Cím: Reflektorfényben

Fejezet: Rohanás

 - Nyúzottnak tűnsz! – kaptam az első megszólítást hétfő reggel a suliban.

- Neked is, szia Cassie! – lihegve kapkodtam a levegőt. A szervezetem még mindig sikított az oxigénért. Nem is csodálom. Egy utcát és két emeletet nyomtam le, sprintben. 

- Futottál?

- Nem, banyek, szánkóztam! – figyelmen kívül hagyta a hangomban található élt, és tovább faggatott, a legjobb barátnőm és egyben szeretett padtársam.

- Hogy-hogy?

- Kicsi hiányzott, hogy el ne késsek.  

- De te általában teszel rá, hogy mennyit késel…

- Mrs. Rose óráiról nem igazán szeretek. Ez kinyír, ha bárki is egy perccel az órakezdés után teszi a be a lábát. A többi tanár meg mindig késik, ők ne várják, hogy ezért én betartsam a csengetési rendet… Furcsállom is, hogy Rose még nincs bent. Általában már háromnegyedkor itt ül a termében.

- Jah. Én is. Biztos megvert egy tanítványt, mert késett és most ül az igazgatóiban a fegyelmiére várva. – röhögött Cass.

- Jah. Biztos. - A táskámat leraktam az asztalról, ahová a nagy sietésben sikerült feldobnom, én meg leültem a székemre. Elővettem a történelem jegyzeteimet, a tankönyvemet és a munkafüzetemet. Amikor elkezdtem rendezgetni őket a padon, a tanárnő kivágta az ajtót és dühösen rám förmedt.

- Kimberly Sweet! Azonnal fáradjon az igazgatóiba! Hál istennek maga miatt sikerült elkésnem az órámról! – azonnal kivert a víz. Nem tudtam mit csináltam, amiért nemcsak hogy Mrs. Rose elkésett az órájáról, de még az igazgatóiba is behívatnak. Szó nélkül felálltam a helyemről, lenyomtam a kilincset, és elindultam a folyosón. Minden lépésemnél egy újabb rémképbe ütköztem.

Lehet, hogy az igazgatónak feltűnt a sok hiányzásom és késésem. Lehet, hogy már a maximumot is túlhaladtam, és ki-fognak-rúgni! Még is mit mondok majd otthon? Nem. El sem fogom mondani. Keresek magamtól egy másik iskolát, ahova bejárhatok, míg ők azt hiszik, hogy a régibe megyek be minden nap. De az nem lehet. Kell az átiratkozáshoz az aláírásuk. Nem baj. Lehamisítom. Vagy keresek egy gyorskajáldás melót, míg nem gyűlik össze annyi pénzem, hogy tudjam folytatni a lemez munkálatait. Addig meg élhetnék a stúdióban. Azt úgy is a szponzorom tartja fent. És mi van, hogy ha akkora szégyenként élik meg anyuék, hogy kirúgtak, hogy az országból is kikergetnek? Hümm…asszem Németország tökéletes választás lenne. Gyönyörű tájak, munkalehetőség. Majd veszek egy kis tanyát valamelyik völgyben, és az ott szerzett gyorskajáldás melóból megpróbálom feljavítani. Arra biztos lesz elég pénzem. És ha mégsem? Örökké egy omladozó viskóban kell majd élnem?! Hogy tudtam ennyire elrontani az életem? Pedig olyan tökéletesnek indult. Szuper család, önerőből szerzett lemezszerződés, koncertek, rajongók. Hiányozni fogtok!

Lehajtott fejjel kanyarodtam be az igazgatói előterébe. Szinte már majdnem könnyeztem szomorú sorsomon és megterveztem, hogy mindenképpen narancssárga viskót veszek, mert az a kedvenc színem, és ha teljesen tönkre megy az életem legalább ennyi jó legyen benne. Az ajtóban Peter állt, szokásához híven vigyorogva. Én mélabúsan felé fordultam és felraktam a kérdést.

- Peter, lakhatok nálad, ha kirúgnak?

- Tessék?

- Tudom, hogy nagy kérés meg minden, de csak addig kéne, még nem találok magamnak egy narancssárga viskót Németország egyik aranyos völgyében.

- Kim, miért rúgnának ki?

- Hát…ugye én sokat késtem, meg hiányoztam és most ezért behívatnak az igazgatóiba, és ha kirúgnak, nem mehetek haza, mert anyámék megölnének. – az igazgató nevetve jött ki az ajtón, majd rátette a kezét a vállamra.

- Kimberly, ha behívatlak, az még nem azt jelenti, hogy ki is foglak rúgni!

- De múltkor Ambert is betetszett hívatni, és egy hét múlva már nem láttuk.

- Igen, de ő meglopott egy tanárt.

- De…szóval nem rúg ki?

- Nem én!

- Szuper. Megnyugodtam. – sőt, az enyhe kifejezés, egyenesen kitört rajtam a vihogás, ahogy az előző bugyuta képzelgéseimet visszapörgettem az agyamban.

- Éppen ellenkezőleg! Peter azért jött, hogy elkérjen a mai és a hét hátralévő részére.

- Minek?

- Ma hívtak, hogy vasárnap lesz egy nagyszabású koncert, akit elsőre felkértek az meg lemondta, és minket hívnának helyette.

- Okés, de még is melyik vasárnap?

- Most vasárnap.

- MI VAN?

- Ezért kértelek el. Van rá hét napunk, hogy felkészüljünk.

- ÉS TE ELVÁLLALTAD?

- El hát! Sokat fizetnek, és jó népszerűségnövelő.

- TE BETEG VAGY!

- Mégis miért?

- MERT ÉN NEM TUDOK EGY NAGYSZABÁSÚ KONCERTRE HÉT NAP ALATT FELKÉSZÜLNI!!!

- Ha már ma elkezdjük a próbákat, menni fog az! De most nyomás vissza az osztályterembe, pakolj össze, itt a kikérőd - nyújtotta át az igazgató által lepecsételt papírt – és utána indulás. Öt perced van. Ellenkezést nem kérek, máskülönben Josephfel vitetlek a stúdióig.

- A saját testőrömmel?

- A te érdeked! – vigyorgott rám aljasan.

- Wáh! – felhúztam az orrom, és felvettem a sértődött tinédzser ábrázatot, de tudtam, hogy ha nem engedelmeskedem, képes tényleg az én kidobó fiúmmal engem elhurcoltatni. - Megyek.

- Helyes!

            Az osztályteremben, csendben összepakoltam a cuccomat. Éreztem a hátamon a kíváncsiskodó tekinteteket. A pletykák csak úgy terjengtek rólam. Az iskola tanulói, és persze a tanárok is mind látták a Rockstar-t vagy youtube-on vagy pedig az MTV-n. A szemem sarkából azt is pont láttam, ahogy Lucy odahajol Kevinhez és a fülébe súg, mire a pasi végigmér és elkezd röhögni. Szikrázó szemeket fordítottam feléjük, erre egy picit a lány meghúzta magát, de tovább nevetett. Mrs. Rosenak odanyújtottam a kikérőmet, és az ajtóból dobtam egy puszit Cassnek aki válaszul bemutatott.