Diákok, unalom, szakadás.

Már megint itt ülünk…

Nem tudom, minek ez a felhajtás, pont nekünk.

J. már kaparja, - nem a falat

Csak a festékes papírlapokat,

És színez

Nem kifestőt, csak egy mesefigurát,

Közben ez meg mindent megjegyez

A sóhajt, a kérdést a suttogást…

„Amikor még kórházban voltam…”

Hallatszik ez, hallatszik az.

Kacaj: bosszús és vidám

Kint meg a kicsik ugrálnak a hóban.

J. még színez, köszön, K. panaszol,

Mindenki kórusban

Válaszol, míg én itt firkálok,

J. meg kíváncsian

Lesi mit irkálok. Kíváncsian,

Mint egy macska, közben mindenki

Halkan szakad, szakad meg az

Unalom

Súlya alatt, jobban is mint tudhatom…

Az unalom súlya alatt lassan

Szakad meg

Sok szegény diák,

Na meg lassan az egész világ,

Fáj: hogy ezt kell mondjam

Fáj hogy mindig ezt kell hordjam

Ezt az unalmat

De mit tegyek ha mindig ő veszi át az uralmat?!

Még mindig itt ülünk…

Már tudom mire ez a felhajtás,

Pont nekünk…