1/ Már megint

-Sziasztok -léptem be a házunkba,egy esős szeptemberi délután.Teljesen át voltam fagyva,mivel reggel arra ébredtem,hogy a nap meleg sugarai simogatják az arcomat,nem öltöztem túlságosan melegen.Mondjuk még ha lett volna miből melegen öltözni…

-Sziaaa!!!!!-botorkált ki anyám a nappaliból,majd átölelt.Áradt belőle a piaszag,és a cigifüst.Habár már két éve mindennapos dolog ez nálunk,én még mindig nem voltam képes hozzászokni,hogy apám,és anyám alkoholista,és dohányos.

-Hagyjál!-löktem el magamtól,a tekintetemből áradt a gyűlölet,és a megvetés.-Megint ittál!

-ÉÉnnnn????-kérdeztett vissza.-Nézd meg apád hogy néz ki!-mondta,és arcára kiült egy gyúnyos vigyor.

-Tudod mit?Nem vagyok rátok kíváncsi!-mondtam,azzal bementem a szobámba,és becsaptam az ajtót,aminek az lett a következménye,hogy szegény ajtóm hangos csattanással szakadt ki a helyéről

-Azt majd megcsinálod ám!!!!-kiabált ki apám a nappaliból.-De előbb hozz nekem a boltból valami innivalót.Sört,bort,vagy valami vodka féle is megteszi!

-Igen apa???És mégis miből fizetem ki?-kérdeztem vissza gúnyosan.

-Vigyázz a szádra!Beszélj velem normálisan,vagy megbánod!-kezdett el kiabálni,majd a sok dohányzás eredményeképp hangosan elkezdett köhögni.

-Hogy fulladnál meg…-dünnyögtem az orrom alatt,majd felkaptam a táskámat,és elmentem otthonról.Márha ezt lehet otthonnak nevezni.

”Na ma hova menjek?”-kérdeztem magamtól.Igen,ez nálam mindennapos kérdés volt.”Talán a nagyihoz,?...Nem,belőle is elegem van…Menjek ma is az edőbe?Vagy a rét mellé?...Nem jó,tiszta víz minden…”ez kattogott az agyamban,amikor megállt egy BMW mellettem.”Hát az is megvan hogy ma hova megyek…”gondoltam,majd elmosolyodtam.

-Szia.-köszöntem be a félig lehúzott ablakon.

-Szia.-köszönt vissza ő is mosolyogva.Arcán csak pár bőrhiba volt,az alapozó jól elfedte őket.Szemét eltakarta egy nagy napszemüveggel,de én már tudtam,hogy biztos megint ki van festve a szeme feketére.Fekete rasztás haját most egy kapucnival takarta el.A nyakában drágábbnál drágább nyakláncok lógtak,a kezei is tele voltak karkötőkkel.-Hova hova?-vette le a napszemcsijét.

-Mindegy,csak el otthonról…-mondtam,majd egy hangos csattanással az eső mégjobban rákezdte.Éreztem ahogy a hideg cseppek teljesen átitatják a pólómat.

-Gyere,szállj be.-mondta,majd kinyitotta nekem az ajtót.

-Nem kell,ttiszta víz lesz az ülés…-mondtam szégyenlősen.

-Nincs vita!-mondta,majd berántott a kocsiba.

2/ Nem akarok zavarni

-Igazán nem kellene…-mondtam halkan,majd elfordítottam a fejem,és bámultam hogyan csorognak végig a kövér vízcseppek a kocsi szélvédőjén.

-Megint részegek igaz?-kérdezte,meg se hallva az előbbi mondtatomat.

-Igen…-suttogtam,majd egy könnycsepp hagyta el hangtalanul a szememet,és végigszántotta a száraz arcbőrömet.

-Ne szégyeld magad nem a te hibád hogy ilyenek…-mondta,majd kezét átcsúsztatta a sebváltóról a kezemre.

-De akkor is…miattuk van az hogy mindenki utál…Hogy nézek ki?Két hete ugyanabba a ruhába vagyok!-mondtam,majd elvettem a kezem,és letöröltem a könnyeim,de azok helyére ujjabbak,és ujjabbak jöttek.

-Ne sírj,nem éri meg!-mondta,majd leparkolt a házuk előtt.

-Nem Bill…Nem mehetek megint hozzátok…-mondtam,majd gyorsan kiszálltam az autóból,és elindultam az egyik irányba.Ő utánamfutott,és megfogta a kezem.

-Már hogyne jöhetnél?-kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában,és szorosan magához ölelt.Kezeimet átfontam a testén,és hozzábújtam.Úgy szorítottam magamhoz mintha az életem múlt volna rajta.Így állhattunk vagy 10 percig az esőben,mikor éreztem,hogy kezdek fázni.

-Sajnálom…-suttogtam,majd elengedtem.

-Ugyan,ne sajnáld…-mosolyodott el,majd kézenfogott,és bementünk hozzájuk.Ott annyira más volt…Mintha ez lett volna igazán az otthonom.Ezerszer szívesebben mentem oda,mint haza.És mennyivel másabb volt  kinézetre is.A környék,a ház,a kert…minden.

-Bill…tényleg nem kellene…mit fog szólni anyud,ha megint itt talál?-kérdeztem,majd fentebbdobtam a rongyos táskám a vállamon,mert a vizes pólóm miatt kezdett lecsúszni.

-Nem mész sehova.-mosolyodott el.-Tiszta víz vagy,megfogsz fázni.Azt meg nem hagyom.

-Bill…már nemazért,de ha nem tűnt volna fel,nincs mibe átöltöznöm.Otthon alig van ruhám…-mondtam,majd gyorsan kitártam a bejárati ajtót,és amilyen gyorsan csak lehetett távoztam.”Nem menekülhetek mindig hozzá ha valami bánt.”Igen…Mindig hozzá mentem ha valami bántott,ebbe beleértem azt is ha a szüleim részegek voltak…Vagyis szinte majdnem mindennapos vendég voltam náluk.De egyszerűen mindig ott volt ha kellett.Lehettem akár a város másik részén,mindig arra figyeltem fel,hogy megáll a kocsiával mellettem,és beszálít.Nem tudtam előle elbújni sosem…De talán nem is akartam.Ő volt az egyetlen ember akit érdekeltem,aki aggódott értem.Aki nem foglalkozott azzal hogy a szüleim iszákosak,aki nem törődött azzal ha két hetes ruhákba jártam…Igen,Ő elfogadott olyannak amilyen voltam…

3/ Mindig ott leszek Neked

Szótlanul róttam az utcákat,már a külvárosban járhattam.Csak mentem és mentem,miközben bámultam a járdán széttaposott bogarakat,a kiköpdösött rágógumikat.Fel se néztem,nem akartam hogy még az arcom is vizes legyen.Habár a sok könnycsepp miatt,már úgyis hiába.Egyszercsak valakibe beleütköztem.Szinte időm se volt felmérni a helyzetet,már azon kaptam magam,hogy egy bicskát szorítanak a nyakamhoz.

-Mennyi pénz van nálad kislány?-kérdezte tőlem egy hajléktalan.Éreztem menniyre közel van az arcomhoz,megcsapta az orrom a kellemetlen szájszaga.

-Semennyi,mert ha nem látnád,és sem vagyok valami pénzben bővelkedő ember!!-vágtam, az arcába,majd erősen ellöktem magamtól,és szétnéztem,merre is lehetek.Körülöttem lepusztult lakóházak,néhány felborított kuka,és mindenfelé a földön ülő hajléktalanok sokásága.Lassan elindultam tovább,félve attól,hogy nem úszom meg ennyivel.A szürke és ormótlan házak óriásként emelkedtek mellettem,teljesen elhanyagoltan,mivel a bérlők,és a tulajdonosok egy idő után visszataszítónak találhatták a sok nincstelent.Éreztem hogy valaki követ és úgy gondoltam,hogy talán nem volt túl jó ötlet ennyire távol elmenni.Meggyorsítottam a lépteimet,és az első adandó alkalommal elkanyarodtam.Utólag ez sem volt már jó ötlet.Egy sötét szűk sikátor,amibe a nap sugarai csak hosszas kínlódás után találtak utat.A sok konténer,és kiszakadt szemeteszsák mellett mind több és több hajléktalant véltem felfedezni..Gyorsan sarkonfordultam,de beleütköztem az előbbi pasasba.A hátammögül furcsa hangokat kezdtem hallani.”Friss hús!   Fogjátok meg!” Az agyamban hirtelen bekapcsolt a vészjelző,ami a lábaimat  eszeveszett futásra ösztökélte.Csak futottam,nem néztem fel,egy célom volt,minél messzebb kerülni attól a helytől.Csak rohantam,amíg bírtam,de egyszercsak arra lettem figyelmes,hogy éhes vagyok.”A fenébe…még ez is…”gondoltam.”Valahonnan szereznem kell kaját…”Az idő egyre rosszabb,és rosszabb lett,de már nem bújtam az eső elől.”Minek?Már úgyis megfáztam.”Hirtelen a rét felé vettem az irányt.Volt ott egy aranyos kis patak,mindig odamentem ha valami rosszul sült el.A lábaim egyre nehezebbek lettek,a cipőm is csurom víz volt.Végül elértem a kis dombon csordogáló patakot.Ledobtam a táskámat a földre,ami hangos placcsanással jelezte,hogy épp egy víztócsa közepébe dobtam.Ledobtam magamról a cipőm,és a lábam belelógattam a patakba.Éreztem ahogy a sodrás langyos vize simogatja a bokámat…megnyugtató volt.Hanyattdőltem a fűre,és bámultam a kék eget.Néhol még feltűnt egy-két felhő,de hamarosan már csak a sötétkék eget,a sok kis csilllagot,és a gyönyörű holdat láttam.Olyan megnyugtató volt…mintha nem csak a csillagokat őrizné,hanem engem is.A szemeim egyre nehezebbek lettek,a langyos víz csordogáló hangja,és a nyugodt csend elálmosított.Erőt vettem magamon,és felültem.”Nem szabad elaludnom idekint.”Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.A szivem megállt egy pillanatra,a vér megfagyott az ereimben.Lassan hátranéztem a vállam felett,és megláttam Őt.

4/ Ittalszol

-Miért vagy itt?-kérdeztem,miközben elfordítottam a tekintetemet,és tovább néztem hogy hogyan folyik a víz a kis medrében.Nem válaszolt,csak szótlanul leült mellém,de már így is felmelegített a közelsége.A térdeit felhúzta maga mellé,kezeivel rátámaszkodott,és némán nézett maga elé.A gyengéd késő esti szellő lágyan simogata a hátunkat,itt-ott belekapva a hajunkba.Szinte mesébe illő volt az egész,a percek repültek,mi pedig csak szótlanul ékveztük egymás közelségét.

-Miért mentél el?-szólalt meg végre hosszas hallgatás után.A hangjában érződött a féltés,az aggódás.Sóhajtottam egy nagyot,de egyszerűen nem akartam megszólalni.”Mért bántsam meg?Választ vár,hisz a barátja vagyok…barátok vagyunk…”

-Nem maradhattam…nem lehetek élősködő…Az nem én vagyok…-suttogtam,és belül mardosott a lelkiismeret,hogy tényleg minden szó nélkül otthagytam,és rácsaptam az ajtót.

-Nem élősködsz!Hányszor kell még ezt elmondanom??Én viszlek oda,nem te jössz!...Mért nem akarod hogy segítsek?...Ha zavar hogy ott vagyok neked,akkor mond meg,egy szavadba kerül,és már ott sem vagyok…-mondta,majd felkelt a földről,leporolta a nadrágját,és megigazította a pulóverét.Felnéztem rá,és egy csalódott barna szempár fürkészte a számat nagy buzgalommal.-Csak egy szavadba kerül hogy elmenjek…

Fájtak tőle ezek a szavak…”Tudja hogy csak Ő van nekem,és akár képes lenne magamra hagyni ezzel az egésszel…Képes lenne elfordulni tőlem ebben a romlott életemben.”Ezek a gondolatok törtek utat magamnak a képzeletemben,és hatással voltak a könnyeimre is.Egyre több és több sós csepp hagyta el a szememet,marták az arcomat,csípték a kiszáradt ajkaimat.Fájt,de korántsem annyira,mint az amit Bill mondott nekem.

-Sosem hittem volna hogy pont te mondod ezt nekem…-suttogtam alig hallhatóan,majd felálltam,felkaptam a táskám,beledobtam a cipőm,és elindultam lefelé a dombról.Borzalmasan fájt az amit mondott,egy részem belül kettészakadt.Csak Ő volt az ami ezt a részem egybentartotta…És ez a rész az volt,hogy érdemes valamiért élnem…”Hát már nincs semmi ami az élethez kötne…de sebaj…a pokolban sokan várnak…”

-Most merre mész?-kérdezte mögöttem ballagva.Nem válaszoltam,hisz mit mondtam volna neki,ha még magam sem tudtam hogy hova megyek.

-Csak el innen…minél messzebb…-suttogtam,majd az égre emeltem a tekintetem.Hívogatott az érzés hogy végre boldog legyek…”De ahhoz el kell mennem…itt nem leszek soha boldog!”

-Gyere hozzám!-állt elém hirtelen,és határozottan.Feltűnt,mennyivel magasabb nálam…”Épp a mellkasáig érek…Annyira jó lenne hozzábújni…”De fájt amit mondott,és féltem,hogy esetleg tényleg megteszi…-Költözz hozzám!-mondta,majd kezét kinyújtotta felém biztatóan.”Két választásom van…megfogom a kezét,és új életet kezdek, vagy elfutok, vissza a nyomorba…”

5/ Nem működik

Két keze gyengéden fonta át magát a parányi,törékeny testemen,megóvva mindentől,amitől kellett.Csak sírtam,potyogtak a könnyeim,miközben a kezeimmel szinte még a levegőt is kiszorítva belőle,öleltem magamhoz.Nem fogtam meg a kezét,helyette a karjai biztonságába bújtam.

-Gyere,menjünk haza…-súgta halkan a fülembe,majd lassan az autójához mentünk.Mikor odaértünk levette a vállamról a táskám,betette a kocsi hátsó ülésére,majd beszállt a vezetőülésre.A motor szinte zajtalanul indult be,meg nem törve az erdő,és a rét csendjét.Nem tudtam mennyi idő alatt értünk hozzájuk,hiszen előtte még hozzánk is elmentünk a ruháimért.Csak bemásztam az ablakon,a kezembe kaptam a 3 nadrágom,és a 2 pulcsim,és már mehettem is vissza Billhez.Óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtójukat,nem akarta a ház többi lakóját is felébreszteni.Letette a táskám a polcra,majd a konyha felé vettük az irányt.

-Nem vagyok éhes Bill…-hazudtam halkan.Nem akartam ezzel is terhelni.Abba még belesem gondoltam,hogy miből fizetek én nekik,azért hogy náluk fogok élni.

-Tudom hogy egész nap nem ettél…-nézett rám félig mosolyogva,mint aki tudja,hogy rajtakapott valami hazugságon.-Szóval mit kérsz?

-Csak egy bögre tejet…-mondtam.Bill elmosolyodott,gyorsan öntött egy aranyos kiskutyás bögrébe tejet,és megmelegítette a mikróban.

-Vigyázz,kicsit meleg lett.-mondta,mikor a kezembe adta a vacsorám.Én csak hálásan mosolyogtam rá,ezzel kifejezve kösönetemet.Mosolyogva követtem a szobája felé,miközben aprókat kortyoltam a finom meleg tejből.Mikor bementünk a szobájába,egy törülközőt vett elő a szekrényéből.-Menj el,zuhanyozz le.-adta kezembe a ruhadarabot,majd bátorítóan rámmosolygott.Én csak bólintottam egyet,majd a fürdő felé vettem az irányt.Gyorsan vettem egy felmelegítő zuhanyt,majd magamra tekertem a törülközőt.A hajamat elfelejtettem megtörölni,így végigcsöpögtettem a padlón.Halkan benyitottam Bill szobájába,Ő pedig épp a ruhászekrényében kutakodott valamiért.

-Bill…mit keresel?-kérdeztem félve.Ő hirtelen megfordult,és láttam hogy megcsillan a szeme.

-Csak valami alvósruhát neked…-mondta zavartan,majd gyorsan elfordult,és visszabújt a ruhák közé.Én leültem az ágyára,és felvettem azt a boxeralsót amit már kikészített nekem.A hajamat becsavartam,és így figyeltem,hogy mikor kapok alvóspólót.Közben hanyattdőltem az ágyon,és elmerengtem.

”Ez így nem mehet tovább…olyan érzés mintha kihasználnám…pedig a barátom,és a barátok ilyet nem tesznek…Mondjuk ez már nem barátság…A barátságnak ott vége,ha az egyik fél többet érez…Onnantól kezdve a barátság nem működik…”Még magamnak is féltem bevallani,de megtörtént,amitől rettegtem…Beleszerettem abba az emberbe,akibe nem szabadott volna…

6/ Elmélkedés

Talán épp azért Ő volt az aki iránt elkezdtem valami komolyabbat érezni,mert Őrá mindig számíthattam.Bármi volt,mindig szívesen fogadott,mindig támogatott.Ha arra volt szükségem meghalgatott,ha kellett tanácsot adott,vagy néha csak hagyta hogy a vállán sírjam ki magam.

-Öhh…Tessék,itt a pólód.-nyomta a kezembe az egyik fekete pólóját,amin egy halálfejes minta volt,majd zavartan felkapta a kezébe a boxerét.-Elmegyek,lezuhanyozok,pár perc,és jövök.-hadatra el,és már csukódott is mögötte a szobaajtó.Én csak bólintottam egyet hogy megértettem,majd visszamerültem a gondolataimba.Emlékszem arra a napra,amikor ott ültem a suli egyik fája alatt,egyedül,amikor Ő odajött hozzám.Megkérdezte a nevem,és nekem az volt az a pillanat,amitől fogva nekem Ő jelentett mindent.Azóta Ő az akibe kapaszkodom,Ő nekem a támaszom,ő vigyáz rám,ő óv meg a gondoktól.Hirtelen eszembe jutott,hogy félmeztelenül vagyok,ezért gyorsan felvettem a pólót amit adott,majd bemásztam a takaró alá.Hihetetlenül fáradt voltam,és ezt csak akkor éreztem meg igazán.Kicsit fáztam,ezért a nyakamig húztam a takarót.Ekkor benyitott Bill,és elmosolyodott amint meglátott.

-Miaz?-kérdeztem ártatlanul,és felültem az ágyban.

-Édes vagy így.-mosolygott rám,majd az ablakhoz ment,kinyitotta,és kiült az ablakpárkányra.Odanyúlt az íróasztalához a cigarettásdobozért,majd kivett belőle egy szálat és meggyújtotta.Én csendben odamentem hozzá,és a fejemet a vállára hajottam.Kicsit ijedten nézett hátra,majd amikor meglátott elfordult,és kifújta a füstöt.

-Nem szabadna…nem egészséges…-mondtam,majd a keze után nyúltam,hogy kivegyem belőle a cigit,de nem értem el.-Ne legyél ilyen gonosz…-vetettem be a szép,kis aranyos nézésemet,de Ő csak eleresztett egy kárörvendő mosolyt.

-Nem hatsz meg…-mosolygott,majd újra a szájához emelte a dohányt,és mélyen beleszívott.Hirtelen odakaptam,és kidobtam az ablakon.-Ezt most mért kellett?-nézett rám félig mérgesen,félig nevetve.

-Megmondtam hogy nem egészséges…-hajtottam le a fejem,majd elmosolyodtam.Azonban megéreztem a kezeit a derekamon,és felnéztem rá.-Nem …azt ne!!-mondtam,de már késő volt,elkezdett csikizni.Én folyamatosan hátráltam az ágy felé,és észre sem vettem de már a hasamon ült,én pedig alatta fuldoklottam.

-Elveszed még valamikor tőlem a cigit?-kérdezte,majd hogy válaszolni tudjak,abbahagyta a kínzásom.

-Soha többé…-suttogtam.-De ha megtennéd,leszállnál rólam?-kérdeztem,és a szemébe néztem.Láttam hogy csillognak,majd hirtelen egy mozdulattal megfordította a helyzetet,és én ültem őrajta.Az arcom elkezdett égni,a tenyerem izzadt,a gyomromban ezer,és ezer pillangó verdesett.Szememmel folyamatosan az száját néztem,elképzeltem milyen lenne ha most megcsókolnám.”Nem…nem szabad…”kezdtem el belül győzködni magam,ám arra eszméletm fel,hogy Bill karjaiban vagyok,az ajkunk összeér,a nyelveink összefonódnak,én pedig a tarkójánál fogva húzom magamhoz minél közelebb.A testünk teljesen összesimult,már alig kaptam levegőt,de nem érdekelt,Azt akartam,hogy soha ne érjen véget.

7/ Szeretlek

Teljesen kikapcsoltam,és már csak azt vettem észre,hogy semmi nincs ami közénk állna,teljesen egyek vagyunk,nem számít semmi,és senki,csak mi ketten vagyunk.Bill megérezte hogy most gyengédségre,és szeretre van szükségem,és Ő azt adott nekem.Ölelt,csókolt,éreztem a forrón izzó testét,amely szinte égette a kezem ahogy hozzáértem.Repültek a percek,és csak ketten számítottunk,egyszercsak a mellkasomhoz bújt,a kezeit a hátamba fúrta,és éreztem,hogy ennyi,,vége lett.Ő szerelmesen a szemembe nézett,kezét az enyémbe kulcsolta,és szenvedélyesen megcsókolt.A csók végén fáradtan gördült le mellém,én pedig fejemet a mellkasára hajtottam,és elaludtam.Meg sem kérdeztem tőle,hogy neki ez mit jelentett,tudtam,ez nem ér véget ennyivel,sőt,még csak most kezdődik el az egész…

A történtek óta majdnem két egész hónap telt el,nagyon rövid idő alatt.Számtalanszor megköszöntem neki,amit értem tett,de Ő mindig csak annyit kért tőlem,csak annyit mondjak neki:Szeretlek!Igazából,nekem Ő a mindenem…Ha ő nem lenne nekem,én már nem lennék…Függök tőle,és ezt jobbára másoktól soha nem bírom elviselni,de Ő más.Benne bízom,tudom,hogy soha nem hagyna magamra…Igen,ezt megígérte,és én hiszek neki.Benne van minden bizalmam,ha ő elhagy,nekem végem…De ő nem olyan…tudom hogy nem játszana velem,azok után,amin átmentem.Ő látott lelkileg romokban heverve,visszatartott,amikor kellett,nem engedte hogy olyat tegyek,amit valaha megbánhatok.Neki köszönhetem hogy ilyen ember lettem,neki köszönhetem ezt az életet.Az én életem már az övé,azt csinál vele amit akar…De nem csalódhatok,….Ő benne nem…”

„Mindig ott vagyok,meghalgatlak,ha akarod,csak csendben vígasztallak,

De ha majd egyszer megunsz,és hamár kevés leszek,add tudtomra szó nélkül elmegyek,

Még ha fáj is,s mindezt azért,mert szeretlek!”