Sietős léptekkel mentem végig a folyosón. A szoknyámat az ujjaimmal összecsippentettem, és megemeltem, nehogy hasra essek benne. Az agyam folyamatosan járt. Hová menjek? Van-e értelme egyáltalán elbújni? A kémia szertár egész biztosan zárva van ilyenkor, oda tehát nem mehetek. A térképes szekrény túl kicsi. Haza? Megoldana az bármit is? Ráadásul nem épp a szomszédban lakom. Ha utolér...
 Végül beléptem a női mosdó ajtaján. Így még csak nem is hazudtam Nicholasnak. Úgy tudja, csak azért hagytam ott, hogy megigazítsam a sminkem. Eredetileg meg akartam lépni, de most már minden olyan zavaros.
 Biccentettem a tükör előtt tollászkodó lányoknak, majd beléptem az egyik fülkébe, és magamra zártam az ajtót. Úgy tűnt ez az egyetlen hely, ahol egy nőnemű teljesen egyedül maradhat pár percre. A homlokomat a fülke hűvös, csempézett falának támasztottam, és mélyet sóhajtottam. Bajban voltam, de még mekkorában!

Erről persze főleg David tehetett. Ha elhívott volna a bálba, akkor szóba sem állok Nicholasszal. Az utolsó pillanatig vártam rá, hogy megkérdezze, de úgy tűnt esze ágában sem volt velem tölteni a tavaszi bál estéjét. Pedig nem volt partnere. Tudom, mert tegnap megkérdeztem tőle, mikor megkértem, eddzen velem egy kicsit a teniszpályán. Azt mondtam, azért van rá szükségem, mert a bál utáni napon meccsem lesz, és még nem ártana finomítani a szerváimon. Valójában úgy gondoltam, hátha David csak félénk, és a suliban, ahol mindig olyan sok diák nyüzsög körülöttünk, nem mer elhívni, de ha kettesben maradunk, talán megtörik a jég.
 Hát baromira melléfogtam. Daviddel a gyakorlás alatt mindenről beszélgettünk, csak a bálról nem. Végül mikor már menni készültünk, megkérdeztem tőle, kivel megy a bálba, hátha veszi a lapot. De nem vette. Váll rándítva közölte, hogy senkivel.
 Mit tehettem volna? Nem vághattam fejbe a teniszütőmmel azt ordibálva, hogy hívj már el, te marha! Inkább csak biccentettem egyet.
- Tudod mit, David?! Én azt hiszem, még maradok egy kicsit! – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra. Feltett szándékom volt néhány teniszlabdán levezetni a dühömet, amit a férfi nem hülyesége váltott ki belőlem.
- Ahogy gondolod. – Megint megvonta a vállát. Istenem, de idegesít ilyenkor! – De ugye nem baj, ha én haza megyek? Hulla fáradt vagyok!
- Szia! – intettem neki azonnal búcsút kissé talán morcos hangon.
 Hátat fordítva neki felkaptam egy labdát a földről, és pattogtatni kezdtem. Hallottam, ahogy David mögöttem a sporttáskájával matat, behúzza a cipzárt, és elindul a pálya kijárata felé.
- Capri! – fordult vissza.
 Mint akit áramütés ért, úgy fordultam meg én is. A gyomrom görcsberándult. Hát mégsem olyan idióta! Mégis csak lesz kivel mennem a bálba, és felvehetem azt a csodás éj kék ruhát, amit Tess-szel, a legjobb barátnőmmel vettünk.
- Igen? – pillantottam rá, és igyekeztem közönyösnek tűnni, bár a szívem a torkomban dobogott. Magamban megpróbáltam szuggerálni Davidet, hogy mondja ki a nagy kérdést.
- Ne maradj itt sokáig! – kacsintott rám vigyorogva, majd hátraarcot csinálva távozott.
 Annyira dühös és csalódott voltam, hogy kis híján a fejéhez vágtam a kezemben tartott labdát. Hogy lehet valaki ennyire... ennyire vak! Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba.

Hétóra körül volt már, és jócskán besötétedett, mikor hazaindultam. Addigra már lenyugodtam annyira, hogy úgy gondoljam, ha David ilyen hülye, akkor az az ő baja. Nem fogok miatta a kardomba dőlni! Elmegyek egyedül a bálába, és kiválóan fogom érezni magam nélküle! Biztos akad majd valaki, aki felkér táncolni.
 Elköszöntem a portástól, majd hazafelé vettem az irányt. Még mindig David és a bál körül forogtak a gondolataim. Az utcai lámpa fénykörén kívül a kerítésnek támaszkodva egy magas alak állt. Ügyet sem vetve rá elrobogtam mellette, ő azonban utánam szólt.
- Capricia Owen?
 Nevem hallatán megdermedtem. Különösen azért, mert senki az égadta világon nem szólít Capriciának.
- Igen?! – meresztettem a sötétben szemeimet az idegen felé.
 Mondanom sem kell, alig láttam valamit belőle. Szavaimra azonban az alaki kilépett a homályból, és én végre alaposabban szemügyre vehettem.
 Majdnem felsikkantottam a meglepetéstől. Magas, húszévesnél nem több fiú állt előttem. Hosszú szőke haját lófarokba kötötte, szép formájú ajkai barátságos mosolyra húzódtak. A legpontosabb jelző talán a szoborszép lenne rá. Olyan, mint azok a műremekek, amiket a múzeumban lát az ember. A bőre is pont olyan sápadt fehér volt, mint egy szobornak. Csak a két furcsán fénylő zöld szeme árulkodott arról, hogy nem egy megelevenedett műtárggyal állok szemben.
 Már akkor tudtam, hogy nem ember. Azt még nem tudtam pontosan, miféle lény lehet, de hogy nem ember, az biztos. Ugyanis van némi tapasztalatom a természetfeletti lények terén.

De mint oly sok minden másról, erről a tapasztalatról is bölcsen hallgatok az ismerőseim előtt. A legtöbben úgysem hisznek az ilyen lények létezésében. Pedig ők attól még igenis jelen vannak a világunkban. És amilyen peches vagyok, előbb-utóbb mind megtalálnak. Rejtély, miért pont engem szúrnak ki maguknak. Talán valami furcsa rezgéseket bocsátok ki feléjük, de az is lehet, hogy én is egy vagyok közülük. Ez utóbbi sok mindet megmagyarázna, például, hogy David miért nem hívott el abba a francos bálba. Talán ő is megérezte rajtam, hogy valami nem stimmel velem. Így még meg is tudom érteni, miért nem kért meg, hogy legyek a partnere. Ki akarna egy olyan lánnyal táncolni, aki a szabadidejében kísértetek után rohangál, vagy démonokat pusztít el? Szerintem nem sokan.
 A tapasztalataimnak köszönhetően nem rohantam el rögtön sikítozva, mikor az idegen megszólított. Ugyanis azt is tudtam, hogy nem minden természetfölötti lény gonosz. Van például néhány szellem, akik kifejezetten jó szándékúak. A fiút vizsgálva azon is eltűnődtem, nem lehetséges-e, hogy valamiféle őrangyal akar ilyen alakban figyelmeztetni egy közelgő démon támadására. Nem ez lenne az első eset, hogy az egyik lény beköpi a másikat. Valami csoda folytán nem tudják önállóan elrendezni egymást, és mind tőlem várja a segítséget.
 Én pedig megyek, és ördögöt űzök, démont írtok, dzsinnekkel hadakozom, vagy csak simán boszorkányosdit játszó kislányokat beszélek le a szellemidézésről. Két ízben a rendőrök vittek haza, mert olyan területen tartózkodtam, ahol nem szabadott volna. Ha kérdezték, miért voltam ott, hadováltam valamit zajokról meg kíváncsiságról. Mit értem volna az igazsággal? A saját szüleim sem hitték volna el, hogy azért tartózkodtam más portáján, hogy egy kellemetlenkedő kopogó szellemet elkergessek. Csak elküldenének pszichológushoz, aki egyfolytában azt ismételtetné velem, hogy kísértetek márpedig nem léteznek, csak a képzeletem szüleményei.

Az ismeretlen közelebb lépett. Soha sem találkoztam még hozzá hasonlóval, de a szépsége alapján úgy gondoltam, akár tényleg lehetne egy angyal is. Kíváncsi voltam, mit várhat tőlem egy olyan lény, aminek a létezése csak ezekben a percekben vált nyilvánvalóvá előttem.
- Nicholas McDowell – nyújtotta felém kezét. Halkan beszélt, alig nyitotta ki közben a száját, de az utca csendjében tökéletesen hallottam minden szavát.
 Elfogadtam a kézfogást. A bőre riasztóan hűvös volt, mintha halott lenne.
- Te már tudod a nevem – jegyeztem meg, és igyekeztem, hogy a hangom semmit se tükrözzön. – Honnan ismersz?
- Régóta figyellek. Ugyanabba az iskolába járok, mint te.
 Aha, szóval egyelőre titkolózunk – állapítottam meg magamban. Tehát bárki is legyen Nicholas McDowell, fogalma sincs róla, hogy nem ő az első természetfölötti lény az életemben. Nyílván el akarja játszani, hogy ő maga is ember, ami valljuk be, nem lenne nehéz, hisz az avatatlan szem csak annyit állapítani meg róla, hogy gyönyörű, bár kissé sápadt. És hogy eddig miért nem futottunk össze a suliban? Vagy hatszáz diák tanul náluk. Mindig vannak újnak tűnő arcok.
 Úgy döntöttem, bele megyek a játékába, ha ezzel el tudom érni, hogy elmondja, mit akar.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten. – Eddig bizonyára elkerültük egymást. Végzős vagy?
- Igen – vágta rá Nicholas. Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán. Szemlátomást örült neki, hogy csont nélkül elhiszem a meséjét, mi több, magam szolgáltatom hozzá a részleteket.
- Nos, akkor örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam rá barátságosan, majd hátat fordítva úgy tettem, mint aki távozni készül. Reméltem, hogy megijed, hogy csak így itt hagyom, mielőtt ő még közölhette volna a - bizonyára roppant fontos – mondanivalóját.
 Igazam is lett. Legalábbis részben.
 Nicholas ugyanis azonnal elkapta a karomat, és maga felé fordított.
- Ne menj még! – Szemei furcsán megvillantak, ami egyaránt jelenthetett jót és rosszat is. Szabad kezemmel belenyúltam az övtáskámban, ujjaimat az ott rejtőző ezüst tőr nyelére kulcsoltam. Mindig magamnál tartom, mert sosem lehet tudni, mikor lesz szükség rá, akárcsak arra két apró szimbólumos medálra, amit szintén az övtáskámban hurcolok magammal mindenhová.
- Igen? – pillantottam fel rá.
- Én csak azt szeretném, hogy... – kezdte, és mintha ideges lett volna. -... szóval tudom, hogy az a srác, aki egy órája itt hagyott téged, nem hívott meg a bálba., és...
- Jól informált vagy - vetettem közbe hangomban némi gúnnyal. Közben belül halkan megszólat a vészcsengő: honnan tudja?  Honnan tudja, hogy vagy egy hónapja arra vágyom, hogy David elhívjon? Tessen kívül senkinek sem említettem.
 Nicholas halványan elmosolyodott.
- Mint már mondtam, régóta figyellek. Tudom, hogy nagyon vártad, hogy az a fiú meghívjon, de ha jól sejtem, most sem tette meg.
- Hát nem – morogtam keserűen. Utálom, ha még az orrom alá is dörgölik, hogy mennyire balfék vagyok. Miért nem arról beszél, amiért jött?
- Lenne kedved velem jönni a bálba? – kérdezte Nicholas.
 Őszintén meglepődtem. És elsősorban nem azért, mert váratlanul ért a kérdés. A legtöbb lény megkeres, előadja a panaszát, esetleg helyből megpróbál kinyírni. Egyik sem szokott ennyit finomkodni. Az, hogy Nicholas nem volt hajlandó rögtön felfedni valódi kilétét, ijesztő volt. Ugyanakkor – nem tehetek róla – valamilyen szinten vonzott ez a titokzatosság. Tudni akartam, mi lehet ez a különös, szoborszép lény. A kíváncsiság hajtott, amikor kimondtam a következő szavakat:
- Persze, miért ne? – erőltettem mosolyt az arcomra, és igyekeztem úgy tenni, mintha csak a kérdés lepett volna meg.
- Pompás – bólintott a fiú elégedetten. – Akkor találkozzunk, mondjuk hétkor, a tornaterem udvarfelőli bejáratánál.
- Rendben, ott leszek – mondtam, majd az órámra pillantottam, és összeráncoltam a szemöldökömet, mintha már nagyon késő lenne. – Sajnálom, Nicholas, de nekem most mennem kell. A szüleim biztosan kiakadnának, ha elkésnék otthonról.
- Akkor siess! – biccentett mosolyogva. – Viszlát, Capricia!

Az első hibát ott követtem el, hogy igent mondtam a meghívásra. A másodikat ott, hogy amikor haza mentem, nem néztem azonnal utána, miféle lény lehet Nicholas. Terveztem ugyan, hogy megpróbálom kideríteni, de úgy gondoltam, még nem tudok eleget. Az összes információm az volt róla, hogy a bőre hűvös és nagyon sápadt, szinte már krétafehér, szépsége pedig az angyalokéval vetekszik. Ezekkel a jellemzőkkel akár egy kivételes külsejű, ám roppantul nap érzékeny halandó is lehetett volna. Különben sem biztos, hogy gonosz! Az, hogy titkolózik, az még nem jelenti azt, hogy olyan dologra készül, amiből én nem biztos, hogy élve kikeveredek. Talán csak meg akarja tudni, hogy megbízhat-e bennem.
 Na jó, igazából nem csak ezért nem néztem utána annak, hogy Nicholas miféle szerzet. Tudtam, hogyha rájövök valamire, ami nem túl pozitív ránézve, a bálról szövögetett terveim azonnal befuccsolnak, és kénytelen leszek átváltani gonosz-lény-pusztító üzemmódba. Márpedig mindenképp el akartam menni a bálba Nicholasszal. Ugyanis mertem remélni, hogy David is ott lesz, és amikor meglátja, hogy milyen szuper pasit sikerült leakasztanom, rájön, mit veszített. Látni akarom, hogy milyen képet vág, ahogy elegánsan besétálok az iskola tornatermébe, arcomon a nemes úrhölgyek kifejezésével, oldalamon a szoborszép Nicholasszal. Majd elegáns keringőbe kezdünk, a csodás éj kék ruhámban úgy lejtek majd végig a termen, mint valami hercegnő. David, aki távolból figyel minket, látja majd, ahogy Nicholas finoman a fülemhez hajol, és súg be valamit, amin én természetesen kacagok. David pedig rájön, hogy micsoda pancser volt, hogy nem használta ki a lehetőséget, és nem hívott meg a bálba. Odajön hozzám, és megpróbál felkérni táncolni, de én dacosan nemet mondok, és hozzásimulok Nicholashoz. És akkor David bocsánatot kér a vakságáért, és könyörög, hogy az este további részét töltsem vele, mert ő tulajdonképpen attól a pillanattól belém van zúgva, hogy először összefutottunk a teniszpályán. Én a nyakába borulok, és azt rebegem, hogy én is pontosan így érzek, majd ajkunk szenvedélyes csókban forr össze. Az este további részét együtt töltjük, majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
 Ezek a jelentek annyiszor játszódtak le a lelki szemeim előtt, hogy úgy éreztem, mindenképp meg kell adni az esélyt arra, hogy megtörténhessen. Az pedig csak úgy megy, ha Nicholas lesz a partnerem a bálon. Így aztán szépen elnyomtam magamban az aggályokat, hogy a fiú esetleg árthat nekem valamit.

Néhány perccel hét után érkeztem a sulihoz. Nicholas már várt rám a megbeszélt helyen. Öltönyben még sokkal jobban nézett ki, mint amire tegnapról emlékeztem.
- Gyönyörű vagy, Capricia! – mondta üdvözlés gyanánt. Szó, ami szó, kivételesen annak is éreztem magam. Órákig bajlódtam a frizurámmal és a sminkemmel, hogy amikor majd David mindent bevall, tökéletesen nézzek ki.
- Csak Capri, jó?! – mondtam, mert már idegesített, hogy folyton a teljes nevemen szólít. A Capricia annyira gáz. Bár ahogy ő mondja ki, úgy sokkal jobban hangzik. De akkor sem bírnám ki, ha egész este így szólítana. – Te is remekül festesz!
 Nicholas csak mosolygott.
- Akkor bemegyünk? – kérdezte, miközben felém nyújtotta a karját. Bólintva karoltam bele.
 A szervezők igazán kitettek magukért. A tornaterem már abszolút nem az a hatalmas, unalmas helyiség volt, ahol a tornatanárunk hetente kétszer az őrületbe kerget minket. Mindenfelé léggömbök, hangulatos fények... A DJ valami lassú, romantikus számot játszott. Kezdtem egyre jobban báli hangulatba kerülni. Körbepillantottam a termen, szemeimmel Davidet kerestem. Ott állt nem messze a büféasztaltól, és néhány haverjával beszélgetett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de szinte azonnal elfordította fejét. Ő is nagyon jól nézett ki. Már azt fontolgattam, érdemes-e tovább játszanom a büszke úrhölgyet ahelyett, hogy oda mennék hozzá beszélgetni, amikor Nicholas megszólalt mellettem.
- Van kedved táncolni? – Hangja kizökkentett a gondolatmenetemből.
- Persze – bólintottam, mire a derekamra csúsztatta kezeit, én pedig átkaroltam a nyakát. Lágyan ringatóztunk a zene dallamára. Bevallom, nem egészen így képzeltem az estének ezt a részét, noha nem voltam kifejezetten rossz hangulatban. Egyszerűen csak nem éreztem magamon David féltékeny pillantásait. Sőt, abszolút semmilyen pillantásait nem érezhettem magamon, ugyanis rám sem nézett.
- Keringőzünk? – kérdeztem kissé bátortalanul. Talán még összejöhet valami abból az ábrándból.
- Keringő? – vonta fel Nicholas a szemöldökét. – Tudod, hogyan kell?
- Nem igazán – ismertem be kissé elpirulva. Majd motyogássá halkult hangon hozzátettem: – De gondoltam, majd belejövök...
 A fiú jóindulatúan elmosolyodott. Nem szólt egy szót sem, csak elkezdett ütemre lépkedni. Könnyedén, elegánsan mozgott, miközben megpróbált vezetni. Az a helyzet, hogy az alaplépésen kívül abszolút semmit nem konyítottam a keringőhöz. Nem tudom, honnan szedtem, hogy ebbe csak úgy bele lehet jönni. Megpróbáltam és is könnyed lenni, mint Nicholas, de sajnos nem volt olyan egyszerű feladat, mint ahogy elképzeltem. Magamban átkoztam a gyerekes butaságomat, amiért egyáltalán szóba hoztam ezt a keringő dolgot, ugyanakkor áldottam az eszem, amiért hosszú, földig érő ruhát választottam, mert ez legalább eltakarta a lábaimat, és nem látszott annyira, hogy össze-vissza lépdelek.
 Ennek azonban megvolt a maga átka is. Konkrétan az, hogy nagyjából miden harmadik lépésnél elakadtam a ruhám szélében, nem egyszer jó alaposan megtaposva azt. Egy alkalommal kis híján hasra estem benne, és csak Nicholasnak köszönhettem, hogy végül mégis meg tudtam állni a lábamon. A fiú elkapta karomat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, majd szerencsétlenkedésem láttán felnevetett.
 Nekem pedig meghűlt a vér az ereimben.
 Nem a nevetésétől, az ugyanolyan tökéletes volt, mint ő maga. Nem, amitől megijedtem, hogy most pillantottam meg először két hegyes szemfogát. Vámpír! Nicholas ugyan szinte azonnal a szája elé emelte a kezét, hogy elrejtse az árulkodó jeleket, de addigra már késő volt. Hát ezért beszélt mindig olyan halkan, alig mozgó szájjal! Nem akarta, hogy rájöjjek miféle szerzet. Egyszerre minden olyan világos lett. Hogy nem jöttem rá hamarabb?! Amikor először megérintett, még az is eszembe jutott, hogy egészen olyan a bőre, mint egy halotté. És mennyire igazam volt! Hiszen a vámpír nem más, mint egy újra feléledt emberi holttest.
 Valószínűleg ez a gondolat tömény undort váltott volna ki belőlem, ha nem tolakszik a helyére egy másik, egy sokkal félelmetesebb. A vámpírok a halandók vérét isszák! Te jóságos ég! Nicholas valószínűleg puncs helyett az én véremet óhajtja szürcsölni ma este. Na de csak nem támad meg itt mindenki előtt!? Úgy értem, ennyi szemtanút nyílván még ő sem tudna elpusztítani.
 Igyekeztem nyugodt kifejezést csalni az arcomra.
- Ne nevess! – szidtam meg vicceskedve, és reméltem, hogy Nicholas nem veszi észre rajtam, hogy egy kicsit meg voltam ijedve.
 Helyesbítek: nagyon meg voltam ijedve. Miért nem jöttem rá hamarabb? Ja persze, azzal voltam elfoglalva, hogy Davidet megegye a féltékenység. Hát nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem. Ő még csak rám sem hederített egész este, ellenben egy vérszomjas vámpír itt van a nyakamon, és nyílván én vagyok számára a mai menü. Egyáltalán, miért nem ölt meg már tegnap este? Talán ők is játszanak az étellel, mint az étvágytalan gyerekek...
- Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdeztem, és igyekeztem természetesnek tűnni. – Ki kell mennem a mosdóba. Addig szereznél nekem egy italt? Már nagyon szomjas vagyok!
- Persze – bólintott Nicholas, és elindult a büféasztal felé.
 Sietős léptekkel hagytam el a tornatermet.

Hát így jutottam el abba a bizonyos vécé fülkébe, ahol aktívan átkoztam magam a hülyeségemért. Még soha életemben nem találkoztam vámpírral, lövésem sem volt, hogy pusztítsam el. Hogy lehetek ekkora marha? Ha előző este az lett volna az első dolgom, hogy megpróbálom kinyomozni, miféle teremtmény valójában Nicholas, akkor most lenne rá esélyem, hogy a mai estét élve megússzam. De persze nekem fontosabb volt, hogy David megpukkadjon a féltékenységtől, mint az, hogy ilyesmivel törődjek.
 Most pedig itt voltam a bálon, és retteghettem attól, hogy hamarosan egy vámpír étlapjára kerülök. Eszembe jutott, hogy megpróbálhatnék megszökni és hazamenni. Elvetettem az ötletet. Az egy dolog, hogy én megmenekülnék, na de mi lenne a bálozó diákokkal? Nyilvánvaló, hogy Nicholas könnyen találna helyettem egy másik lányt, akinek kiszívhatja a vérét. Nem mehetek haza. Én szabadítottam rá a tavaszi bálra ezt a szörnyeteget, nem tehetem meg, hogy most csapot-papot itt hagyva távozzak. Ha hülye voltam, akkor fizessek is meg érte! Rajtam kívül senki sem tudja, ki valójában ez a fiú. Muszáj megpróbálkoznom az elpusztításával!
 Persze az ilyesmit könnyebb kigondolni, mint végrehajtani. Szellemek és démonok terén a tapasztalataim széles skálán mozogtak, de a vámpírokról mindössze annyit tudtam, amennyi abban a néhány horrorfilmben elhangzott, amit róluk láttam. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy a tudásom eléggé szegényes a témában.
 Kétségbeesetten nyitottam ki a kistáskámat, amiben pár apróságot hoztam magammal. A szempillaspirál és néhány papír zsebkendő között ott lapult az ezüst tőr. Szerencsére annyira nem voltam naiv, hogy legalább egy kicsit ne tartsak Nicholastól, ezért hoztam magammal. Végig simítottam az éles pengén. Hűséges társam volt jó pár kalandon keresztül. Egy kis szerencsével akár még vámpírok ellen is hatásos fegyver lehet. Egyáltalán mivel lehet megölni egy vámpírt? Akárhogy is erőltettem az agyamat, két dolog jutott csak az eszembe: napfény és fokhagyma. Amivel persze nem voltam kisegítve. A nap még úgy jó hét-nyolc óráig nem fog felkelni, addig pedig Nicholas nem csak a véremet szívja ki, de a csontjaimról is kényelmesen lerágcsálhatja a húst. Na és a fokhagyma? Honnan szerezhetnék fokhagymát itt a suliban a betondzsungel közepén? Esélytelen.
 Az egyetlen dolog, amiben még kevéskét bízhattam, az a táskámban lapuló tőr volt. Istenem, ha létezel, most segíts! Nem akarok a tavaszi bálon meghalni, ráadásul úgy, hogy még csak nem is táncoltam Daviddel!

Oké – nyugtattam magam. Megoldom. Még nem tudom hogyan, de megoldom. Mély levegőt vettem, és kiléptem a vécéfülkéből. A tükör előtt sminkelő lányokat azóta újabbak váltották fel. Az egyikük rám köszönt, én csak biccentettem. A szívem a torkomban dobogott, mikor kiléptem a folyosóra, és elindultam vissza a tornaterembe. A pulzusom akkor sem lett alacsonyabb, amikor valaki a hátam mögött a nevemen szólított.
- Capri! – szólt az ismerős hang, én pedig ijedtemben felsikítottam.
- David! – ripakodtam rá. – A frászt hoztad rám!
- Nem állt szándékomban – mondta nyugodtan, miközben közelebb lépett hozzám. – Azt hitem, észrevettél, amikor kijöttél a mosdóból.
 Zavartan néztem az arcát, ám vonásai nem árultak el semmit. Ha most akar felkérni táncolni, akkor rossz időpontot választott, egy vámpír odabent a tornateremben türelmetlenül vár. Elnézést akartam kérni Davidtől, amiért nem vettem rögtön észre, mert annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, aztán pedig szépen lelépni. Helyette azonban egy teljesen másik mondat szaladt ki a számon.
- Mit keresel te itt?
 Rögtön meg is bántam. Davidnek ugyannyi joga van a folyosókon flangálni, mint nekem. És ha pont a női vécé előtt, akkor ott. Nem tartozik érte semmilyen magyarázattal.
 Azonban úgy tűnt, a fiút egyáltalán nem zavarja a kíváncsiságom.
- Láttam, hogy kijöttél a tornateremből, én pedig követtelek. A mosdóba viszont mégsem mehettem utánad, ezért megvártalak a folyosón. Beszélnünk kell!
 Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Csak nem most akarja bevallani, hogy totál belém van zúgva? Miért akar kínozni? Ha megteszi, még szörnyűbb lesz majd, ha Nicholas kiszívja a vérem.
- Miről? – kérdeztem. Magabiztosnak szánt hangom cincogássá vékonyult, miközben belenéztem biztonságot sugárzó barna szemeibe.
 David idegesen pillantott rám.
- Arról a srácról van szó, akivel a bálba jöttél...
- Nicholas – segítettem ki. – Mi van vele?
- Nos... nem gondolod, hogy egy kissé... furcsa? Rossz előérzetem van vele kapcsolatban, Capri! Még sosem láttam az iskolában. Vigyáznod kéne vele! Azzal a sráccal valami nem stimmel.
 David fején találta a szöget. Nicholasszal valóban nem stimmelt valami, csakhogy már túl késő volt ahhoz, hogy vigyázzak vele. A sírgödör ki van ásva, vagy én fekszem bele, vagy Nicholas lesz kénytelen visszatakarodni a föld alá. Az viszont meghatott, hogy David így aggódik értem, és figyelmeztetett.
- Köszönöm, hogy szóltál – mondtam végül -, de nagylány vagyok. Meg tudom védeni magam Nicholasszal szemben!
 Azzal otthagytam a fiút a folyosón, mielőtt még bármit is szólhatott volna.