Charlie: A varázslatos titok

Vékony villám rajzolódott ki az égen, a hirtelen világosság kísérteties rémalakot kölcsönzött a kinti világnak; a fák magasabbnak tűntek, s a kis viskó, ahol apám a lovakat tartotta, úgy tűnt összeomlik a hatalmas vihar karmaiban. Néhány másodpercre a sötétségbe olvadó cseppek is tisztán kitűntek az éjből, jó néhány átlátszó csepp panaszos sikollyal koccant össze a vékony üveggel, ami elhatárolt a kinti őrülettől.

Megborzongva húztam össze magamon a vékony köntöst, noha a szobában vidáman ropogott a tűz, s kellemes melegbe vonta az egész helyiséget. Nem fáztam, a berzenkedést és a karomon végigfutó lúdbőrt is a félelemnek tulajdonítottam, amit az évek teltével még mindig nem tudtam kinőni. Van, ami sohasem változik: úgy látszott, a viharok elleni ellenszenvem is pont egy olyan tényező, amit egész életemben magamhoz fogok ölelni, és soha el nem engedem.

Még jól emlékszem, kislány koromban, amikor a vidéken vihar tombolt, s a szél fájón szűkölt, apu mindig bíztató mosollyal bújt mellém az ágyba. Szinte még most is érzem, ahogy finoman közelebb húzott magához, és mesélni kezdte a kedvenc mesémet.

Már kislányként is különböztem a többiektől; ahogy a barbizás sem fogott meg, úgy a kedvenc történetem is teljesen más volt, mint a többi kislányé. Nem volt boldog vége, nem szólt felhőtlen jókedvről vagy féktelen kacagásról, még csak beszélő állatok sem bukkantak fel benne, mégis a legszebb és legcsodálatosabb volt mind közül.

Egy pillanatra az ajtóra emeltem a pillantásomat, mintha csak azt vártam volna, hogy apám belépjen a kedvenc zöld bögrémet szorongatva, amiben még gőzölög a finom illatú almás-fahéjas tea, amit pont úgy készített el, ahogy szeretem: kevés cukorral, s pont annyi citrommal, hogy egy kicsit savanykás ízt kapjon.

Mindig nevetve figyelmeztetett: még forró, s óvatosan igyak, csak azután vont szeretetteljes ölelésbe, én pedig már alig vártam, hogy belekezdjen a mesébe, s elvonja a figyelmemet a viharról. Olyankor nem számított más, csak a lágyan egymásba fonódó szavak, a szemeim előtt táncoló jelenetek, és apám megnyugtató, kedves hangja, ami újra és újra elrepített egy varázslatos világba, a hercegek és hercegnők közé, kiemelve a két varázslatos alakot, akik álmaimban is oly sokszor helyet kaptak.

Apu mindig is szeretett beszélni, s az ő hangján hallani a mesét a két fiatal között dúló szerelemről ezerszer szebb volt, mintha bárki filmvászonra festette volna a történetet.

***

-                          Itt az ideje, hogy pizsamát húzz, Prücsök – Bill Kaulitz kedvtelve pillantott hétéves lánya után, majd lehajolt, hogy a szétszórt játékokat összegyűjtse.

-                          Sietek, apu! – a kislány nevetve futott fel a lépcsőn, félúton azonban megtorpant. – de utána mesélsz nekem? – A kíváncsi barna szempár érdeklődve fúródott édesapja hasonló színű íriszébe.

-                          Csak ha elég gyors leszel – nevetett fel a férfi, s fejcsóválva nézett a levegőben hullámzó barna hajzuhatagra.

Sohasem tudott nemet mondani a kislány kérésére, a pirospozsgás arcú gyermek csillogó szemeit látva pedig örömmel mondta el újra és újra a megunhatatlan mesét. A kissé foghíjas mosoly mindig megmelengette a szívét és boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy kapcsolata a lányával csak még szorosabbá vált, miután Bill megnősült.

Hebegve állt Sylvia karcsú alakja előtt, a nő ismét tökéletesen nézett ki: alakját kellően kiemelte a zöld ruha, amit viselt, s arca sem veszített gyermekies bájából attól a leheletnyi sminktől, amit használt.  Kedves mosollyal méregette a férfit, s igazán jót derült a zavarán, miközben elvette a felé nyújtott rózsacsokrot. Hosszú percekig csend ölelte körbe hármukat, végül a mellette álló kislány megfogta Sylvia kezét, és ártatlan hangon végül azt mondta: az apja és ő nagyon szeretnék, ha a nő lenne az új anyukája. Sylvia döbbenetében még válaszolni is elfelejtett.

-                          Apu! – Bill felkapta a fejét a türelmetlen kiáltásra. Bedobta a fehér bárányt a dobozba a többi közé, miközben válaszolt.

-                          Máris megyek, drágám!

-                          A kislány már az ágyon ülve várta, kezei között egy plüssbékát szorongatott. Bill egy pillanatra elrévedt, s gondolatai visszarepítették az időben néhány évet, amikor még a lány anyja szorította magához a békát. Mennyit cukkolta őt emiatt!

-                          Apu! – Bill megrázta a fejét, szélesen mosolyogva nézett a türelmetlen gyermekre.

-                          Jól van, jól van, máris mondom a mesét – bólintott nevetve. Betakarta a kicsit, majd kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

-                          Egyszer volt, hol nem volt – kezdett bele a mesébe. -, az Óperenciás tengeren és az Üveghegyeken is túl, volt egy Herceg. Erős, bátor és jószívű volt, aki nagyra becsülte a népét, és imádta az alattvalóit, ezért gyakorta játszott nekik a varázshangszerén.

-                          Gitár volt, apu. – szólt közbe a kislány. – Varázsgitár.

-                          Igen. Egy nagyon szép varázsgitár húrjait pengette, aminek a hangja mindig teljesen elámított mindenkit, amikor felcsendültek a dallamok.

-                          Nagyon szépen játszhatott – szólalt meg a kislány elmerengve, majd az apjára kapta a pillantását. – Ne feledkezz meg a Hercegnőről sem!

Bill elmosolyodott, végigsimított a hullámos fürtökön.

-                          Volt egy csodaszép hercegnő is: hosszú, hullámos haja a derekáig ért, barna szemeiben mindig ott csillogott a jókedv, a megértés és a segítőkészség. Persze, a Hercegnő sokszor volt morcos is, gyakran gúnyos szavakkal szólt a Herceg testvéréhez.

-                          Apu! Ez nem is igaz, ne ferdítsd el a mesét – A férfi felnevetett a kislány felháborodott arcára nézve. – A Hercegnő mindenkivel kedves volt!

-                          Jól van. – egyezett bele. –Tehát, folytassuk. A sokszor cinikus Hercegnő…

-                          Mi az a cinikus?

-                          Majd megtudod, ha nagyobb leszel, Kicsim, majd megtudod.

-                          De…

-                          Szeretnéd hallani a mesét? – Bill megvárta, amíg a kislány bólint, csak azután folytatta. - A sokszor cinikus Hercegnő egy messzi-messzi királyságban élt, amit a Nagy Erdő választott el a Herceg birodalmától, de a Herceghez hasonlóan a Hercegnő is nagyon bátor volt, s egy verőfényes reggelen a három legjobb barátnőjével együtt útra kerekedtek és átvágtak az Erdőn. A Herceg palotájának kertjébe érkeztek meg, ahol a Herceg épp a varázsgitáron játszott testvére társaságában.

-                          Egyből egymásba szerettek.

-                          Nem, nem igazán – Bill jókedvűen válaszolt. – Kezdetben nem kedvelték egymást, de egy nap azonban a Herceg beleszeretett a Hercegnőbe. Először még magának sem merte beismerni.

-                          De akkor a Herceg hogyan lehetett bátor? Hiszen ez gyávaság!

-                          Te ezt még nem értheted, Kicsim. Nos, hol is tartottam? – kérdezte, egy pillanattal később azonban már folytatta is. - Á, igen. A Herceg beleszeretett a Hercegnőbe, ezért adott a palotájában egy csodálatos bált. Egész éjjel csak táncoltak, amíg éjfélt nem ütött az óra.

-                          Apu, ez nem a Hamupipőke…- akislány megrovón pillantott a férfire.

-                          Tudom, drágám, tudom. Csak hallgasd tovább. Amint az óra éjfélt ütött, a Herceg elmondta, mit érez a Hercegnő iránt, ő pedig megcsókolta a Herceget.

-                          Jaj, de szép!

-                          A csók után, amivel megpecsételték szerelmüket, minden megváltozott: A Herceg a Hercegnőnek adta a szívét, ő pedig úgy szerette, ahogy soha senkit. A legboldogabb és legszebb pár voltak a világon, mindig kitartottak egymás mellett, egészen addig a napig…

-                          Jaj, ne… – A kislány közelebb húzódott apjához, jobbjával a takaró szélét szorította, a baljában a plüsst fogta továbbra is.

-                          Egészen addig a napig, amíg a gonoszság fel nem ütötte a fejét a birodalomban. A Herceg és a Hercegnő próbáltak küzdeni ellene, de bárhová mentek is, nem voltak biztonságban. A gonosz rengeteg embert állított maga mellé, és a pár ellen fordította őket. Kíváncsi tekintetek lesték minden lépésüket, hintókkal követték a párt. Majd egy borús napon, amikor a felhők is sírva fakadtak, a Hercegnő meghalt: a Gonosz egyik embere túl közel ment a Hercegnő csodás hintójához, és az teljesen összetört. – Bill egy pillanatra abbahagyta: a kislány szipogása nem kerülte el a figyelmét, de ugyanakkor a kíváncsi pillantás a folytatást követelte.

A férfi hangosan felsóhajtott, mielőtt tovább beszélt.

-                           A Herceg belebetegedett a bánatba, úgy érezte, elveszítette az életét, már nem akart semmi mást a bosszún kívül, csak a Hercegnőtől kapott csodás ajándék éltette. Még az öccse sem tudta kimozdítani a bánatból. Egy nap azonban, a Herceg minden erejét összeszedte, s eltűntette a Gonoszt, de sajnos nem sokáig élvezhette, hogy a Nap ismét az égen ragyog: a Herceg odaveszett. Néhányan úgy vélik, a lelke a Hercegnővel van, s fentről figyelik hű alattvalóikat, s életüket jósággal hintik be.

-                          Szegény Herceg – mondta elszontyolódva a lánya.

-                          Igen, szegény Herceg – ismételte a gyermek szavait a férfi. Ő maga is szomorú volt. – Tudod, mielőtt a Herceg elhagyta volna a világot, a Hercegnőtől kapott ajándékát az öccsének adta, hogy vigyázzon rá. Nagyon bízott a testvérében, hiszen rábízta a legszebb ajándékot, amit az életben kapni lehet.

-                          Mi volt az? – kérdezte ébredező kíváncsisággal a lány, de Bill csak felnevetett. Egy puszit nyomott a homlokára, felemelkedett az ágyról, s csak ezután válaszolt.

-                          Ez egy varázslatos titok.

***

Aznap mesélte el először ezt a mesét, s utána még rengetegszer elmondta a kérésemre, azt azonban, hogy mi volt az ajándék, sohasem árulta el. Az maradt, ami volt: egy varázslatos titok, és talán még apám sem tudta, mi volt az. Egyben azonban biztos voltam, nagyon különleges lehetett.

Az igaz szerelem meséje, ahogy kislányként elneveztem, teljesen elvarázsolt, s úgy hittem, ez nem csupán kitaláció, hanem egy valóságos élettörténet a mesék világának látszatába csavarva. Mindig is úgy gondoltam, a világon léteznie kell ilyen szerelemnek: ennyire odaadónak, ennyire mélynek. Valóságosnak kellett lennie.

Akárhányszor apám elmesélte, láttam az arcán a szomorúságot, barna szemeiben sokszor fájdalom ragyogott, néha teljesen el is homályosultak, mintha ő maga is ott élne a történetben, s átélné a mese egészét.

Apuval mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz, s egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy valami, ami engem ennyire elkápráztatott, őt is teljesen a bűvkörébe vonta. Azonban valahol mindig is éreztem, mindig is tudtam, hogy van valami, amit nem mond el.

-                          Vacsora! – édesanyám kedves hangja tompán szűrődött be a csukott ajtó alatti résen. Tudtam, hogy nem a vérszerinti anyám, mégis úgy szerettem, mintha az igazi lett volna, hiszen ő is mindig a lányaként bánt velem.

Az ebédlőbe érve mindennapi kép tárult a szemeim elé: anyu egy nagy palacsintatornyot csúsztatott éppen az asztalra, s mosolyogva ingatta a fejét, amíg apám énekelt. Valaha híres énekes volt, és még mindig ott dobog benne a zene iránti szenvedélye, pontosan úgy, ahogy az én ereimben is ott lüktet, bár én a zenélés más fajtáját választottam: az éneklés sosem volt az erősségem, gitározás közben azonban magamra találtam.

Sokszor vettem észre, hogy apám rajtam felejti a pillantását, s elgondolkodva méreget, miközben arcára a gondolatok egy bús mosolyt csalnak, azonban a szemeiben mindig, még ezekben a pillanatokban is ott lángol a felhőtlen szeretet.

-                          A srácok leléptek Martinékkal, gondolom ott is alszanak Georgéknál – jelentette anyu, miközben egy kérdő pillantást vetett bőszen bólogató apámra.

-                          Lena örülni fog – egy komisz, kárörvendő vigyorra húzódott a szája, mire anyu megcsóválta ugyan a fejét, de nem mondott ellen. Túl jól ismerte ahhoz az öccseimet, és én magam is egyetértettem velük: az ikrekhez nagy türelemre lesz szüksége Lenának, pláne akkor vesztik el a fejüket, ha összezárják őket a Listing-testvérekkel.

***

A vihar már teljesen elcsendesedett, amikor már ismét a szobám ablakában ülve olvasgattam egy régebbi kiadást apu bandájáról. Sokszor tűnődtem azon, milyen lehetett az élete, hogy kik vették körül, s a legjobban persze az érdekelt, milyen is volt az édesanyám, hosszú órákon keresztül csak bámultam ki az ablakon és próbáltam elképzelni őt, és rengetegszer eszembe jutott az is, hogy mennyivel jobban hasonlítok belsőre apu testvérére. Apu erre csak azt szokta mondani, olyan filozofálgatós vagyok, mint amilyen anyám volt, és hogy higgyem el: családon belül bármilyen géneket örökölhetünk.

Sóhajtva csuktam be a könyvet, a szemem már elfáradt a sok olvasástól, és a tagjaim is teljesen elgémberedtek, így pózt is váltottam, miután kinyújtóztattam a karomat.

-                          Nem gondolod, hogy ideje lenne már aludni? – Előbb az órára pillantottam, amin a mutatók már azt jelezték, tizenegy is elmúlt, csak ezután az apámra.

-                          Lehet.

Apám alakja kibontakozott a sötétségtől, hosszú lépteivel hamar mellettem termett és leült az ablak másik felébe. Pillantása ugyanazt súgta, mint bármelyik másik apáé, amikor a tizenhat éves lányára néz: Túl hamar felnősz.

-                          Az én kicsi lányom, már nem kicsi többé – mondta fájdalmasan.

-                          Tudod, Apu, az élet már csak ilyen: a gyerekek felnőnek, de attól még mindig a te kislányod maradok – hálás mosollyal nézett rám, szorosan húzott magához, ahogy megöleltem.

-                          Ha tudnád, mennyire hasonlítasz az édesanyádra! – sóhajtott fel hirtelen.

Meglepetten húzódtam el, hiszen ez volt az első alkalom, hogy róla beszélt. Sohasem mutatott fényképet róla, így azt sem tudtam, hogy néz ki, és én nem is kértem. Sohasem faggattam, hiszen tudtam: fájdalmas a múltról beszélnie.

-                          Igazán?

-                          Pont olyan vagy, mint ő – bólintott. – A hajad, az arcod, sőt, még a lobbanékony természetedet is tőle örökölted. – elfordította a fejét. Jól tudtam, mit jelent ez.

-                          Azért te sem panaszkodhatsz – jegyeztem meg fintorogva. – Te is eléggé… lobbanékony vagy – próbáltam elterelni a beszélgetés fonalát, de csak kibukott belőlem a kérdés, amit igyekeztem visszatartani.

-                          Szeretted őt?

Barna szemei szomorúsággal teltek meg, ahogy ismét rám pillantott. Nem mondott semmit, anélkül is éreztem, milyen fájó pontra is tapintottam. Talán, nincs itt az ideje, hogy róla beszéljünk. Majd máskor.

-                          Azt hiszem, nem ártana lefeküdnöm – törtem meg végül a csendet.

-                          Jól van, jó éjszakát, Kicsim. Álmodj szépeket – egy pillanatra döbbenten figyelt, de aztán elmosolyodott.

Már majdnem kilépett a szobából, amikor megtorpant és visszajött.

-                          Szeretnéd tudni, mi volt a Hercegnő ajándéka?

-                          Apu – elhúztam a számat. – Nem gondolod, hogy ehhez már öreg vagyok?

-                          Igen, igazad lehet – mosolygott, de a szemeiben még mindig szomorú fény parázslott.

-                          Egyszer majd elmondhatod, de biztosíthatlak, most még nem állok készen arra, hogy felnőjek.

-                          Jó ezt hallani – sóhajtotta.

-                          Nagyon szeretlek, apu.

-                          Én is szeretlek, Charlie…

Halkan húzta be maga után az ajtót, a lámpa halkan kattant, ahogy lekapcsoltam, a szobára pedig álmos sötétség telepedett, s lassan a szoba bútoraival együtt én is elpilledtem, s már messzire repültem az álmok mezején…