Megint itt vagyok, de semmi sem változott, mióta elmentél. Még most is ugyanolyan fájdalom hasít a szívembe, mint akkor; még mindig érzem, azt az ezernyi kést, ami itt belül kettéhasít, mikor rád gondolok… Mert gondolok rád, mindennap is minden éjjel . Mindig azt a pillanatot várom, hogy mikor lesz már sötét az éj, mikor burkolódzik, és ölti magára a fekete színt, így legalább álmaimban veled lehetek, és karjaimba zárhatlak. De már alig, alig jelensz meg a másik világban, pedig várlak, csak rád várok, és arra, hogy vissza gyere hozzám. Mond, mond miért? Miért nem jelensz már meg nekem? Miért akarod tőlem az egyetlen lehetőséget is elvenni, hogy láthassalak? Miért kínzol?.... Hisz még mindig szeretlek, és csak rád vágyik minden porcikám. Hogy vagy képes ezt tenni velem, hisz tudod , hogy fáj…;Igen fáj, és egyre jobban elnyer a sötétség a fájdalommal együtt. Talán…azt szeretnéd, hogy felejtsek, de erre én képtelen vagyok Nat.. Szeretlek…

Megálltam a sírja előtt, és lassan ráültem a fehér márványkőre. Ráhelyeztem egy fehér rózsát, hisz az volt a kedvence. Volt… Ez a szó egyszerű, mégis annyi érzelem, és gondolat rejlik benne… Volt…Régen..Ezelőtt. Múlt idő, és mégis, én nem akarom, hogy elmúljon, elmondhatatlanul szeretném, ha a jelenbe, és nem a múltban lennénk.

"Emlékszem arra a napra, amikor megismertelek…;8 éves voltál, s mégis sokkal érettebb, mint a többi korod beli. Apáék vettek egy újabb házat, mint mindig, szomorú voltam, hogy el kell hagynom azt a várost,ahova talán már sikerült beilleszkednem. Tisztán dereng a selymes arcod, minden körvonala, és a két kis coffod, minden szalaga. Egy nap a kertben ültem és Tommal játszottam, anyukánk kijött hozzánk, és mögötte jöttél te..Szemeid egyből megbabonáztak, annyira angyalian ragyogtak. Megtetszettél, már első látásra is, hisz sohasem láttam még nálad gyönyörűbb lányt. Barátok lettünk, örültem neki, de ez később mikor 15 éves lettem, megváltozott. Másra vágytam, valami teljesen újra, szerelemre. Mikor bevallottam, hogy mit érzek, te kinevettél;azt mondtad, hogy nem tudom, hogy mi az a szerelem, pedig, az pontosan az volt. Mindennap, mikor átmentem hozzád iskola után, a közeledben akartam lenni;míg egy nap, nem találtalak ott…Te elmentél, és nem hagytál magad után semmit, csak egy levelet, amin csak egyetlen szó állt, "szeretlek”. Semmit nem hagytál itt nekem, csak a feledhetettlen emlékeket, és ezekre még most is emlékszem. Kerestelek, próbáltalak elérni, de nem sikerült. Iszonyú érzés volt, az a tudat, hogy mindvégig te is szerettél, de elmentél… Kénytelen voltam feledni a feledhetetlent. Soha többé nem akartam szerelmes lenni, utáltam azt az érzést. Lázadtam, és nem érdekelt semmi, és senki, alakítottam egy bandát. Mi voltunk a srácokkal Magdeburg fenegyerekei.. Pár év alatt sikeresek lettünk, kellett a zenénk, mi lettünk a jó srácok, de egyben megmaradtunk különcöknek. Te azt mondtad, amikor régen felvetettem az ötletet, hogy baromság, és nem hittél benne, hogy meg tudom valósítani.... Annyira nagy volt körülöttem a hajtás, és annyi év telt el, hogy;elfelejtettelek…Nem önszántamból tettem, eszem ágában sem volt, még ha el is hagytál, de rengeteg idő eltelt, és idővel az ember felejt sajnos…Már nem látom magam előtt barack színű arcod, és már csak a szemedből maradt meg valami bennem.”

- Istenem Nat, miért hagytál itt?.- buroltam a sírra pár könnycsepp kíséretében.- Azt ígérted, hogy többet nem fogod megsebezni a szívem, megígérted, emlékszel?.- néztem nagy szemekkel az égre, várva valami jelet, de nem jött semmi…

    „Amikor 20 éves lettem, felhívott egy nő, hogy látott, a Tv-ben, nem ismertem meg a hangját, de belőle csak úgy dőltek a szavak, én reménytelen eset voltam, nem hittem neki, és ezzel gondoltam megbántottam, de letetettem a telefont. Azt hittem, hogy rajongó volt, de nem. Pár nappal később én és a banda többi tagja, megszálltunk egy szállodában. Az az napi koncert után, emlékszem, fáradtan sétáltam az átmeneti szobám felé, ahol egy nő állt, gyönyörű csillogó szemekkel, mint egy angyalnak. Nem szóltam semmit, csak intettem egyet a mögöttem settenkedő testőrnek, még mielőtt bármit is tett volna, a fiatal nő a nyakamba borult, és sírt, nem tudom miért, de eltoltam magamtól, és hirtelen.. ahogy közelebbről belenéztem a szemébe, ami könnyekkel volt tele, felismertem, mint egy régi emlék, úgy hasított belém, a felismerés, hogy ki is ő valójában. Tényleg te voltál az.Emlékszem, abban a percben ígérted meg, hogy soha többé nem fogsz elhagyni, és nem fogsz nekem fájdalmat okozni…

- Hallasz Natalia?.- Pedig megígérted, megígérted, hogy örökre itt maradsz velem!.- De itt hagytál, egyedül, tele elfeledett, és feledhetettlen emlékekkel..- könnyek szöktek a szemembe, pedig egy időre már kezdtek elhalványulni, és az eget néztem. Tudtam, hogy ott van, ott van fent, és onnan tekint le rám. Biztosan angyal lett, hisz mindig is annak született, de most mégis azt akarja, hogy feledjek, és erre képtelen vagyok, egyszer már megtettem, igaz nem akaratból, soha többé nem akartam őt elfeledni. -Nem akarok feledni!.- ordítottam fel neki, biztos voltam benne, hogy meghallja, de nem szólt, nem adott nekem jelet.”

Későre járt csendes lett a táj, egy fájdalmas férfinak hangja tépte szét a homályt. Elgyengül nem bírta már tovább, nem akart feledni, hisz képes-e valaki arra, hogy élete értelmét, a szerelmét, csak oly könnyen feledje?!..Nem…

Lábai csendesen hagyták el a sírok árnyékait, amit a holdfénye világított meg. A fiú, minden áldott nap, eljött halott szerelme sírjához, már lassan egy éve, hogy elment hőn szeretett szerelme, és mégis, még mindig fáj neki.De most érezte, azt, hogy az angyal számára a felejtés útját választotta, döntött. Ezért nem jelent már meg a fiú álmaiban, szerette volna, ha a fiú túl teszi magát, és felejteni kezd.
A fiú feldúlt érzelmekkel de hazament, oda hol először ismerte meg a lányt, és ahol már egy ideje újra lakik, ragaszkodott, az emlékeihez, és a gyerekkorához.

Éjjel 11 óra körül tájt jár az idő. Szakad az eső…Egy angyal könnyeivel áztatja a földet. Sír, mert fáj, hogy szerelmét így látja, de muszáj felejtenie, még akkor is, ha még mindig szereti őt. Kiválasztott számára egy utat, amin mindig óvva, vigyázva fogja vezérelni a fiút, de már egy új másik életben, és ez ellen a fiú már semmit nem tehet, az angyala eldöntötte.

- Sajnálom Bill, muszáj felejtened, szeretlek…-suttogta halkan, ahogy a felhők közül Bill ablakára pillantott, oda, ahol minden elkezdődött, mikor 8 évesek voltak, és oda, ahol az angyal által vezérelt úton a fiú, új élete fog elkezdődni, ím már feledhetettlen szerelme nélkül...