1.rész

-Rendben… de meg kell ígérned, hogy nem szeretsz belém!
-Tessék?- nevette el magát… majd mikor meglátta a komoly tekintetemet, elhúzta a száját. –Megígérem… nyugi… amúgy sem vagy az esetem!
-Szuper… akkor segítek!- egyeztem bele. Nem kellett volna. De igen kellett. Még talán én sem tudom eldönteni.
3 hónap telt el ezen szavak után. Azt mondta, hogy megígéri… de átvert.
Talán kezdjünk mindent a legelején. A középiskola öreg és rozoga falai között a kihalt folyosón haladtam előre a céltanteremhez mikor valaki a nevemet kezdte kiabálni. A hangból azonnal felismertem és inkább csak mentem tovább és tetettem hogy semmit sem hallok, mint a strucc, aki inkább a földbe dugja a fejét.
-HÉ! Miért nem állsz meg?- mosolyodott el kifújta a levegőt.
-Bocsi… csak elmerültem a gondolataimban és ilyenkor semmit sem hallok!- mosolyodtam el én is, és meghazudtolva önmagam mondtam bele a szemébe azt, ami nem az igazság.
-Figyelj… kérhetnék egy szívességet?- minden porcikám remegni kezdett és a gyomrom teniszlabda méretűre zsugorodott össze.
-Ki vele…
-Hallottam hogy tudsz hegedülni, és gondoltam segíthetnél nekünk, vagyis a bandának. Na? Benne vagy?- válaszként átfutott az agyamon, hogy muszáj? Minek? És még a tagadószóként ismert NEM válasz is.
-Rendben… de meg kell ígérned, hogy nem szeretsz belém!
-Tessék?- nevette el magát… majd mikor meglátta a komoly tekintetemet, elhúzta a száját.
Megígérem… nyugi… amúgy sem vagy az esetem!
-Szuper… akkor segítek!- egyeztem bele. 16 vagyok… miért is ne lennék benne? Nem is olyan hosszú az élet, mint ahogy azt mások gondolják. Gyerünk Jaz fogd fel a dolgok jó oldalát is! Nem sokáig teheti meg senki sem!
-Oh köszönöm! Meglátod buli lesz! Nagyon cool! Imádni fogod!- kiabálta, ahogy egyre messzebb és messzebb futott háttal. Nem volt szerencséje épp… az igazgatónő egy közeli ajtót kirobbantva maga előtt foglalta el majdnem az egész folyosót terjedelmes testével.
-Kaulitz! Becsengettek! Csak nem intőt akarsz te kölyök?- emelte fel húsos mutató ujját mire Bill csak elmosolyodott.
-Igazgatónő nem is tudja, hogy mire vágyok én igazán!- nevetett fel és röhögve futott tovább Frau Seiler elől, akinek a feje már-már megközelítette a bordós-vöröses árnyalatot.
-Jazmin?- fordult felém mire még a legkisebb mosoly is eltűnt az arcomról és fontolgatás nélkül húztam ki magam és kértem teljes szívemből elnézést. Bólintott egyet én pedig idejét láttam, hogy végre befejezhessem az utam és megkeressem a fizika szaktantermet. Miután ott végeztem a könyvtár volt a következő állomás. Levettem a második polcról egy novellát, leültem a közeli puha fotelbe, elővettem a zenelejátszómat, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és olvasni kezdtem. Ahogy elmélyedve faltam a sorokat valaki hátulról megijesztett. Vagyis inkább csak én rémültem meg.
-Bocsi, ne haragudj, de az időpontot elfelejtettem mondani.- dobta le magát a mellettem lévő fotelbe. Szó szerint. Még meg is lepődtem, hogy nem tört szét. Vagy legalábbis hogy nem adott ki magából még egy kis csikorgást sem.
-Ugye tudod hogy az ilyet itt nem szabad?- fordítottam el a fejem és újra a sorokat néztem… de inkább csak bámultam. Olvasni most nem tudtam volna tőle. Zavart. Zavart hogy néz.
-Eddig még nem kaptam érte semmit… mindegy. Gyere hatra hozzánk. A garázsban fogunk összegyűlni. Hozhatod a hangszeredet is! Nekem mindegy! Csá!- intett egyet és már porrá is vált. Apa ki lesz bukva.
-Szia kicsim! Hogy érzed magad?- fürkészte az arcom. Neki valahogy nem tudok hazudni. Apa volt már az egyetlen ember az életemben anya halála után.
-Volt már jobb is…- mosolyodtam el bíztatóan. Bár minek? Nem hat rá sose. Félt. –Apa…
-Tessék?
-Figyelj… -ránéztem az órára… fél hat. –Pár barátommal találkoznánk hatkor…
-Pár barátoddal? Jazmin…
-Nem apa figyelj! Csak hegedülni megyek! Semmi többért! Kérlek! Engedj el, kérlek…- bevetettem az igazi angyali nézésemet, amit anyától örököltem.
-Annyira féltelek… mi lesz, ha…
-Nem lesz semmi bajom! Ne legyél már ilyen negatív…- bújtam hozzá és élveztem, ahogy ölel.
-Rendben. De elviszlek! És háromnegyed hétkor várni foglak ugyanott. Hová kell fuvarozzam, a hölgyet?- mosolyodott el végre. De amint meghallotta a nevet, és a címet elhúzta a száját.
-Még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy CSAK hegedülni megyek. És csak nem utasíthattam el… mi lesz azzal a kijelentéseddel, hogy használjam ki az alkalmat ahányszor csak lehet? Apa kérlek… ne legyél már ilyen morcos… na…- mosolyodtam el mire engedet. Lassan de elfogadta, hogy odamegyek. A szíve mélyén ott maradt volna egész idő alatt, de tudta, hogy az rám nézve ciki lenne.

2.rész

Az embernek mindig rá kell döbbennie, hogy csalódhat. Nagyot. De még mekkorát.
-Bocsi hogy Kathy ilyen bunkó volt… általában ezt csinálja!- mondta halkan miközben a tokba helyeztem vissza a hegedűt.
-Nem számít.- egyenesedtem ki és belemosolyodtam az arcába. Gyönyörű szemei voltak. Ő is elnevette magát és próbálta oldani a feszültségét. Kevés sikerrel. –Mennem kell… szia.
-Szia…- talán akart adni egy puszit talán nem. Ha akarta volna sem tudott volna, mivel elfordultam. Tudtam hogy apa már kint áll a kocsival. És nem akartam hogy ideges legyen. Nem kell még jobban kikészülnie. Ahogy kiléptem az utcára, már láttam az autónkat. Beszálltam szép csendben.
-Ez túl csendes volt…
-Nincs semmi bajom.- csatoltam be az övet és az ölembe raktam a teli tokot.
-Mi történt?
-Tényleg semmi… hidd el, nem akarod, hogy ilyennel fárasszalak.
-Bántottak, mert túl csendes vagy és nem olyan kihívó és undorító ruhákat viselsz, mint ők, igaz?- és apa újra bebizonyította, hogy igenis minden tud rólam, olvas az arcomról, és a szememből.
-Tényleg nem számít.- mosolyodtam el, mire megsimogatta az arcomat és adott egy puszit a fejem búbjára.
-Ha tudnád, mit megtennék, csak hogy könnyebb legyen…
-Nem érdekelnek, nem ismernek…- és mint mindig újra mosolyra húztam a számat. Talán ezt is anyától örököltem…
-Ő is mindig ilyen pozitív volt… sosem érdekelte mások véleménye… és sosem hallottam egy rossz szót sem tőle a többiekről…
-Elfogadta az embereket úgy, ahogy vannak…
-Mint te kicsim.- adott még egy puszit majd elindultunk végre.
Este megvitattam az ágyamban, hogy Bill bandája nem is olyan rossz. Bár a stílus nem áll nagyon közel hozzám. De legalább megtudtam, hogy miért akart engem is felkérni zenélni. Egy duett. Egy lánnyal. Akinek- minden megbántás nélkül -fahangja van. Bár a többiek nagyon bólogattak és elégedettek voltak vele. Talán csak az én fülem rossz.
Másnap reggel az osztályba menet a padok között haladva egy papír repült felém összehajtogatva. Pár méterrel odébb Bill mosolygott és próbálta elmutogatni, hogy ő volt az a merész személy, aki ilyen veszélyesen akar üzenni nekem valamit. Leültem, lepakoltam, széthajtott a lapot és olvastam. „Ma is ugyanott, ugyanakkor… persze, csak ha megfelel.” Hátranéztem és bólintottam egyet beleegyezés képen. Erre ő csak tapsolt egyet és tovább beszélgetett a haverjaival.
-Oké emberek megírtam teljesen a dalszöveget!- kiabálta bele a hangzavarba. Újra itt. Vettem egy mély levegőt és hátradőltem a falnak. –Ez egy kurva jó hír Kathy számára, és szeretném mindenkinek a figyelmét felhívni arra, hogy…
Haza akartam érni minél hamarabb. A lábam fáradt volt és kezdtem szédülni is. Sajnáltam hogy visszamondtam apa felajánlását, miszerint újra elvisz, és értem jön. Ahogy beestem az ágyba elnyomott az álom. Ami túl rózsaszín volt… és túl érzelemfűtött… és… szerelmes… nagyon. Le kellett ülnöm, mert rosszul lettem persze csak Bill volt ott és senki más… így végül megcsókolt. Már nem is tudom hogyan. De ez csak egy álom. Semmi több. Még nem kell semmire sem gondolni.
A következő időszakok mind arról szóltak, hogy a bandának segítek. Apa már nem volt annyira kikészülve, de még mindig féltett. Hihetetlen hogy egy hónap alatt teljesen a fejemen volt minden számuk ritmusa, dalszövege… még a duetté is. Néha azon kaptam magam, hogy azt dúdolom, vagy éppen éneklem. Egy ilyen esetnél apa megkért hogy folytassam. Imádta, mikor éneklek. Azt mondta, gyönyörű hangom van. Szerintem csak túlzott. De elénekeltem és megtetszett neki is. Aztán beszámoltam neki arról, hogy ezt az egészet Bill írta. Meglepődés, álleesés, kidülledt szemek, merev arc. Egy igazán vicces rész az életemnek, amit sose akarok elfelejteni. Adtam neki egy puszit az arcára majd felmentem a szobámba olvasni, végül pedig aludni.
Egy bandamentes estén végre azt tehettem, amit igazán szerettem. Pontosan láttam a naplementét, ahogy a vízről visszatükröződik a narancsos fény, majd ahogy már a csillagok játszadoznak a folyó egyes részeivel. A mólon ülve minden olyan szép, csöndes és nyugodt volt. Csak egy kocsi zaj zavarta meg… majd léptek zaja.
-Hé… hát te?- kérdezte meglepődve, miközben leült mellém.
-Hát nem gyönyörű?- néztem tovább az eget. Most olyan tiszta volt sehol semmi felhő, ami eltakarhatta volna a kilátást.
-Jesszusom… mintha az egy gnóm lenne…- nevette el magát, ahogy jobban megvizsgálta a kis világító égitesteket. Nevetve megráztam a fejem és csak most tudatosult bennem, hogy Bill ül mellettem.
-És te mit keresel itt?- kérdeztem halkan, mire csak meghúzta a vállát de még mindig az univerzumot bámulta. Végül rám nézett.
-Megláttalak… és gondoltam idejövök. Még nem volt időm rendesen meghálálni, hogy segítesz nekünk… tényleg sokat jelent ez nekünk…
-Nincs mit…- kínos csönd következett.
-Öhm… mi a haverokkal elmegyünk bulizni egyet… nem lesz nagy buli csak beszélgetünk meg minden… nincs… nincs kedved jönni?- a vagány Billből hirtelen egy kis hebegős-habogós édes fiú lett. Még magamra is rászóltam hogy mit jelentsen ez?
-Nem köszönöm… inkább maradok itt és szívok egy kis friss levegőt, amíg megtehetem…
-Hosszú még az élet! Ráérsz még arra!- mosolygott majd újra kínossá vált számára a helyzet.
-Tényleg nem köszönöm… inkább most magam maradnék, ha nem baj…
-Nem… dehogy… végül is csak kérdeztem… ja…- lenézett a vízre és mintha inkább magának próbálta volna bebeszélni a mondatát. –Akkor… szia!- végül felállt a léptei hangja pedig egyre elhalkultak majd meg is szűnt.

3.rész

-Majd szeretnék mutatni neked valamit… persze csak próba után…- én voltam az első, aki újra elment a garázsba. Lassanként mindenki megjött. Miután tízszer egymás után Bill és Kathy elénekelte a számot elegem lett, ahogy mindenkinek és összecsomagoltam.
-Várj… akkor meg sem várod, hogy megmutassam neked?- jött oda megszeppenve és kicsit szomorúan Bill. Ahogy zenéltem teljesen kiment a fejemből, amit mondott.
-Ne haragudj… elfelejtettem. Ha gyors leszel megmutathatod – mosolyodtam el mire ő is győzelemittasan. Összefonta az ujjait az enyémmel és húzni kezdett át a kerten, egészen egy fura kis tavacskáig, amit eddig sose láttam még. Mivel az idő kezdett telesedni már a nap sem sütött. Még elláttam az orromig, de éreztem, hogy nem sokáig fog ez így menni.
-Csak… tudtam, hogy tetszeni fog… és innen tisztábban lehet még a csillagokat is látni…- mosolygott én pedig nem tudtam megmukkanni. Még soha senki nem csinált ilyet…mármint kedves volt nagyon tőle, de nem értettem hogy miért mutatta meg. Hiszen majdnem két hónappal ezelőttig még igazából hozzám se szólt. Talán át is nézett rajtam. Nem értettem semmit sem. –Nem tetszik?- fürkészte az arcomat… én pedig még mindig nem tudtam semmit sem kinyögni… csak egy rohadt mondatot…
-Most muszáj hazamennem!- azzal otthagytam. Egész úton rohantam. Féltem hogy fut utánam, megállít és… „Jazminnak elmentek otthonról”… és ebben most még én is teljesen egyetértettem. Átfutott ez a megjegyzés a fejemen és igazat kellett neki adnom. Billnek is elmentek otthonról… nem lehet, hogy hirtelen ilyen fontos lettem neki.

***
-Későn!- jegyezte meg, mikor Bill épp belépett az ajtón.
-Tudom… csak…
-Jajj anya csajjal volt!- vigyorgott Tom, mire Bill kinyújtotta a középső ujját.
-Fiúk fejezzétek be! Vacsora van! Aki fél percen belül nem ül az asztalnál, nem kap ma ételt a hasába!- tett végül rendet Simone. Egész vacsora alatt egy szót sem szólt. Mintha a lelke fele elveszett volna… de hova? Talán Jazminnal együtt az is eltűnt a sötétben? Utána kellett volna futnia… de nem tette. Talán félt. Talán tudta hogy hiába való lett volna. Talán a lány nem is állt volna meg neki. És mi lett volna, ha erősen magához húzza és megcsókolja?
-Bill… itt vagy? Huhú!- a szeme előtti fel-lejáró kézre eszmélt fel. Elgondolkozott. Túlságosan máshol járnak mostanában a gondolatai. Ránézett a mellette ülő bátyjára, aki eddig feleslegesen mesélte neki a beszámolóját. –Tudom öcsi, hogy szerelmes vagy de azért itt hanyagold már…
-Fogalmad sincs semmiről!- kelt ki magából és otthagyva mindenkit viharzott be a szobájába. Ledobta magát az ágyra és reménykedett benne, hogy ez az egész nap csak egy álom. Nem is történt meg igazából. Csak az ő agya szülte és vetítette le a szeme előtt. Pár perc múlva halk kopogás csapott le az ajtóra. Bár nem volt semmi életkedve hozzá de felállt és kinyitotta azt.
-Ekkora nyomot csak nem hagyhatott az a lány benned, vagy igen…- szólt szelíden Gordon.
-Túlságosan is igen…

***
-Minden rendben kicsim?- ült le mellém apa. Bólintottam, de nem mertem a szemébe nézni. –Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz…
-Tudom…
-Jazmin… nem akarom, hogy továbbra is járj ahhoz a fiúhoz… miatta vagy most is szomorú tudom!
-Apa! Ezt nem kell! Tudom, mit csinálok!
-Valóban? Jazmin… az olyan fiúk, mint Bill… csak… ki akarnak használni!
-Apa kérlek! Semmi sincs köztünk! Tényleg!- kezdett minden erőm elfogyni. –Inkább felmegyek aludni…- adtam még egy puszit neki majd felmentem. Apa pap… elkezdhetett volna prédikálni, de mégsem tette. A szíve legmélyén bízik bennem és tudja, mit csinálok.
A legborzasztóbb dolog már csak reggel jutott eszembe… a hegedűmet a garázsukban hagytam. A párnát a fejemre szorítva vártam hogy mikor fulladok meg. De valahogy mindig vettem levegőt. Pár perc múlva elég erőt szedtem össze, hogy felöltözzek de éhes nem voltam így apa hiába invitált. Végül a zongora mellett akadtam ki. Játszani kezdtem csak úgy. Mindent. Ami hirtelen eszembe jutott. Apa leült egy mellettem közeli fotelbe és olvasni kezdett. Egy-egy lassabb akkordnál a torkom csípni kezdett a szemem is. Nem akartam. Most nem akartam sírni. Kis idő múlva csöngettek. Apával egymásra néztünk és én mentem ajtót nyitni.
-Szia… ezt… nálunk hagytad…

4.rész

Mint egy csapás… vagy inkább csoda akarna lenni? Így akarna jelezni a sors, hogy van még mit elintéznem? Talán ez a srác akar megmenteni? Minek? És hogyan?
A kérdések egyre sokszorozódtak a fejemben… féltem hogy véletlenül egyet ki is ejtek a számon, ő pedig csak nagy szemekkel bámulni fog rám.
-Köszi…-nyögtem ki végül. Elvettem tőle, de moccanni sem akart. Ott állt mintha várt még volna valamire. –Igen?
-Tessék?
-Én csak… mindegy! Köszönöm még egyszer!
-Nincs mit… akkor…
-Szia Bill.- már félig becsuktam az ajtót mikor megállított.
-Jazmin várj!- nyelt egy nagyot és mikor észrevette apát -aki immár mögöttem állt számon kérően- lenézett a földre, mint aki hitét vesztette, majd csak elköszönt és elment. Egy érzés vett körül… utána akartam menni, megállítani és talán…
-Gyere kész az ebéd…- szólt apa csöndesen mögöttem és megpuszilta a fejem. Becsuktam az ajtót elzárva magam minden többi érzelmes gondolattól.
Az a tény, hogy megláttam valami emberit Billben ami megfogott és nagyon is tetszett rémisztő volt mikor a tudatomba égett. Apa észrevette, hogy egész ebéd alatt nem szóltam egy szót sem és valahol elég messze jártak a gondolataim is megelégelve ezt próbálta megállítani a megállíthatatlant. Lehetetlen dolgot akart véghezvinni.
-Jazmin… kérlek, felejtsd el és juss rajta túl… hidd el ez a srác semmire sem fogja vinni!- a legborzasztóbb pedig az volt hogy akárhányszor láttam Billt hittem benne. Hittem, abban hogy képes mindent elérni, amit csak akar. –Nem akarom, hogy elvegye a hitedet tőled, hogy rossz útra tereljen hogy…
-Apa…- szóltam halkan a beszéde közé –Nem tett semmit sem… és nem is fog!- nem ígértem. Csak mondtam. Még meg sem voltam bizonyosodva arról, amit mondtam. Csak mondtam. Mondtam, mondtam és mondtam. Mintha csak folyásként akart volna kizúdulni. Talán még mondanivalója sem volt. Csak úgy voltak. Voltak és lesznek is. És arra senki sem kérhet meg, hogy esküdjek meg arra, amit kijelentettem. Nem. Arra soha senki. Mert akkor hova tűnne a jog? Hogy azt teszek, amit akarok.
Elkanyarodtunk. Vagyis inkább csak én.
Fogalmam sem volt mit tegyek. Az iskola… egy osztályban lenni vele… ha csak arra gondoltam, hogy az órák minden percében engem nézhet majd én meg őt az arcom a vörös árnyalat sötétebb színét közelítette meg. Össze voltam zavarodva. Aztán két nap múlva az egyik szünetben oda sétált hozzám. Megkérni valamire. Újra.
-Te tudsz latinul… és gondoltam segíthetnél…- makogott össze-vissza közben a folyosókat bámulta. Félt hogy valaki is meglátja velem. Egy csalódás. Túlélem valaha vajon?
-Rendben… délután nálunk…- visszacsuktam a szekrényem ajtaját és otthagytam. Csalódni fogsz majd később Jazmin. Figyelmeztettem magam. Már előre. De minek? Ha csalódok úgyis fájni fog, ha most előre megjósolom magamnak, ha nem.
Délután tényleg eljött hozzánk. Behívtam de a szótáram fent maradt a szobámban így egy perc törtrészére magára kellett hagynom. Tudtam, hogy apa megjelenik majd.
-Nem akarom, hogy bármi illegálisba belehurcold a lányom… ő túl jó hozzád, és ahhoz hogy ilyet tegyél vele! Most megyek a dolgozószobámba… itt nem közel leszek…- az utolsó mondta felért egy igazi fenyegetéssel, apa szavaival. Talán tini nyelvre így lehetne lefordítani: „Vigyázz magadra. Látlak. És ha kell, csúnyán fogsz járni!”
Na persze apa túl jó lelkű hogy ezt így megmondja akárkinek.
-Megjöttem.- álltam vele szemben újra.
Húzta az időt, ahogy csak tudta. Beszélt mindenről. Aztán eszébe jutattam a latin szöveget. Elmosolyodott. Néha pár másodpercre láttam, hogy van egy percingje a nyelvében. Elnevettem magam, majd kinyitottam a szótárt kikeresve egy még ismeretlen kifejezést. Fél óra múlva már apának segítettem a főzésben.
-Nem tetszik ez a srác nekem… ahogy kinéz.
-Apa, hiszen te mondtad még kiskoromban, hogy soha ne a külső alapján ítéljem meg az embereket…
-Így van… de én ismerem ezt a fiút! És… érzek benne valami sötétet…- muszáj volt nevetnem. Bár apa ezt úgy vette, hogy rajta nevetek.
-Én látok benne valamit… tehetséges és ő is ugyanolyan értékes, mint bárki más… bízz bennem!
-Benned bízok… benne nem!- számomra itt ért véget ez a beszélgetés és folytattam egy újjal. Apa még egy ideig szeretett volna még Billről beszélni, mintha csak a fia lenne, aki már megint valami rosszaságom töri a fejét éppen.
Másnap az iskolaszünetben megkerestem Billt. A szekrényénél állt pár haverjával.
-Szia… akkor délután?- kérdeztem, mire a többiek csak röhögtek a bajszuk alatt, Bill pedig elhúzta a száját.
-Álmodban szivi…

5.rész

Kiröhögtek. Nem is ez fáj ennyire. Hanem hogy ekkorát kellett valakiben csalódnom. Tényleg láttam valami emberit Billben… de inkább hagyjuk.
Fülledt volt az idő aznap délután. A nyár kezdett beköszönteni. Én pedig most az egyszer nem élveztem. Apa késő estig a templomban oktatott így csak én voltam otthon. Tudtam, hogy meg fog történni. De nem akartam. Csengettek. Lassan, bajlódva a lelkemmel nyitottam ki az ajtót.
-Szia, én…- ennyire futotta csak az idejéből. Becsuktam az ajtót, de nem mozdultam egy tapodtat sem az ajtótól. Teljesen biztos voltam benne hogy ostromolni fog még. –Kérlek, nyisd ki!- kopogott. Csak az idegesítő lárma miatt nyitottam ki az ajtót. A lárma miatt, amit ő csapott. Becsuktam magam után az ajtót, és karba tett kézzel vártam hogy mondjon valamit. –Én…
-Igen?
-Szeretnék veled tovább dolgozni…
-Értem… de persze csak úgy, hogyha senki nem tud róla, igaz?
-Igen… mint egy titkos barátság…- próbálta menteni a menthetőt, de már késő volt.
-Húzz el!- fordultam meg és becsaptam a nyílászárót.
A következő napokban sem hegedülni nem mentem hozzájuk, sem pedig fordítgatni latin szövegeket. Aztán eljött a sulifellépésük napja.
Fogalmam sincs mi vezetett ahhoz, de megtettem. Hátramentem a színpad mögé, megnézni, azért hogy mi folyik ott.
-Mi van? Ezt mégis hogy értsem?- kezdett kiabálni Bill. Láttam az arcából, hogy ki van borulva. –Nem érdekel hogyan, de hozd ide!
-Bill… sajnálom…- veregette meg a srác a vállát és elment.
-Mi van?- ment oda Tom.
-Kathy már nincs a városban… a szüleivel elhúztak Kanadába… bassza meg!- rúgott bele a kukába, amitől megijedtem és észrevett. –Hát te?- fordult hozzám kicsit csendesebben. Választ nem tudtam alkotni. Nem is volt talán muszáj. –Mindegy… nem számít! Már úgyis mindegy! Lefújva az egész!- dühösen visszament az öltözőbe, ahol elmondta mindenkinek a legfrissebb dolgokat. Tom rám nézett, majd Billre, majd újra rám.
-Te tudsz énekelni, nem?
-Tessék?
-Te tudsz énekelni, nem? Megvan Bill!- fordult azonnal testvére felé. –Majd Jazmin elénekli veled! Ő úgyis tuti kívülről fújja a dalszöveget! Meg a dallamot is tudja! Meg vagy mente bátyád által!- húzta ki magát vigyorogva a raszta.
-Gyere, rendbe hozunk…- mosolyogtak a lányok és a fiúkkal szembeni öltözőbe ráncigáltak be. Becsukva az ajtót mögöttünk már minden el volt döntve.
Fél óra múlva mondhatni magamra sem ismertem rá, annyira más voltam.
-Így olyan gyönyörű vagy…- mondta maga felé fordítva egy lány. Megköszöntem, majd újra belenéztem a tükörbe. Talán még magamnak is tetszettem. A lányok gyönyörűen behullámosították a hajam, raktak egy kis natúr sminket és szájfényt az arcomra és a számra, és a ruha… mikor megláttam elállt a lélegzetem.
-Már csak ez hiányzik hozzá!- nevette el magát Kathy barátnője és felemelt két magas sarkú cipőt.
-Nem… ezt nem…-tiltakoztam de mindhiába. Rám erőszakolták. Két perccel később kint álltam a színpadon. Ahogy egyre közeledtem Billhez úgy állt el egyre jobban a szava. Már-már attól féltem elfelejti a szöveget, vagy félreénekel. Megálltam a Kathy számára kirakott mikrofon elé, lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és csak úgy szimplán énekeltem. Nem érdekelt ki van a nézőközönség között. Hogy ki lát. Hogy nevetnek-e rajtam vagy egy méterrel a földfelszín alatt van az álluk. Elszámoltam magamban háromig majd kinyitottam a szemem. Mosolygó embereket láttam magam előtt. Billre néztem, akinek csillogott a szeme és bólintott. Felé fordultam és úgy énekeltem tovább. Hiszen ő írta. Egyre közeledett hozzám, elérte a kezem és összefonta a saját ujjait az enyémmel. Annyira gyorsan történt minden… annyira gyorsan vége lett a számnak… túlságosan is gyorsan közeledett felém, míg össze nem ért az orrunk… annyira gyors volt… de mégis annyira finom és puha.
Megcsókolt. Elmosolyodott őszintén aztán csak úgy megcsókolt. Nem mondott semmit sem. Egy apró csók. Már-már nevetségesen semmi mégis csók volt. Az első csókunk.

6.rész

Este egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reggel borzas fejjel, és karikás szemekkel ébredtem. De csak egy dolog járt a fejemben… az a csók. Túl hiteles volt. Még azt sem mondhatnám, hogy be volt tervezve. Vagy hogy pontosan így akartuk. Hétvége volt és örültem, hogy nincs iskola. Most nem akartam Billel találkozni. Nem tudom miért. Össze voltam zavarodva. Hiszen először úgy tesz, mintha bunkó lenne de tegnap este… az a csók. Túl jó és túl szép volt. Nem akartam neki megbocsátani. De nem bírtam tovább haragudni rá.
Hétfő délután az utolsó óra végén mikor már a kapun is kiléptem Bill rohant utánam.
-Várj! Jazmin!- végül elkapta a karom és akarva-akaratlanul is magához húzott. –Én… csak azt akartam kérdezni, hogy…mit csinálsz este?
-Tessék?- nem, nem akarhatja azt, amire gondolok. Nem teheti meg.
-Én… elvinnélek moziba vagy… vagy valahova…
-Nem mehetek. Sajnálom.
-Rossz az időpont? Menjünk holnap?
-Nem Bill. Nem mehetek randizni. Sajnálom.- mondtam majd vártam egy kicsit és tovább mentem.

***
Lassan kinyitotta az ajtót és a széles padok között -mely két oldalon meg voltak világítva- elsétált. Apa lassan felnézett majd azonnal újra a papírokat nézte.
-Elnézést hogy ilyenkor zavarom…
-Mond gyorsan! Nincs sok időm!
-Csak annyit szeretnék kérni, hogy engedje meg, hogy Jazmint elvigyem… vacsorázni.- a kijelentésére apa újra felnézett felhúzott szemöldökkel. Meglepte. Nem is kicsit.
-Nem.- válaszolta egyszerűen, lényegre törően.
-Kérem, gondolja át! És tegye azt, amit minden nap magyaráz nekünk! Higgyen! És reméljen… kérem, engedje el Jazmint…

***
-Nem értem… hogyan?
-Jó a beszélőkém nem mondtam még?- mosolyodott el és kifizette a popcornt. –Csak megkértem… titok!- zárta le nevetve a témát majd bementünk a terembe. Leültünk a közepe felé. Szerencsére nem volt egy ismerős fej sem a többi néző között. –Már csak egy kérdésem van… miért nem nézhettük meg azt a horrort?
-Mert tudom, hogy csak azt akartad volna vele elérni, hogy minden második percben a kezedet fogjam, és a nyakadba túrjam a fejem a félelemtől… nem most jöttem le a falvédőről Bill Kaulitz…- nevettem el magam.
-Túlságosan is belelátsz a fejembe…
-Bizony! Úgyhogy vigyázz!- suttogtam már mivel elsötétült a terem és a kivetítőn megjelentek a film első képkockái. „Régi filmek vetítése” napszakkor jöttünk így –ahogy a neve is mutatja- csak régi filmekből választhattunk. Átolvastuk a listát és az egyetlen romantikus vígjátékot választottam. A neve külföldiül volt rajta így nem sokat tudtunk meg róla a címe alapján.
A film alatt néhányszor észrevettem hogy Bill engem néz nem pedig a kivetítőt.
-HÉ!- szóltam rá, mire csak elnevette magát és fel-feladta a harcot ellenem.
Fél óra múlva magához húzott még jobban és belesúgta a fülembe, hogy menjünk. Nem értettem mit akar. Felállt, megfogta a kezem gyengéden és kimentünk.
-De hát… azt hittem végignézzük… most…
-Menjünk!
-De hova?
-Sétálni! Csillagokat nézni! Veled akarok lenni! Kettesben! Nem egy csapat idegen előtt!- simogatta meg az arcomat és adott egy pici puszit a számra.
-Oké…- mosolyodtam el és már kint is voltunk. Elvezetett a titkos tavacskáig is. Nem volt olyan hideg de a biztonság kedvéért a földre terítette a kabátját, hogy arra üljünk le. Beszélgettük és néztük az eget. Szorosan ölelt, én pedig próbáltam tiltakozni a bennem zajló érzelmektől.
Minden nap találkoztunk iskola után. Sétáltunk, beszélgettünk. Végül a mólónál kötöttünk ki, ahol először találkoztunk este.
-Jazmin… szeretlek…- mondta halkan. Elmosolyodott… várta hogy mit válaszolok rá. –Most könnyebb lenne, ha mondanál valamit…
-Mondtam, hogy ne szeress belém…

7. rész

Sírni és nevetni akartam egyszerre. Sírni, mert ugyanazt érzem, mint ő és nevetni az egésznek az iróniáján. Este egész idő alatt csak az a mondat járt a fejemben… és ha behunytam a szemem az első csókunk jutott eszembe. A hasamra fordultam és belenyomta a fejem a párnába. Nem lehet. Miért csinálják ezt velem? Nem akarom, hogy fájjon neki és nekem is. Csak… nem akarok szerelmes lenni.
A napok folyamán apa egyre többször nézte el, hogy kicsit későn érek haza, hogy Billel vagyok, és hogy még sokszor elbúcsúzásnál az ajtó előtt csókolózunk hosszan.
Egy este végül minden tönkrement.
-Beszéltem Tommal és az újdonsült csajával úgyhogy nincs gáz…- mondta majd megcsókolt. Apa kilépett az ajtón és dühös hangon megszólalt.
-Késő van! Jó éjt Bill!
-Igen… jó éjt kicsim… viszlát.- adott még egy puszit majd mikor eltűnt az utca végén apa felém fordult.
-Jazmin… mégis mit gondoltok ti? Úgy viselkedtek, mint…
-Mint a szerelmesek?- kérdeztem mire még jobban pipa lett.
-Mint a gyerekek!
-Apa nézz rám… már nem vagyok gyerek…- mondtam halkan, de boldogan.
-Ha nem vagy gyerek akkor mondd meg neki! Ne akard, hogy túl nagyot csalódjon az életben!- már nem volt dühös… mintha kérlelt volna inkább. De igaza volt… ha szeretem Billt, őszintének kell lennem vele.
Annyira rosszul éreztem magam. Másnap este sétálni hívott. Egyedül voltunk újra. Az utcák kihaltak voltak.
-Mi a baj?- kérdezte hirtelen a nagy csöndben. Ha azt mondom semmi, úgyis tudom mi lesz a válasza. Befordultunk egy kis sarkon és megálltunk.
-Bill… én beteg vagyok…- mondtam végül ki. Tudtam, hogy először nem fogja érteni. Magához húzott és az arcomat fürkészte.
-Menjünk haza?- kérdezte, mire elnevettem magam. Újra sírni és nevetni akartam egyszerre.
-Én… beteg vagyok… leukémiás Bill!- nem tudom mi ütött belém. Annyira dühös lettem mindenre. Ellöktem magamtól Billt, és azt éreztem, hogy kiabálnom kell. Lassan elindult egy könnycsepp a szememből végigfolyva az arcomon. El akartam futni. Vagy talán csak hozzábújni.
-Én… de… most? Nem értem!
-Másfél éve derült ki… és semmilyen kezelés nem segített… már kezdtem megszokni a gondolatot, erre te betoppantál és… minden annyira összezavarodott!
-Mégis hogy gondoltad? Meddig akartad még titkolni előttem?- emelte fel a hangját mire még több könnycsepp zuhant le a földre.
-Nem tudom… nem akartam ezt az egészet!- kiabáltam már én is, majd megfordultam és otthagytam. Egyre gyorsabb léptekkel haladtam, míg véget nem ért a házak száma és le nem fordultam egy újabb utcára.
Hétvégén semmi életerőm nem volt kikelni az ágyból. A fejemre húztam a paplant és próbáltam nem sírni már sokadjára. Percek múlva valaki csengetett. Apa ajtót nyitott és mély csend következett. Csak remélni próbáltam hogy nem Bill az. Másodpercekre rá léptek zaját hallottam a lépcsőn majd újra valaki halkan kopogott az ajtómon. Lehúztam a fejemről a paplant, nyeltem egy nagyot és kimondtam.
-Gyere…- felültem, mire apa bedugta a fejét.
-Tom keres… téged!- a meglepettségtől kitágult szemekkel baktattam le a lépcső fokain. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy Tom eljött.
-Szia…- köszönt majd végignézett rajtam. Nem voltam hajlandó a pizsamámat lecserélni, csak mert ő idejött.
-Hello…- még számomra is feltűnően halk és rekedtes volt a hangom. Mintha tegnap a miatt az egy mondat miatt, amit hangosabban mondtam eltűnt volna a hangom.
-Beszélhetnénk… csak mi ketten?- kérdezte miközben apára nézett majd rám.
-Rendben.- bólintottam és intettem neki hogy a szobámban lesz a legjobb. Felérve oda leültem az ágyra, ő pedig az azzal szembeni székre.
-Bill… elmesélte hogy mi… mi történt veled…- ahogy belekezdett már felhúztam a szemöldökömet… -Nem, nem úgy értem! Mikor hazaért furcsa volt… szomorú és… addig pesztráltam, amíg ki nem húztam belőle harapófogóval…
-Mit akarsz Tom?
-Csak hogy… hogy gondold át, mit érzel Bill iránt, és mindketten tudjuk, hogy szereted… ne hagyd el… csak most ne…

8.rész

Mit is hittem én? Hogy könnyű lesz? Hogy csak úgy túlesek majd rajta? Hogy nem lesz semmi bökkenő az egészben? Túl leszek rajta és kész. Azt hittem, hogy még megszámlálhatatlan napjaim vannak. Vannak. Vagy talán már csak voltak. Voltak, amiket egyedül apával akartam eltölteni.
-Szeretlek…- suttogtam már majdnem sírva. Ahogy magához húzott az utóbbi napok nehézsége ki akart szabadulni. Leültetett az ágyára de nem akart elengedni. Nem is bántam. Mindennél jobban akartam most hogy csak velem legyen. Hogy csak velem foglalkozzon. Hogy érezzem, ahogy ver a szíve. Hogy halljam, ahogy lélegzik. –Ne haragudj… nem akartam… annyira nem…- fúrtam bele a fejem a vállába.
-Semmi baj nincs…- belehajolt a hajamba és éreztem hogy ő is sír. Példát mutatva ő hamarabb abbahagyta. Pedig talán neki fájt a legjobban. Vagy talán mindkettőnknek. De miért? Miért kell ez? Miért nehezítik meg mindig az emberek az életüket? Miért nem lehet csak úgy meghalni. Egyedül. Hogy ne fájjon senki másnak. Annyira nem ér.
Egész este náluk voltam. Csak feküdtünk az ágyban és egy kicsit sem hagyott alább a szorításából, ahogy ölelt.
-Most nem kell hazaérned hamar?- kérdésére csak megráztam egy kicsit a fejem, és tovább szuszogtam a nyakába. Apa volt olyan kedves és megértő hogy megengedte, hogy most náluk aludjak. Bár szavak nélkül de a lelkére kötöttem hogy nem lesz semmi olyan. Olyan… sz betűs dolog. Bár néha-néha Bill belecsókolt a nyakamba, ami túlságosan is tetszett. És a keze is be-be kukkantott a pólóm alá. És néha túl édes és heves csókot adott. –Nem akarlak elveszíteni…- suttogta már olyan éjfél körül. Kint koromsötét volt. Még a függönyök sem voltak behúzva így a hold bevilágította a fél szobát. És olyan rossz volt ezt hallani. Ha most nem lennék beteg… nem akartam újra sírni így inkább a jelenre koncentráltam. Most én csókoltam meg és hagytam, hogy ő irányítson. Mikor már túl gyorsan és kapkodva falta az ajkaimat megijedve eltoltam egy picit.
-Ne haragudj…- mondta miközben a mellkasa fel-le járt ütemtelenül. Megráztam a fejem és újra megcsókoltam. Most lassan és finoman. Talán nem kellett volna. A keze lentebb került a fenekemre. Egyre erősebben markolta miközben egyre közelebb került a csípőnk. Mikor teljesen összeért és megéreztem, hogy nem kis vágyat érez irántam kettős érzelem futott végig rajtam. Féltem. De tetszett. És talán még akartam is. Akartam. Igen akartam.

***
-Az igazat megmondva nekem első látásra rokonszenves… és Bill is belezúgott a lányba…
-Tudom… de féltem őket! Ha Jazmin meghal Bill… ő a fiam értsd meg Gordon! Féltem! Nem fogja túltenni magát talán soha Jazmin halálán… nem akarok egy életkedvtelen gyereket!- bújt hozzá aggodalmaskodva Gordonhoz.
-Bill tudja, mit csinál! Ne féltsd!- nyugtatta meg Simonet kisebb-nagyobb sikerrel.
-Most is… egyedül vannak! Ki tudja, mit csinálnak…
-Szerintem próbálnak minden percet együtt tölteni! Hagyd őket élni, amíg még lehet!
-Rendben!- adta fel végül Simone.

***
-Biztos?- kérdezte kicsit levegő után kapkodva.
-Biztos…- suttogtam és megcsókoltam. Végighúztam a kezem az izzadt hátán mire még a csók közben is elmosolyodott és megremegett.
Az első. Akarta hogy jó legyen. Nekem. Csak miattam. Nem akart gyors lenni. Vagy heves. Inkább lassú és fájdalommentes. Bár már talán az sem zavart volna, hogy fáj.
Csak vele akartam lenni. Fájdalommal vagy a nélkül.
Végig fürkészte az arcomat. Biztatásként elmosolyodtam és beljebb hatolt. Hirtelen mélyet sóhajtott. Lekönyökölt a fejem mellé és apró puszikat adott miközben a másik kezével a csiklómat dörzsölte.
A végén már túl jó volt ahhoz, hogy igazi legyen. Már arra sem gondoltam, hogy ránk nyit, vagy hall minket valaki. Csak néztem a gyönyörű szemébe, néztem a száját, ami egyre csak nyitva maradt, és hallgattam a sóhajtásait.
Egyszerre haraptunk bele egy kis aprót a másik szájába. Tökéletesek voltunk.
-Gyere…- suttogta, és magához húzott. Éreztem, ahogy ver a szíve. Először hevesen majd kezdett lelassulni. De nem volt másképp ez az enyémmel sem. –Köszönöm…
-Én köszönöm…- mondtam majd még leheltem egy csókot a szájára.

9.rész

 -Bill kérlek… elment…- kérlelte újra és újra a férfi de a fiú még mindig ott ült közel a lányhoz a kezét szorítva, ami már kék volt. –Bill… menj haza! Hagyd, hogy elvigyék!- ahogy a keze hozzáért a srác hátához az megrázkódott.

-Nem!- kiabálta és tovább fogta a törékeny, immár tónustalan kezet. Annyira hirtelen történt. Olyan hamar és annyira nem várta. Azt hitte még lesz egy kis idejük. Behunyta a szemét a két könnycsepp folyt végig az arcán. Ki akarta adni magából. El akarta mesélni hogy milyen szép volt még pár perce. Ha csak visszagondolt az utolsó másfél napra a szíve összeszorult. Minden azon a gyönyörű estén kezdődött. Kimentek a tóhoz… a saját kis tavukhoz, ami csakis az övéké volt. Ahol összebújhattak, és ahol senki sem látta őket. Ahol csak egymásra figyelhettek és kizárhatták a külvilágot. Aztán… miért nem vette hamarabb észre? Jazmin rosszul lett ő pedig nem vigyázott rá eléggé.
Magát okolta mindenért. Úgy érezte ő a felelős. Pedig semmi bűnt nem követett el. Sőt. Pont hogy csupa tökéletes napokat adott a lánynak.
Még vért is adott neki. Ahogy kórházba került a rosszulléte után azonnal felkínálta hogy ő majd segít Jazminon. Soha de soha nem fogja elfelejteni azt a halvány, erőtlen de tiszta mosolyt, amit kapott mikor a Jazmin felébredt.
-Hitted volna, hogy egyezik a vércsoportunk?- suttogta még akkor, és mint most akkor is erősen kulcsolta össze az ujjait Jazminéval. Azt hitte, hogy rendbe jön ettől majd minden. Hogy megmentheti a lány életét. Hacsak egy kicsit is de még együtt lehetnek. Nem akart ilyen hamar megválni tőle. Még nem. Annyi minden akart még elmesélni neki. Álomba ringatta magát, egy rózsaszín álomba mikor Jazmin hazamehetett, otthoni kezelésre. Alig egy nap. Csak ennyit tudtak már kettesben tölteni. Oly kevés. És annyira bántó. Gyomorszorító és szívszaggató. Szemcsípő és remegést idéző. Elvesztett valakit, akit olyan nehezen és annyira munka után végre megkapott.
-Bill… szeretlek…- suttogta halkan, élettelenül. Ölelte a lányt, ahogy csak tudta és nem akarta sehogy sem elereszteni. Még nem is olyan rég ez a két szó hagyta el Jazmin ajkait. Annyira régnek tűnt. Mintha évek teltek volna el az óta. Pedig talán csak percek. Alig néhány perc. Alig maradt ideje hogy ő is elmondja, mennyire szereti és még kevesebb ideje, hogy még egy utolsó édes csókot leheljen a lány szájára.
Igen tudta. Tudta hogy egyszer ez is be fog következni. De még nem akarta. Még annyira nem. Még akart. Akart egy nyarat. Egy közös nyarat.
Hát tényleg elment. Itt hagyta őt. Egyedül, egy ekkora űrrel a szívében. Egy űrrel, ami sötét és szorította szívét. Mintha valaki kitépett volna egy darabot a lelkéből. Annyira beleszeretett Jazminba. Nem akart más lányt. Most csakis őt akarta. De ő már nem volt. Már nem vele. Nem ott.
-Szeretlek…- suttogta még utoljára.

***
Pár évvel később…

Újra a kisvárosban. És újra abban a házban.
-Jazmin büszke lenne rád… nagyon sok mindent elértél! És ezt csakis magadtól. Én is büszke vagyok rád…- Jazmin apjával szembe ült egy kisebb kanapén. Bár már 3 év telt el a lány halála óta, az illata, a szeme, az ajkai, a bőre puhasága, és a tiszta lelke még mái napig az emlékezetébe vésve él. –Így visszanézve… örülök hogy megtalált téged. Sokat jelentettél neki. És sok erőt adtál neki. És én is köszönöm… végre volt egy csoda az életében… - bár régen volt, elég régen, de még most sem bírta túl jól. A lány hiánya még mindig megölte néha. És tudta hogy ettől az érzéstől soha nem fog megszabadulni. Hiába lesz új nő az életében. Neki mindig csak egy lesz az igazi. Jazmin.
ahogy telt, múlt az idő, Bill kezdte egyre jobban összeszedni magát lelkileg is. Másfél évre rá pedig egy igazán kedves, és szép fannal jött össze. Bár tényleg szerette a lányt, minden évben Jazmin halálakor elment a szülővárosába és a halott lány apjához. Kellett ennyi neki. Mert nem akarta kiverni a fejéből Jazmint. Örökké emlékezni akart rá. És tudta, ha egyszer valaha megházasodik és kislánya fog. születni Jazminnak fogja hívni.

A szeretet hosszú tűrő és kegyes.

Sohasem irigykedik. A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik föl.

Nem éktelen, nem keresi a maga hasznát. Nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.

A szeretet nem örül a hamisságnak, de örvend az igazságnak.

A szeretet mindent elfedez, mindent hisz, remél, mindent eltűr. Bármit hozzon a sors