalnak. Egy különösen mély, és egy édesen csilingelő hang tarkította a heves beszélgetést, ami már-már vitának hatott. Halk volt ez a diskurálás ugyan, de ha hangos is lett volna, akkor se érti senki, s két fél legnagyobb szerencséjére.
Egy fiatalos energikus, és igen gyönyörű lány függeszkedett a Főutca végét, és a félelmetes és hátborzongató erdő kezdetét jelző diófa egyik ágán.
Egy ággal arrébb terült szét laza könnyedséggel egy ugyan csak fiatal, irtózatosan helyes és pompás mély basszusú srác. Ők ketten veszekedtek, alig hallgatóan, és oly gyorsan hogy a szavaik szinte egybefolytak. A lány volt, hogy fél kézzel még el is engedte az ágat amibe kapaszkodott, és úgy gesztikulált, miközben véleményét fejtette ki.
- Hero! Mit gondolsz ezért építettük fel a mi életünket? Hogy aztán csak egy kis szórakozással romba döntsük? – a lány szemei összeszűkültek és fénylő fehér jobb kezén (amivel tartotta magát) ha lehet, még jobban elfehéredtek az ujjai.
- Jajj ne lény már ilyen Jasmine! Ezzel mit döntenénk romba? Ez csak játééék! Egy kis bolondozás. Semmi több. Hisz nem bántunk vele senkit. – a srácnak is hasonló árnyalatban játszott a bőre, de az árnyékok miatt az övé nem világított annyira a holdfényben.
- És ha mégis?
- Akkor továbbállunk egy faluval..
- Neked ez könnyen megy. Világ életedben vándoroltál. Nekem viszont ez a falu az életemet jelenti. Én még sose költöztem el innen. És egy kis bohóckodás és tilosban járás következtében sem akarok.
- Nincs itt senki. Az emberek ilyenkor már rég alszanak. Nem fognak meglátni.
- De a napokban érkezett egy furcsa kinézetű ember. Mi van, ha ő pont nem alszik. Hisz ő nem Treeline village-i ritmusban él. Lehet, hogy még mindig fent van, és valahol éppen sétál. És pont ott, ahová mi készülünk.
- Készülünk? Szóval te is akarod, csak félsz a lebukástól…
- Nem. Egyszerűen csak nem akarom és kész.
- De itt van a közelünkben a hét talizmán egyike.
- Nem érdekel. Hétmilliárd talizmán nélkül is megvagyok.
- Tudod te, hogy egynek mekkora ereje van? És teliholdkor őket a legkönnyebb megtalálni. Akkor a legnagyobb az erejük. És érzem, hogy az egyik szinte egy karnyújtásnyira van tőlünk. – hogy nyomatékosítsa szavait kinyújtotta az egyik kezét.
- Nem akarok betörni sehova holmi kis nyakláncért! – a lány meglendítette a lábát és tett egy 180°-os fordulatot. Most az ágon egyensúlyozva nézett párjára.
- AZ NEM CSAK EGY KIS NYAKLÁNCOSKA, JASMINE!
- Ne ordíts velem, mert a fejed egy-két kilométerrel arrébb fog landolni a testedtől!
- Nem ordítanék, ha végre felfognád, hogy mekkora értéke van ezeknek a tárgyaknak! – Hero szemei résnyire szűkültek, az indulatai kezdtek igen csak a felszínre törni.
- Ohohohohóó! Az előbb még azt emlegetted, hogy ez csak egy kis „bolondozás” most meg lassan jössz az életnél is értékesebb dologgal.
- Hát tényleg nem mérted?
- Mit kéne olyan nagyon megértenem?
- Ha az összes talizmán egy holt nyakában függ telihold éjszakáján, az eltávozott lelke újra visszakerül testébe. Ezt! Visszakaphatnánk mindazt, ami elvesztettünk! Azzal a különbséggel, hogy ha szeretnénk, továbbra is évezredekig maradhatnánk. – Jasmine szemében könny csillant. Régi, megkopott emlékeiben még mindig derengett a virágok friss és üdítő illata, édesanyja csodás süteményének íze. De a hosszú évszázadok is derengtek neki. A hosszú, unalmasan tengődő évszázadok, melyeket a maga mögött húzódó erdőben szenvedett el.
- Lemondanál az erődről, a gyorsaságodról és mindenről csupán azért, hogy újra doboghasson a szíved? – kérdezte végül, hangjában egy hatalmas adag méltatlansággal.
- Talán. De azok a kövek nem csak ezt szolgálják…. ha szeretném, megduplázzák az erőmet, a gyorsaságomat vagy bármit, amit csak el akarok érni. Mérhetetlenül nagy erő rejlik bennük.
- Tudhattam volna. – Jas szomorúan sütöttel le szemeit, igaz nem csalódott túl nagyot. Mindig is tudta, hogy Hero tisztában van vele, hogy ő mindennél jobban vágyik rá, hogy újra ember lehessen, míg a srác csak még erősebb vámpírrá akar válni.
- Édes, gondolj bele! Mi lehetnénk a legerősebb vámpírok az egész világon! – mohó csillogás ült ki kisfiús, még is igazságtalanul helyes arcára.
- Én nem akarok a világ legerősebb vámpírjává válni! – hangjából a tinédzserekre leginkább jellemző „csak azért sem” tiltakozás csendült ki.
- De mindennél jobban vágysz rá, hogy újra magadba szívhasd édesanyád illatát.
- Anyámat hagyd ki ebből! – kiáltott fel ingerülten, és már-már zokogva.
- Őt is feltámaszthatnád!
- Hagyd abba!
- Elhalasztanád a lehetőséget? Hisz lehet, hogy a talizmán csak egy kis futásra van tőled!
- Hagyd abba! – zokogta a lány, miközben egy lépést tett előre. Lábai megcsúsztak és a föld felé kezdett zuhanni, de Hero rögvest megragadta a csuklóját, és visszarántotta, csak ezúttal az ő ágára, magával szembe.
- Nem történhet semmi baj. A lebukás veszélye még csak fel sem kéne, hogy merüljön benned.
- Rendben. Benne vagyok. – könnyei már patakokban folytak, és hogy elrejthesse ezt a kínos dolgot mely az életből hátra maradt, Hero vállába fúrta a fejét.
|