Tom mélyen aludt a szobájában. Az ablak nyitva volt, a nyári szellő finoman cirógatta a gitáros vállát. Ám Tom nem csak szimplán aludt. Álmodott. Álmában 1 színpadon volt Billel. Csak ő és a testvére. Ültek egymás mellett 1 széken. Tom gitározott. A színpadon hideg levegő ölelte őket körül.

- Tom… mennem kell. –mondta Bill a földet nézve. A rasztás ránézett.

- Miért? Hova? –kérdezte Tom értetlenül. Ekkor Bill ránézett Tomra. Szemeiből könnyek folytak, reményvesztett, szomorú könnyek.

- El… -mondta Bill halkan. Ekkor a fiú fölállt. Letette a mikrofonját a székére. Visszanézett Tomra, egy utolsó pillantás erejéig.

- Bill… -motyogta Tom. Bill ismét lehajtotta a fejét, majd elindult hátra a backstage felé, és eltűnt a függöny mögött. Tom kétségbeesett. Szaporán vette a levegőt, a szíve hevesen kalimpált.

- Gyere vissza! Bill! –kiáltozta. Felpattant a székről, majd odaszaladt a függönyhöz. Elhúzta a függönyt, de a backstage helyett csak egy falat látott. Egy hatalmas falat. Mintha véget ért volna a színpad, mintha nem lett volna semmi más, csak a porond és a nézőtér. De hova tűnt Bill, ha csak egy fal van itt?

-Bill! –kiáltozta Tom. Ekkor észrevett 1 vérrel írt feliratot a falon:

Das ist der letzte Tag

 Tom szinte megdermedt a döbbenettől. Bill… hol van Bill? Mi történt vele?

- Bill… -suttogta. Ekkor meghallotta a testvére hangját.

- Nem akarok egyedül lenni… Tom… vigyél vissza… nem akarok… nem… az árnyak elvisznek… Tom… segíts! –könyörgött Bill, hangjából szinte áradt a félelem, a kétségbeesés… majd újra néma csönd lett. Tom már sírva kereste Billt. Érezte, hogy az öccse bajban van. Ez a rossz érzés szinte fojtogatta, a hideg pedig kínozta. Rugdosta a falat, nyomogatta a téglákat, hátha valamelyik egy ajtó kulcsa. Egy ajtóé, melyet kinyitva végre újra magához ölelheti szeretett ikertestvérét. De nem járt eredménnyel.

- Bill… hol vagy… BILL! –kiabálta. Ekkor felnyitotta szemeit. Zihálva ült fel az ágyán, és felkapcsolta az asztali lámpát. Nem azon a kísérteties színpadon volt, csupán a szobájában. Csak 1 rossz álom volt. Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy gondolta, jobb, ha megnézi Billt. Kiment a szobájából, majd halkan benyitott Billhez. Az énekes az ágyában feküdt, és mélyen aludt. Ott feküdt összekuporodva, érintetlenül, és csak a csendes szuszogását lehetett hallani. Tom elmosolyodott. Semmi baj. Visszament a szobájába, majd aludni tért. Azt hitte, az álomnak nincs jelentősége. Pedig van… az utolsó nap, amely holnap eljön…

 Másnap a stúdióban:

- „Te vagy minden, ami én, és minden, ami az ereimen keresztül folyik…” –fejezte be az In die Nacht-ot Bill.

- Jeee! –kiáltott fel Gusti a dobok mögül. Georg elégedett mosollyal rakta le a gitárját. A hangulat kiváló volt.

- Na ezzel is készen vagyunk! –kiáltott föl Tom.

- Hát igen, aki olyan jól tud énekelni, mint én! –nevetett Bill.

- De én jobb vagyok! Rikkantotta Georg, ám közben elborult a gitárja. A többiek dőltek a röhögéstől.

- Bazmeg Georg, te atompöcs! xD –nevetett Tom. A 4 fiú nevetése betöltötte a stúdiószobát.

- Na mindjárt jövök, csak kimegyek inni! –mondta Bill, majd felállt a székről, és kiment.

- De nem direkt vertem le! >_< -mentegetőzött Georg.

- Eltört legalább? –kérdezte Gusti

- Őőő… nem. –Georg. Ekkor 1 sikoltás hallatszott kintről.

- Mi volt ez? -kérdezte Gusti. Tom felpattant, és kirohant.

- Jöjjön ide valaki! –kiáltotta egy kétségbeesett női hang. Tom a hang irányába futott. A konyháig szaladt, majd megállt az ajtóban. És ekkor bekövetkezett, amit megálmodott előző nap. Bill eszméletlenül a földön, mellette 1 halálra rémült operatőr guggolt.

- Mi-mi történt? –dadogta Tom, miközben térdre ereszkedett Bill mellé.

- Nem tudom… pohárcsörömpölést hallottam, majd amikor ideértem így találtam rá… -mondta a nő.

- Mi az? –kérdezte Georg és Gusti. A 2G akkor ért oda.

- Hívjatok orvost! –utasította Tom. A fiúk azonnal elrohantak segítségért. Tom Billhez fordult. Testvére hideg volt, mint a színpad az álmában. Szeme csukva mint a függöny, amely elzárta a mennyországot a világtól.

- Bill… -lökdöste a testet Tom. De semmi változás. Pedig az előbb még nevetett. Még hülyéskedett. És énekelt… kettejükről. És most hirtelen egyik percről a másikra a földön fekszik, ki tudja él-e még, teste börtönéből kiszabadult a lelke, és soha, soha nem fog mosolyogni, nem fog énekelni, nem vigyáz óvó tekintettel a bátyjára. Testét magába zárja majd 1 koporsó, majd a sötét föld.  Az orvos ekkor bejött, és gyorsan leguggolt Bill mellé. Megtapintotta a pulzusát.

- Na? Jól van? –kérdezte Tom. Az orvos lehajtotta a fejét, mint az álomban Bill, mielőtt kiment.

- Halott. –mondta az orvos. A szobában döbbent csend.

- De… miért? Hogyan? Hiszen semmi baja nem volt! –mondta Tom. Úgy érezte, mintha a sors egy kést döfött volna a szívébe. Nem értette, mi történik, és miért. Nem lehet igaz… ezt is biztos csak álmodja… reménykedik. Szomorú könnyek gyűltek össze a szemében. Minden csepp Bill testére hullott. Gyászoló könnycseppek, melyek lemossák az ember bűneit, mielőtt egy jobb világra térne. És könnycseppek egy embertől, aki mindennél jobban szerette az ikertestvérét.

- Nem tudom, csak a boncolás… -kezdte az orvos, de Tom üvöltve a szavába vágott.

- Nem fogják feldarabolni az ikertestvéremet! –kiabálta magából kikelve. Megfogta Bill kezét. Jéghideg volt.

- De muszáj, hogy megtudjuk, hogy miért esett holtan össze! –orvos. Tom sírva nézett Billre.

- Itt vagyok Bill! Nem hagyom, hogy elvigyenek az árnyak! Hallasz engem? Bill! –kiabált sírva. De Bill nem hallotta. Ott feküdt a földön, mint 1 törött szárnyú angyal, aki 1989. szeptemberében a földre szállt, ám most visszament a mennybe. Emlékként, pedig itt hagyta lágy hangját, barna szemeit, magas testét, és hosszú fekete haját. Ám ezek mindegyike porrá válik ott mélyen a földben, és már csak képek és videók fogják jellemezni a fekete herceget. És persze emlékek. Fájó emlékek, melyeket nem tesz tönkre az idő vasfoga, amelyek örökre belevésődnek az ember szívébe.

- Bill… -suttogta Tom. Egyedül maradt. Nem tudta megvédeni Billt a haláltól, pedig az könyörgött neki. Akkor éjjel segítségért kiáltott. De a végzete mégis elérte. A mindig vidám Bill arcáról örökre lehervasztotta a mosoly virágát a halál kíméletlen ereje. Amely annyira korán jött ennek az ártatlan, fekete hajú énekesnek. Túlságosan korán.

- Kelj fel! Nézz rám! –könyörgött Tom. De Billnek hiába mondta. Már nem fog felkelni, már nem fog ránézni.

Vége…

- Most menjetek el, míg elviszik a holttestét! –mondta az egyik belső ember. Tom még keservesebben sírt. A szintén könnyező Georg és Gustav odamentek hozzá, majd kivezették a konyhából a sokkot kapott Tomot, aki egészen addig nézte halott ikertestvérét, amíg be nem záródott mögötte a konyha ajtaja. 

A stúdiószobába vitték vissza Tomot. A rasztás ekkor vette észre, hogy Bill mikrofonja a székén van. Mint az álmában… a mikrofont a székére tette, mielőtt elhagyta ezt a zord, sötét világot…

A temetésére megtudták, hogy súlyos allergiás reakció végzett Billel.