... bár ő nem érezte, de a gyógyszerek gyorsabban kezdtek el hatni, mint azt gondolta. Szinte már csak pillanatai voltak hátra, s ebben is csak az utolsó cseppeket kortyolta fel a pohárból. Ki gondolta volna ezt? Ki gondolná, hogy ilyen remek színész, hogy ilyen remekül eltudta játszani hónapokon, éveken keresztül, hogy minden a legnagyobb rendben van, s nincs nála boldogabb ember? Talán gondolnia kellett volna a megannyi tinire, ki már szinte Istenként tekintett rá. Előre látható volt minden újság címlapja : Bill Kaulitz öngyilkos lett. A család, ikertestvére s velük világszerte millió rajongó gyászolja halálát.
Nem bírta tovább. Talán a túlzottan nagy siker? Vagy az, hogy magánélete egyenlő volt a nullával? Átkelésre kész, lehunyt szemekkel várta az angyalt. Megjelent előtte a fehér fény. Talán most először igazi mosoly volt látható az arcán, s elindult a tiszta, hófehérség felé. Egyre azt érezte, hogy eddigi gondja, és a sok stressz mi mint egy nehéz kő sújtotta őt, most egyre csökken, egyre könnyebb és könyebb lesz. A hosszú, fényes folyosó csak hosszabbnak tűnt, mikor félúton megjelent előtte egy nő. Gyönyörű, vörös, göndör fürtjei könnyedén estek csupasz vállára, s ezt csak tetézte a tengert előidéző, kéklelő szeme. Könnyed fehér ruhát viselt, s az arca az angyalokéval vetekedett. Bill szeme felcsillant e' gyönyört látván s megállt előtte.
- Te lennél az angyal? De akkor hol a szárnyad?

Halvány mosoly ült a lány arcára, s közelebb ment a fiúhoz.

- Nem vagyok angyal.

- Hát akkor?

- Majd egyszer megtudod. Most pedig vissza kell menned.

- Nem. Át fogok kelni.

- Neked még nem jött el az időd Bill. Vissza kell menned.

- Mit tudsz te? Nem is ismersz.

- Hidd el, jobban ismerlek mint te azt hinnéd. Szép élet vár rád, ne add fel ilyen könnyen. Vár rád még valaki.

- Még is ugyan ki? A rajongók?

- Nem. Megmutatom.

Lassú, óvatos léptekkel indult, s alig pár centire a hihetetlenkedő fiúval szemben állt meg.

- Készen állsz? - Suttogta felé.

- Mire?

Bill kérdése költőinek tűnhetett, hisz a vörös csak gyengéden felemelte karját, s Bill szívére tette kézfejét. Mintha áramütést kapott volna Bill, úgy érezte, mikor a lány puha bőre hozzáért. Ahogy sikerült kinyitnia a szemét az erős lökés után, egy ágyban találta magát. Egy gondosan berendezett szobában, ízléses bútorok között.

- Apa, apa, már felébredtél? - Szalad be az ajtón egy kislány egyenest Bill nyakába.

Pici vöröslő haja két copfba fogva, s szeplős kis arca csak úgy ragyogott. Bill csak nézte őt, csodálta szépségét, és próbálta megemészteni amit neki mondott.

- Anyuuu! - Kiáltott kis idő után - Apának valami baja van. - S kiszaladt a szobából.

Bill azt se tudta hol van, egyáltalán mi történik vele. Talán álmodik? Kikelt az ágyból, s félve, de a hatalmas tükör felé indult, mi közvetlen az ajtó mellett volt. Nagy levegőt vett mielőtt a tükör elé állt volna, s mikor megtette kinyitotta a szemeit. A látvány megdöbbentő volt. A nemrég még tizenkilenc tini sztár most huszonnyolcnak festett, s hosszú, borzos haját lecserélte egy visszafogott röviddé. Egyedül a szeme az, mi bizonyította, hogy igen, ő igen is Bill Kaulitz. Ugyanaz a csillogó szempár nézett vissza a tükörből mire régről emlékezett.

- Édesem, jól vagy?

S megjelent egy nő az ajtóban. Édes hangjára felfigyelt, viszont mikor arcára nézett egy homályos folt fogadta. Furcsa volt az egész, mért nem látja az arcát? A nyakában lógott egy gyönyörű, kékköves nyaklánc, mi valamiért nagyon vonzotta Bill tekintetét.

- I.. igen, azt hiszem. - Nyeldesett nagyokat.

- Indulhatunk már? – Tűnt fel ismét a kislány.

- Persze kicsim, csak apa felöltözik. Addig menj, nézz mesét. - Válaszolt az anya, majd egy unott sóhaj után ismét elment a picilány.

Bill feje ezerfelé járt; ő lenne az apa? Ez most egy álom vagy a következő élete lenne?

- Ha tényleg minden rendben, akkor kezdj készülődni, Tom-ék már várnak. - Majd a homályos arcú hölgy is elhagyta a szobát.

- Tom? - Ismételte halkan Bill.

Próbált túllépni a történteken, s beleszokni a helyzetbe, talán így kiderítheti mi folyik itt. Kivett a szekrényből egy farmert és egy pólót, majd kiment a szobából. Mint a szoba, úgy az egész ház is nagyon ízlésesen volt berendezve, igazán otthonos volt. Lelépdelt az lépcsőn, onnan a nappaliba ahol már várt rá a két lány. Semmi szó nélkül elindultak. A házból kilépve ismerős környezet fogadta, végre valami ismerős, a város, Berlin. Beültek egy hatalmas fekete kocsiba, s elindultak. Azt se tudta merre vezet, hova kell mennie, de mintha valami belső akarat, tudat irányította volna kezeit. Végül egy hasonló emeletes háznál állította le a kocsit, mint ahonnan kijöttek, s ahol valószínűleg lakik. Kopogás kíséretével ajtót nyitottak, s beléptek. Rögtön az ajtónál egy fiatal nővel találta magát szembe.

- Jaj sziasztok! Már nagyon hiányoltunk titeket. - Mosolygott édesen.

- Bocsáss meg, Bill nem érezte jól magát reggel.

- Gyertek csak beljebb!

Ahogy a folyosó végéhez értek rögtön jobbra volt a nappali.

- Tom bácsiiiii! - Futott oda a lány egy öltönyös férfihez.

- Csak nem az én kedvenc unokahúgom? Gyere ide!

Bill csak állt a nappali bejáratánál, és szinte már tátott szájjal figyelte a történőket. Látott egy férfit, egy komoly férfit, határozott, magabiztos tekintettel. Ez lenne a testvére? Hol van a nőcsábász rapper?
- Bill, már ide sem jössz? - Szólt most felé a férfi, majd odament hozzá, s megölelte.

- Bocsássatok meg, hogy ilyen késő érkeztünk. - Szabadkozott az ismeretlen nő, ki talán Bill felesége. (?)

- Nem sokat késtetek, én is most érkeztem haza egy tárgyalásról. Foglaljatok helyet, átöltözök és jövök. - S felment az emeletre (Tom).

Bill még mindig csak forgatta a szemeit, még mindig a sokk hatása alatt volt. De hamarosan jött az ujjabb.

- Kisfiam! - Döcögött ki egy idős néni a nappaliba egyenest Bill felé, majd megölelte.

-A...anya?

-Már meg sem ismered öreg anyád? Hát ez szép. Gordon! Itt vannak Bill-ék! - Kiáltott hátra, a nappaliból nyíló másik helyiségbe, mi nagy bizonnyal az ebédlő lehet. - Kit látnak szemeim? Ki ez a gyönyörűséges kishölgy itt? - Csiklandozta meg a picilányt, miközben ő felkacagott.

- Na hát Bill, végre ti is itt. Szia Sylvia! – Arconcsókolta nőt, majd megölelte Bill-t is.

Bill csak méregette a Gordonnak nevezett férfit, aki teljesen más volt most, mint az ő rocker nevelőapja. Annyira sokkolta az egyszerre rázúduló információ, és láttak, nem bírt tovább maradni. Kiszaladt a bejáratajtón, s ledőlt a legfelső lépcsőfokra. Fogta a fejét, és már csorgott a könnye. A zavartság túl nagy volt. Mi ez? Hol van? Kik ezek?

A jövője lenne? Lesz egy édes lánya, egy Sylvia nevű felesége? A testvére egy komoly, dolgozó ember lesz, feleséggel és családdal?

Pár perc múlva kijött Sylvia, s mellé ült.

- Minden rendben, édes? - Simította végig a kezét a hátán.

Olyan ismerős érzés fogta el mikor a nő keze érintette a testét. Mintha már érezte volna valahol. Ahogy felnézett az arcára, azt még ugyanaz a homály fedte, s bármennyire is szerette volna szemét, tekintetét látni, a homály nem tisztult. Aztán ismét feltűnt neki a kékköves lánc, mi a nyakában lógott. Megfogta a medált, s nézegetni kezdte.

- Emlékszel még arra a napra? - Kéjes hanggal kérdezte tőle, de Bill azt sem tudta ki ő, és hol van, hogy is emlékezhetne így bármire is. - Amikor összejöttünk. Imádom ezt a láncot. Soha sem fogom elfelejteni azt a nézésed, mikor először megláttuk egymást. - Folytatta.

Majd egy percre elhalkult minden, mintha a város zajai sem zavarhatnák meg ezt a pillanatot. Bill arca közelített a lányéhoz, s bár nem látta, de a kisugárzás mi belőle áradt többet jelentett minden tekintetnél, minden gyönyörnél. Ahogy az ajkai rátapadtak az övére, mintha megszűnt volna a zavar, és minden. Élvezte ahogy Sylvia forró ajka az övébe simul. Ahogy szétváltak, s Bill kinyitotta a szemét ismét az angyalarcú vörös állt előtte, s kezét ugyanúgy a szívén pihentette. Rémülten tekintett a lányra.

- Jaj ne! - Szaladt ki a száján.

A gyönyörű nő arca felragyogott.

- Menj vissza! - Mondta mosolyogva.

Bill szavak, s megfontolás nélkül hátat fordított neki, s ahogy csak tudott, úgy mint még soha, futott. Futott az életéért.

*1 hónappal később*

- Tom, nem vagyok béna, és nem is vagyok porcelánból, nem kell annyira óvni. Jól vagyok. - Győzködte testvérét.

- De talán még korai lenne kimozdulnod.

- Ne már. Egy teljes hónapja ki sem mozdultam, Tom, kérlek!

- Na jó, legyen.

Hosszas győzködés után elérte Bill, hogy kimehessen végre a házból. Pár perc kocsikázás után megérkeztek a kitűzött célhoz. Egy olyan étterem, amit mindketten imádtak, ahol tényleg nyugodtan ehettek, talán feltűnés nélkül. Elindultak a bejárat felé, mikor egy váratlan pillanatban Bill ütközött valamivel, vagy valakivel?

-Ó bocsánat! - Nézett fel Bill, s akkor meglátta.

Ugyanaz a vörös, göndör haj, ugyanaz a tengerkék szem, ugyanaz a bájos arc. Az ő angyala.

- Én kérek bocsánatot, nem figyeltem. - Mosolygott rá édesen.

Bill már-már eltátott szájjal leste a gyönyörűséget, mikor végre feléledt.

- Úristen, hol a nyakláncom? - Guggolt le a lány, s hevesen keresgetni kezdett valamit.

- Milyen nyaklánc?

- Egy kék medálos. Jaj ne...

S ekkor felfigyelt Bill a lábánál heverő nyakláncra. A nyakláncra, igen, arra a nyakláncra.

- Csak nem ez?

- De! - Kapta ki a fiú kezéből. - Köszönöm!

Egy percig hallgatott Bill, majd remegő hangon megkérdezte:

- Sylvia?

- Honnan tudod a nevem?

A fiú arcára hatalmas mosoly ült ki, és ekkor tudta biztosra a jövőjét, s ekkor volt tiszta minden, minden, az egész élete.

Kiderült, hogy a lány apjáé az étterem, így többet, s többet találkozott Bill-el. Barátság, később annál sokkal több alakult ki kettőjük között.

Bill megtanulta értékelni az életet az ő vörös, szárnynélküli angyalával.
A többit tudjátok. ;)

The End.