Olvad a hó...

Tipikus tavaszi reggel. Az erdőben ébredek, mint oly sokszor, ha valami kiborít. A nap szikrázik, a szél a fák ágait táncoltatja, minden gyönyörű. Futni van kedvem, hogy kiszellőztethessem a fejem. Tegnap megint kísértésbe estem. Bent voltam a városban, csak úgy, szórakozásképpen. Az illatok ezerszínű kavalkádjában volt egy, aminek nem bírtam ellenállni. Megint. Sajnálatos, pedig igen jóképű srác volt. Na mindegy. Haza kéne mennem, átöltözni. Otthon minden úgy van, ahogy tegnap délután hagytam…Lucy, a macskám a pamlagon szunyókál. Én csak állok és nézem, ahogy mellkasa egyenletesen jár fel-le.

A ház, ahol lakom 80 éve áll az erdő egyik elrejtett zugában, de én csak 30 éve élek itt. Az én öreg, gyönyörű otthonom. A falak épp olyan jól tartják magukat min én, bár nekem nem kerül túl sok erőfeszítésbe. A hatalmas 19. századi ablakokon keresztül most ezen a csendes tavaszi reggelen is ömlik be a fény. A fürdőszoba szinte semmit sem változott mióta megépítették a házat. Én most a jókora tükörben fikszírozom aggodalmas arcvonásaimat. Így mintha évekkel lennék idősebb, pedig tudom, ha nyugodt lennék, ugyanaz az arc nézne rám vissza, amit megszoktam. Végül átöltözöm. Egy fehér lenge ujjatlan pamut  ruha mellet döntök, végül is úgysem érzem a tavaszi szellő enyhe hidegét…Én hidegebb vagyok.

Először csak sétálok, egyre gyorsabban és sietősebben, míg nem azt veszem észre, hogy a fák között suhanok akár egy puma, nesztelenül, és kecsesen. Kezdek megnyugodni, mint mindig, amikor futok. Ilyenkor nem igazán tartom fontosnak a cipőt, úgyis alig érek a földhöz…Mintha a strucc tudna repülni, de csak egy centivel a föld felett. Én is így érzem magam, csak egy fokkal kifinomultabbnak. Észre sem veszem merre tartok, már csak akkor eszmélek rá milyen messze jöttem hazulról amikor megláttam a Martinet – hegy meredek oldalait. Ez egy komor, és magányos hegy, az emberek nem igazán kedvelik, mert lejtői kopárak,sehol egy fa vagy növény,csak föld,és sziklák. Eszembe jutott hogy mennyit szokott itt időzni a legjobb barátom Justin. Hirtelen ötlettől vezérelve szökdécselni kezdtem a sziklákon felfelé, nem gondolkodtam. A szirthez tartottam ahol mindig ücsörögtünk, és köveket hajigáltunk a tengerbe. Sokszor egymást is lelöktük, nem törődve a magassággal. Elvégre nekünk ez nem árt meg különösebben. Reméltem hogy most is ott találom Justint. Több éve nem találkoztunk, mert elviekben a mi fajtánk és az ő falkája ősellenségek. De mi a legjobb barátok voltunk, és talán most is. Nem telt bele 15 perc, és már a jól ismert szirten álltam…Ő persze azonnal megérezte a szagom.

Egy pillanat alatt talpra szökkent,és egy lépéssel eltűntette a köztünk lévő távolságot. Barátságosan rám mosolygott, bár kicsit fintorosan, mert nem bírjuk egymás szagát. Már el is felejtettem milyen szép hangja van.

- Hát szia. – úgy látszik nagyon várta ezt a pillanatot. – Évek óta nem láttalak. Már vártam hogy vissza gyere ide. Minden nap itt vagyok és várom, hogy viszont lássalak. Hiányzott ez a kelekótya vámpír! – és mókásan vállba vert. Nevetünk.

- Hát mióta a falkád elüldözött a környékről, nem igazán mutatkozom. Konkrétan itt sem. – szélesen elvigyorodom, majd a párkány felé szökkenek, és lekuporodok a szélén. Ő mellém térdel. A szemében valami különös tükröződik, sejtem hogy mondani készül valamit.

- Tudod, Anne, gyakrabban is jöhetnél ide ez után. A falkám már rég elfelejtette hogy létezel. Nekem pedig…Valljuk be, hiányzol. Rajtad kívül szinte senki nem ért meg, és persze senki nem tud jobb tanácsokat adni. – hamiskásan kacsint felém. Ezzel a koromra akar utalni? Szemtelen farkas…

- Még szép, hisz én vagyok a  „legöregebb” ismerősöd. – veszem a lapot, és ezt ő is tudja. Hosszú csend. A tengert bámulom, a víz fölött vitorlázó sirályok garmadáját. Erre még én sem vagyok képes. Ők milliméterekre a víz fölött egyensúlyoznak, várva a zsákmányt. A tenger azúrkék hullámai között csillám szerű tüneményként fickándoznak a halak. Gyönyörű látvány, elég megindító.

- Hahó itt vagy? – meghökkenek, el is felejtettem hogy ő is itt van.

- Persze bocsi. Tudod a régi emlékek. – elmosolyodom. Nem is tudja mennyire hiányzott ez a hely. Hogy mennyire hiányzott ő. – Emlékszel a kövekre? Szerintem egy egész zátonyra valót dobáltunk le innen. – Ő is, én is  nevetésben törünk ki. – És hogy néha eltaláltuk a sirályokat. – fűzte hozzá még mindig kacagva. Miközben beszélgettünk a nap egyre följebb vándorolt az égen, egyre kékebbre festve alattunk a tengert.

- És mégis mit csináltál az elmúlt években? Hol voltál?. – tekintete kíváncsi, de egyebet nem árul el az arckifejezése. Mondjam el az igazat? – Alaszkában voltam. Egyedül. Leszoktam az embervérről, többé-kevésbé. Egyébként most már állatokra vadászom. – válaszom egyszerűsége meglepi. Pedig ez nem olyan nagy dolog. Sok vámpírról hallottam aki nem iszik emberi vért. – Te leszoktál arról amit a legjobban élveztél ezen a világon??? – már-már mérges volt, nem értem miért. Azt hittem örülni fog neki, de lehet hogy ez csak a döbbenet. – Anne…Büszke vagyok rád. És miért csináltad? – a hangja most bársonyosabb mint valaha. Éjfekete szemében a boldogság szikrái csapnak fel. Hallom ahogy szíve gyorsabban ver, szája féloldalas mosolyra húzódik. – Hát azért hogy visszajöhessek. Vissza akartam jönni. Nem akartalak egyedül hagyni ha már születésünktől fogva legjobb barátok vagyunk. És hát bántott a tudat hogy hány embert, hány ártatlan embert öltem meg puszta önzőségből. Szörnyű erre gondolni. – ahogy ezeket kimondtam villámcsapásként ért a felismerés, amely eddig itt lappangott tudatom perifériáján.

Miatta csináltam. Életemben az első dolog, amit másért csináltam. De ugyanakkor magamért is, hiszen hiányzott. – És köszönöm hogy vártál rám. Minden nap. – tettem hozzá. Szeme elkerekedik a meglepetéstől. Aztán rám néz, és megtelik könnyel…Felém nyújtja kezét, én pedig ’ erősen’ megszorítom.

- Miért könnyezel? – kérdezem. Elmosolyodik, majd halkan válaszol. – Mert te is. És azért amit mondtál. Reméltem is hogy hálás leszel. – kuncog, miközben szorosan maga mellé húz. Meglepően meleg a bőre, bár már megszoktam. Itt a hegyen mindig van némi hó, és ezt most a szél körülöttünk kavargatja. Justin bronzbarna bőrén csak pár pillanatig csillognak az eltévedt hópelyhek, aztán elolvadnak. Az én karomon viszont addig tündökölnek ameddig a szél újra magával nem ragadja mindet. Hirtelen szólal meg Justin, lassan, megfontoltan. – Tudod, amikor esik a hó, betemet mindent. Nincsenek többé színek, hangok. Csak kopárság. És fehérség. Az ég szürke, a fák lomb nélkül állnak akár egy elhagyott ház, ők is épp olyan üresek, és értelmetlenek. Viszont amikor tavasszal elolvad a hó, visszatérnek a színek, az állatok újra életre kelnek, és a fák újra lombot növesztenek, és minden tündököl. A világ újra megtelik élettel. – sietve rám néz, hogy figyelek-e.

A távolba révedek, értem mire gondol, de nem szeretném megszakítani a vallomását. A horizonton a nap lenyugodni készül, fénye aranysárgán tükröződik a tenger habjain. Elmosolyodik, aztán folytatja. – Ez velem is így van. Most, hogy visszajöttél, kezd belém is visszatérni az élet. A színek, az élmények, minden. Egyre kevesebb a homály és a szürkeség. – ő is a horizontot kémleli, majd az arcomat, hogy vajon mit reagálok minderre.

A szél alattunk a sziklafalat ostromolja, a sirályok már kicsit magasabban keringenek a víz fölött. Néha egy-egy felkapaszkodik az öblön végig söprő légáramlatra, és úgy keringőzik a levegőben. Már tudom mit fogok mondani, de szükségem van egy kis hatásszünetre. – Szóval…Akkor most benned is? – érdeklődöm kurtán. Meglepődik, nem erre a válaszra számított. – Mármint mi bennem is? – kérdez vissza elgondolkodva. A megkönnyebbülés és az öröm hullámai felváltva ülnek ki az arcára. Muszáj mosolyognom. – Hát…olvad a hó…

- Igen, bennem is. – hangjában mosoly bujkál, felnézek rá, ő pedig vissza rám. Többet nem mondunk, csak bámuljuk, azt, ami nélkül egyikünk sem tudna élni: egymást…