Ki vagyok én?!

Verőfényes napsütés volt, a madarak boldog énekeikkel zengték be a kék egek messzeségeit. Mindenki vidáman köszöntötte a tavasz eljötétt.Vándorló madaraink ismét hazánkba jöttek élvezni a melegedő vizek hullámait és a nap forro sugarait.Forro napok voltak.Az emberek vidáman szabadultak ki házaikból.Kivéve egy valakit. Ő a koromsötét szoba sarkában kuporodott.Fájdalommal teli szemeiből másodpercenként bugyantak ki meleg könycseppjei, s tisztára mosták szomorú arcát.Hosszú körmei lassan mélyednek nyaka szirtjébe  s lejjeb huzva azt mély  sebet hozott létre melyből ömlött a vérpiros nedv.Fájdalmai hatlmasak lehettek , minden benne volt a szemében, az soha nem hazudott. Emlékei mélyen éltek benne ,de mégsem bukkant rájuk.

 -Ki vagyok én???- ordította zokogo hangon.

Arcát vértől ázott kezeibe temette öszekenve a tiszta könnyeit.Az emberek mind hazugok, kétszinű állatok.Csak saját magára számithatna , de most az is cserben hagyta.

Megtörve állt fel ,s tudta nélkül elindult a zsufolt utca felé.Az emberek ugy tekintettek rá mint egy számkivetetre ,megveteték .A fiu egy angyalt tekintett meg az utca másik oldalán .Gyönyörű szőke haja hozzásimult arca körvonalához. Kék szemei szebbek voltak a legeslegszebb csillagnál  ami csak az égen látható volt. Ajkait mosolyra huzta ahogy meglátta  méterekre tölle azt akiért jött.A fiu eszét vesztve rohanni kezdett az angyal felé.Hátha majd talán Ő ...Másodperceken belül csak fékcsikorgást és hatalmas csattanás lehetett hallani. Elütötték. Az utolsó pár perceiben lepörgött élete minden eggyes képkockája. Talán , életébben legboldogabb  mosolyával hunyta le véglegesen a szemét.