„Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé.

Szép ragyogó napsütés, forróság, fülledtség, vércsepp a házfalakon füst és por. Valahogyan így lehet jellemezni egy várost, de nem csak egy várost, több országot szinte, 1943-ban. Háború dúl immáron jó pár éve, pontosan 1939. 09. 01-je óta, mikoron a németek lerohanták Lengyelországot. Egy újabb dolog vette ezennel a kezdetét, mely minket is befolyásolt.

A tetőről összebújva nézünk a távoli messzeségbe. A nap immáron lemenőben van, s csak a pilláit látjuk, úgy fél 9 körül. Mindig ilyenkor találkozunk. Mellettem ül, s egy sárga csillagot visel a mellén, míg nekem nincsen semmiféle csillagom. Veszélyes játékot űzünk, azaz nem mi, hanem a szerelem ilyen időben. Egy olyan időben tesszük ezt, mely nagyon veszélyes. Bármikor lebukhatunk, de azt hiszem, mind a ketten az életünkkel fizetünk érte. Míg ő mert zsidó, és egy katolikus lánnyal, míg én, aki egy zsidó fiatal sráccal állok le, pont mikor a deportálás van. Egyikünk szülője sem sejt semmit, a mi kis találkozgatásunkról. Jobb is, hiszen minél kevesebben tudjuk, annál kevesebb a lebukási esély.

-A napokban jönnek értünk!-néz a messzeségbe a fekete hajú srác.

-És még csak most mondod?-nézek rá megdöbbenve.

-Ne haragudj, én is nemrégiben tudtam meg.-hajtja le a fejét.

-De ugye visszajössz?-nézek rá kétségbeesve.

-Helen, ígérem, hogy visszajövök, túl fogom élni. És, ha visszajövök akkor elveszlek, és boldogan fogunk élni, s biztos lesz egypár gyerkőc is.-mondta törekvően Bill.

-Édes, várni fogok rád!-bújtam hozzá.

Valami teljesen más érzés kerített a hatalmába, mikor egymás mellett vagyunk, s beszélgetünk, csókolózunk. Szeretem, már nem is tudom mióta. Mindig előttünk lovagolt el, s lám egyszer a szeme megakadt rajtam. Mindez nagy titkok között történt.

-Ha nem jönnék vissza, akkor ne legyél egész életedre szomorú. Keress mást, kiben azt látod mint bennem, és legyél vele boldog!-mondta Bill, hiszen nem tudhatni, hogy mi lesz a sorsa, bár nekem rebesgeti minden erővel, hogy bármi történjék, ő akkor is vissza fog jönni.

-Ezt nem kérheted tőlem, hiszen tudod, hogy szeretlek!-öleltem meg-Te neked vissza kell jönnöd!-mondtam.

-Itt leszek!-mondta Bill, s egy csókban forrtunk össze, egy forró csókban.

Eléggé eljárt már az idő, így ideje volt hazamennünk.

…

-De hát anya, el kell mennem ma este, tudod Sophy áthívott beszélgetni!-találtam ki egy olcsó kis hazugságot, mellyel anyát rá tudom venni, hogy kiengedjen estére, mert nem lehet kimennem, ha ők itthon vannak.

-Sophy is át tudna jönni!-jegyezte meg anya.

-De anya, hogyan jönne át, mikor sír, mivel a barátja kidobta? Segítenem kell neki!-találtam ki az újabb kis hazugságot.

-Menny, de 22:00-re itthon.-adta be a derekát anya.

-Miért addigra? Ha átmegyek hozzá, és leülünk beszélni, az tuti 5-6 óra lesz! És, ígyis-úgyis a közelben leszek!-mondtam.

-De bent lesztek a házban, mivel katonák járőröznek majd, mert holnap viszik a söpredékeket!-jegyezte meg anya. Anya rettenetesen zsidó ellenes volt, ahogy apa is szóval most látszik az, hogy mennyire is játszom a tűzzel.

-Igen, bent leszünk. De akkor mindjárt megyek is.-mondtam, majd lemostam magamról mai koszt, felvettem egy szépen vasalt egyszerű kis ruhát.

Egy fél óra múlva már a jól megszokott háztetőn ültünk.

-Hiányoztál!-csókolt meg Bill, miután leültem mellé.

-Bocsi, csak anyám nem akart elengedni. Végülis úgy tudja, hogy Sophynál vagyok, és Sophy kisírja magából a volt barátját, mikor együtt vannak dúl a szerelem, de hát a mutternak ki kellett valamit találnom, hogy itt lehessek veled.-bújtam Billhez.

-És időpontot nem mondott anyuci?-kérdezte meg.

-22:00 kellene otthon lennem, de megmondtam neki, hogy lesz hajnal is mire hazaérek, meg úgy tudja, hogy van fedél felettünk.-kuncogtam.

-Ide fel úgysem néz senki!-mondta Bill.

-Hacsak olyan nem történik…-mosolyogtam rá.

-Ohh, búcsúsz.ex mielőtt elmennék?-vigyorgott kajánul.

-Valahogy úgyis lehet mondani.-mondtam, miközben megcsókoltam.

Beletúrtam a hajába, s lassan ledőltünk és tovább csókolgattuk egymást. Benyúlt a ruhám alá, s a keze felfedezőútra indult a testemen. Csókjai áramütésként haladtak végig rajtam. Lassan immár a ruhánktól megszabadulva csókolóztunk a tetőn, s lassan megtörtént az is, mely a két fiatalt a gyönyörbe repítette. Sóhajok, halk majd egyre csak erősödő nyögések, bele az éjszakába, majd két test megfeszül… elmentek a mámorba. Kell néhány perc, hogy a bódultságtól magukhoz térjenek, s visszatérjenek a földre az önkívületi állapotból.

-Szeretlek!-csókoltam meg.

-Én is, és visszajövök érted, ígérem!-mondta Bill.

-Kivárom a pillanatot!-öleltem meg, jó szorosan, hiszen tudtam, hogy ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk.

-Valamit, mondanom kell!-nézett a szemembe Bill.

-Mondjad.-néztem rá, bár éreztem, mit is akar mondani.

-Tudod, ma reggel jönnek értünk…-tettem a mutatóujjamat a szájára.

-Tudom, anyám mondta nagy örömmel. Hiányozni fogsz!-csordult ki egy könnycsepp a szememből.

-Csss, ne sírjál!-ölelt meg, s abban a pár órában mindent megbeszéltünk, nevetgéltünk de csak halkan.

Lassan a nap kezdett felkelni, mennünk kellett. Az utcák még csendesek voltak. Kattant a zár, s felsiettem a szobámba, és bedőltem az ágyba, s sírtam. Belesírtam magam a maradék éjszakába.

Amíg odabent Helen aludt, addig odakint egy másik utcába több tucat zsidó indult útnak a kegyetlen német katonák vezetésével Auschwitz felé, köztük az a srác, ikre s szülei, kiért Helen szíve dobog már jó ideje. Mindannyijukon a sárga színű, hatszögű Dávid csillag díszelgett a mellüknél. A vasútállomás nem volt messze, csak félórányi járásra. Hatalmas marhavagonok álltak az állomásokon. Az állomáson már volt egy másik csoport is, kiket a közelből hoztak ide. Hosszú vagonsor állt előttük, bízva abban, hogy szépen nyugisan elférnek. De feltűnt, hogy egy vagonba több száz embert tuszkolnak bőröndöstől együtt.

-Ég veled édes hazám!-szólalt meg egy rasztás Bill mellől.

-Hogy mondhatsz ilyet?-fordult felé a testvére.

-Bill, nem fogtad fel, hogy nem térünk sosem haza?-kérdezte meg az ikre.

-Tom, vissza fogunk jönni, ne légy pesszimista!-jegyezte meg Bill.

-Annyira naiv vagy!-hagyta annyiban a rasztás.

-Te meg pesszimista!-szólt vissza a testvére.

Egy ideig csak veszekedtek, majd beletörődve az egymás véleményébe, abbahagyták. Az idő eközben dél felé járt; elég sokan éhesek voltak s innivalóért is könyörögtek. Az őr csak nevetett rajtuk, s hagyta, hogy szenvedjenek. Másnap délelőtt futott be a vonat Auschwitz-Birkeneu állomásra. Miután leszállt mindenki a vonatról, a tisztek körbenéztek mindenhol, hogy nem lógna-e meg senki, a hatalmas tömeget a hírhedt haláltábor felé kezdték hurcolni. Mindenkiknek, még a kopár fáknak is feltűnt, hogy ez nem az úgynevezett mennyország, hanem egy olyan hely, melyből ha kijutsz, te hős leszel…

Mikor odaértek egyből megvolt a szétválasztás. Külön a nők és a férfiak, és köztük is külön az öregebbek, fiatalabbak, és a gyermekek. Az időseket és a gyerekeket, akik még annyira kicsik voltak egyből mentek úgymond fürdeni. De ez a fürdés, valójában a halálba vitte őket. A használható embereket ezután elterelték a szárnyakba. Egy-egy szobában 24-en is voltak, s csak 12 rongyos, porlepte ágy volt.

-Munkára, ki a kaszárnya hátuljába!-kiabált be egy őr, Billékhez.

Beálltak a sorba, s a katona vezénylésével kimentek hátra, ahol fákat hordtak egyik sarokból a másikba.

-Ennél valami jobb is lehetne!-szólalt meg valaki, mire az őr felkapta a fejét.

-Gyere csak velem…-ragadta meg a fiatal srác kezét, s eléjül vezette.

-Hallottátok, az egyik társatok azt mondta, hogy túl unalmas a munka. Adok én neki jobb munkát! Álljál csak a napon nyitott szemmel, egész estéig. Ha összeesel, halál fia vagy!-mondta az őr, majd a srácot előrevezette, s egy másik őrt bízott meg, hogy figyelje.

De nem telt bele egy óra, a fiú összerogyott, s egy puskalövés hallatszott, s holtan rogyott újra össze.

-Na, ez vár rátok is, ha nem tudtok viselkedni!-jegyezte meg az őr, s a többiek csendben, szorgosan igyekeztek pakolni.

Estére egy kis adagnyi kenyeret dobtak be nekik egy kis vízzel.

-Hiányzik, igaz?-ült le a testvére mellé Tom.

-Honnan tudsz te erről?-kapta fel a fejét Bill.

-Ikrek vagyunk, és tudod érzem, és tudom, hogy merre és kivel voltál el éjjelente. Egy keresztény lánnyal lógtál.-mondta Tom.

-Igen, de csönd erről, mert nem akarom, hogy kitudódjon.-mondta Bill.

-Tőlem nem fog kitudódni! De mondd csak, mióta? Szép legalább?-kérdezte meg Tom.

-Helen Schmidtnek hívják, barna hosszú haja van, és barna szeme. Vékony, jószívű, megértő.-mondta Bill.

-Azt hiszem tudom, hogy ki ő. Az ezredes lánya, igaz?-kérdezte meg Tom.

-Igen… de nem érdekli őt, hogy mit gondolnak a szülei, titokban tettünk mindent. Még aközben sem buktunk le.-célzott Bill a tegnap esti eseményekre.

-Gondoltam, hogy mielőtt idekerülünk, megteszed.-jegyezte meg Tom.

-Tudod, olyanféle búcsúsze.x!-mondta Bill.

-24-esek, csend legyen már!!!-kiabált be az éjjeli őr.

Teljesen más volt nélküle. Anyám, már reggel 9-kor jött kelteni.

-Ébredj Helen, végre elmentek a söpredékek!-keltegetett.

-Tudom, és hagyjál aludni, kérlek szépen, hagyd, hogy az álmom folytatódjon!-rivalltam rá anyámra.

-Nem, felkelsz, és segítesz főzni és hasonlók! És nem ártana lefürödnöd, tiszta kosz vagy!-jegyezte meg, majd kiment.

Egy jópár perc volt míg magamhoz tértem, majd megfürödtem, és lementem segíteni. Aznap mást nagyon nem is csináltam délután. A szobámban ültem, s sírtam. Senkire és semmire nem vágytam jobban.

…

Kis idővel később… 3 hónappal…

-Mi van ezzel a lánnyal, Norah?-jött le egy mogorva tekintetű férfi a lépcsőn.

-Fogalmam sincsen Karl.-mondta anyám, apámnak.

-Teljesen megváltozott egy ideje!-jegyezte meg apám.

-Nem ártana szerezni neki, egy délceg férfit, hiszen biztos férfi kell neki. feleségül kell adni valakihez!-mondta anyám.

-Hát, az egyik társamnak Jörgnek, van egy hasonló korú fia. Talán, ha összeházasítanánk őket, akkor Helen is magára találna.-mondta apám.

-De nem is vetted észre, hogy mióta ilyen?-kérdezte meg anyám.

-Egy jó ideje. Meg nem járkál el!-kezdett gyanút fogni apám.

-Nyakam rá, volt valakije, egy olyan, aki nem közénk volt való, hanem egy mocs.kos söpredék!-jegyezte meg anyám.

-Nem, Helen nem lehetett egy ilyen emberrel!!!-kiabált apám.-HELEN AZONNAL LEFELÉ!!!

Meghallottam a kiáltást, s összeszedtem magam, és lementem.

-Igen?!-ültem le.

-Mi igaz abból, hogy te egy söpredékkel voltál, míg azt hazudtad nekünk, hogy Sophynál alszol?-kiabált apám.

-Én…én…én…-kezdtem bele, de a könnyeim eleredtek. Eszméletlenül hiányzott Bill.

Egy hatalmas pofon… sírva rogytam össze a padlón.

-KI VOLT AZ???-ordibált apám.

Meg sem szólaltam, némán tűrtem, hogy tovább ordibáljon, s pofozzon.

-Najó, nem mondod akkor el, de az biztos, hogy itthoni aljanépet, mind kivégezzük. De hogy te is jobban legyél, össze fogsz pár hónap múlva házasodni Jörg fiával, a délceg szőke hajú, kék szemű Oskar-ral.-mondta anyám.

-Neeeeem! Csak az övé vagyok, az övé, akár elment, akár visszajön! Nem megyek senkihez hozzá, hiszen a gyerekét várom!-kiabáltam ki magamból, s hirtelen a szám elé kaptam a kezem.

-Hogy mi?-sötétült el a szüleim tekintete.

-Ne… ne… ne bántsatok!-rohantam fel a szobámba, s bezárkóztam.

…

Pár hónappal később… a deportáláshoz képest 6 hónapra…

-Mennyire ki vannak merülve!-nézte meg a tábor orvosa őket.

-Egy kis fürdés jót tenne nekik!-jegyezte meg az egyik őr.

-Mi az, hogy! Fiatalok, azt hiszem ti így a feketéig bezáródva, megyünk egyet fürdeni!-mondta az orvos, majd vezette őket az öltözőbe.

-Egy ruha sem maradhat rajtatok!-jegyezte meg az őr, s ott állt az ajtóban, miközben Billék vetkőztek, felkészülve az utolsó pár lépésre, hiszen tudták, ezek az utolsó lépések lesznek az életükben.
 - Emlékezz rám, mikor fúj a szél, emlékezz mikor minden véget ér, nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem.-énekelte Bill, miközben haladt az úgy ismert „fürdő” felé…

Ugyanakkor ezekben a percekben, akaratom ellenére állok a templomban, s házasodom egy olyan emberrel, akit nem is ismerek, csak kétszer találkoztunk.

-Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket, megcsókolhatjátok egymást!-mondta a pap, majd megcsókolt az újdonsült férjem.

Mindenkinek a mosolygás, mely csak az arcomon. A lelkem ordít, én nem akarok itt lenni, nekem Billel kellene ma összeházasodnom, mellette igazán mosolyognék. De nem, az élet kegyetlen. Hiába várom, hogy itt legyen, Ő éppen azon a szívszomorító helyen van vagy már nincs is? Egy valaki, aki emlékeztetni fog rá, az a valaki, aki bennem 6 hónapja. Egy búcsúsz.ex, mely örökké emlékeztetni fog rá, nem fogja elfeledtetni velem, hogy kis is volt életem szerelme.

Az esküvőt követően a jónép ünnepelni ment. Mindenki gratulált, persze a műmosolyunk igazi mosolynak tűnt. A lagzi nem volt valami számottevő, volt kis evés, ivás kis táncolás, de annyira nagy buli nem volt.

Egy fél évvel később…

Vége van a háborúnak. A kisfiammal sétálok az egyik temető felé, melybe temették Billt. Valamilyen okból, hazahozták a tetemét, s eltemették. Biztos apám intézkedett, hogy ne legyen annyira rossz nekem, de hát így is az egyik szemem sír a másik nevet. Sír, mert kivégezték Billt, nevet, mert a kezemben tarthatom a kis William-et, hiszen kettőnk gyermeke. Éppen alszik. A szívem egyre gyorsabban kezd verni, miközben odaértem a sírhoz.

A következő áll rajta:

                 Bill Kaulitz

                 1922-1943
„Majd én vigyázok rád, hogy nehogy egy dal legyél szomorú emlékeim sötét ködében zárva!”

A kicsi alszik, miközben én könnyem csorgatva teszek virágot a sírra. Sírok, nem szégyellem 20 éves létemre a bánatom. Senki nem értene meg. Miután William megszületett rá 2 hónapra szöktem el egyik éjjel otthonról, messze a gyűlölködő szüleimtől, és megvető férjemtől, akivel kölcsönösen utáljuk egymást. Persze, nagyon észre sem vették, hogy eltűntem, nem hiányzok én nekik, hiszen a szemükben egy áruló vagyok, ki leállt az őszerintük nevezett söpredékkel. De Bill nem volt az, mégha zsidó, én meg keresztény. Nem ez a lényeg, hanem, hogy mit adsz a szíveddel…

Kezd sötétedni, így úgy döntök, megszáradt könnyekkel az arcomon elindulok a kis bérlakásba, s jövő héten ismét kijövök.

„Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.
Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.

Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már nem tündököl a Nap,
Csak ha újra megjönnél.”

“Máté Péter”