12.) Van ez így...

Maya visszament a bárba. Azon a pár méteren már érezte, hogy valami jól a fejébe szállt, és innen már mindegy, mit akar, úgysem azt fogja mondani, tenni, látni, hallani... „Ma sem kell altató”, gondolta magában. Kicsit szédelegve, de azért határozottan visszaült Steve mellé. Leilát és Joe-t figyelte. Ahogy beszélgettek és iszogattak, úgy tűntek, mintha ezer éve ismernék egymást, pedig csak pár napja találkoztak először. Pár perc teljes némaság után úgy gondolta, ideje lenne megszólalni.
- Én... megint sokat ittam.
- Mi? - kérdezte Leila.
- Nem, csak én!
- Mi van? - nézett értetlenül Steve.
- Maya fullos – fordított Leila.
- Jó, azt értem, meg én is eléggé, de... hagyjuk... - próbált értelmes mondatot összerakni.
- Stevie... - vigyorgott Maya.
- Maya... - reagált Steve.
- Elfelejtettem... ja, mégsem. Vagyis... szóval...
- Igen?
- Én készen vagyok. Nem iszok többet...
- Akkor oké, mert szerintem én még maximum kettőt megiszok, bármit, nem fogok innen felkelni...
- Alkoholisták – mondta Joe, aztán ivott az egészségükre egy whisky-t.
- Lehet, de nem biztos – közölte Leila. Lassan kezdett ő is lerészegedni.
- Leila, segítesz hazamenni?
- Hazamenni?
- A szobába... persze csak ha ti nem akadtok ki rám, hogyha lelépek.
- Tőlem mehetsz, ha fáradt vagy, szerintem magunkat elnézve nem bírjuk sokáig – mondta megértően Joe, és be nem vallotta volna, de már ő is kezdett berúgni, fájt a feje, és szédült.
- Köszönöm a... toleranciádat.
- Várjál, még nincs vége. Nem hagytad végigmondani! Leilát meg ne vidd már el! Még nem elég pityókás! Majd akkor mehet, ha már a nevét sem tudja – vigyorgott Joe.
- Joe... szerinted miért kértem meg, hogy kísérjen oda?
- Miért?
- Mert ő még nem részeg, és odatalál.
- Hehe... de most neki is be kell rúgnia.
- Nem is! - mondta Leila a látszat kedvéért, de nem sok kedve volt józannak maradni.
- Majd a Stevie kitámolyog veled, úgysincs valami jó formája. Hallod, Steve! Menj levegőre!
- Most?
- Most!
- Igen?
- Igen...
- Biztos?
- Steve, hagyd abba! Indíts kifelé. Mayát meg kísérd el, nehogy beájuljon valahova.
- Oké. Akkor további kellemes piálást – állt fel Steve, - Maya... akkor gyere.
- Megyek, csak próbálok felállni... ilyent többet nem játszok veled! - mondta, és az asztalon támaszkodva sikerült felállnia.
- Nem csodálom. Ez a versenypiálás beteges egy dolog...
- Sziasztok! - köszöntek el egymástól. Maya elég rossz formában volt, lassan az ájulás és az alkoholmérgezés szintjén, Steve pedig lassan megfelelt rendes alkoholistának. Amint elhagyták a bárt, Leila nagyot sóhajtott, és megcsókolta Joe-t. Satriani értetlenül és meglepetten nézett a lányra a bár félhomályában és füstjében.
- Ezt miért kaptam?
- Nem tudom, csak úgy... lehet, hogy épp a tequilától, nem is tőlem – vigyorgott.
- Nem baj, örülök neki. Mióta megláttalak, nagyon tetszel már... gyönyörű vagy – mondta mosolyogva, miközben megsimogatta a lány arcát. Égszínkék szemei szokatlanul csillogtak.
- Úgyis tudtam. Látszott rajtad. Pont azért estem neked – mosolygott Leila, aztán egy kicsit elpirult.
- Akkor most lebuktam – mosolyodott el, és mos ő csókolta meg a lányt.
- Igen, le. Figyelj, ezt nem tudom, miért csináltam, csak jól esett, bocsi... - mondta a fejét fogva.
- Semmi baj, nekem is jól esett.
- De nem baj, úgy értem, a feleséged miatt?
- Akkor hagytam volna?
- Nem hiszem – válaszolta elgondolkodva, és újra megcsókolta. Ezután még ittak egy-egy whiskyt, ami után már mindketten elég önkívületi állapotba kerültek.
- Joe...
- Hm?
- Játszol nekem valamit? - kérdezte bizonytalanul összerakva a mondatot.
- Te azt gondolod, hogy én így tudok játszani? - mosolygott Joe.
- Hát, ja... miért, nem?
- Éppenséggel meg is próbálhatom. De akkor menjünk...
- Menjünk... várj...
- Mi van?
- Fel kellene állni innen... valahogy...
- Segítsek? - kérdezte széles vigyorral, mikor már az asztal mellett állt.
- Légy szíves – mosolygott Leila, aztán Joe sikeresen felrángatta, és meg is tudott állni a saját lábán. A bárból kiérve a friss levegőn Leila kezdett kicsit jobban lenni. Joe már nem küszködött fejfájással, csak szédült kicsit, de ez ennyi whisky és a többi után teljesen normális. A 846-osba érve Joe egyből a gitárért nyúlt, és az erősítőre rákötve egy lassú, de ütemes számot kezdett játszani. Leila mosolyogva nézte, ahogy Joe teljesen belemerül a gitározásba, és szinte megszűnt számára a külvilág. Olyan volt kívülről nézve is, mintha csak a gitárja létezne, és szinte érezni lehetett a Joe és a gitár közötti kellemes, nyugodt hangulatot.
- Ez gyönyörű volt. Mi a címe?
- Ten Words.
- Szóval tíz szó... szerintem, egy ilyen gitárelőadás többet mond a szavaknál...
- És ez most épp mit mondott?
- Szerintem...
- Szerintem nem találod ki, de – szakította félbe a gitárt letéve, - ez azt mondta, hogy szeretne még egy csókot.
- A gitár?
- Az, aki játszott rajta – mondta mosolyogva, aztán a lány mellé ült a kanapéra, és megcsókolta.
Maya a bár előtt megállt, és a környéket nézte.
- Máris megállunk? - kérdezte Steve vigyorogva, - így lassan fogunk odaérni!
- Ne menjünk aludni!
- Mi van?
- Menjünk vissza inni!
- Nem kellene többet innod...
- Akkor lemegyek a partra. Jössz te is?
- Persze, éjjel még úgysem láttam.
- Olyant nem lehet. Akkor a legszebb.
- Akkor miért vagyunk még itt?
- Na mi van, ennyire kíváncsi vagy rá?
- Baj?
- Nem. De akkor menjünk.
- Nem én ácsorgok itt – vigyorgott Steve, aztán a főépület felé indult.
- Nem én megyek rossz irányba – vágta rá Maya.
- Rossz irány? - nézett vissza.
- Nem rossz, csak nagy kerülő, de felőlem mehetsz arra – mosolygott a lány, majd elindult a bár mellett egy keskeny kőúton. Az egyik oldalról az épület fala, a másikról pedig fák és bokrok zárták le. Az épület végénél egy kicsi, fehér vaskapu volt, amin egy tábla díszelgett: Személyzeti átjáró. Maya kinyitotta, körülnézett, aztán mély sóhaj kíséretében Steve irányába fordította a szemeit, aki épp egy virágot rángatott le a bokorról, - Te nem jössz? - kérdezte. Mikor észrevette, hogy Steve mivel szórakozik, ajkai mosolyra húzódtak.
- De. Csak leragadtam – válaszolta, aztán a lányhoz ment, és a rózsaszín virágot Maya hajába tűzte.
- Nahát, köszönöm. De gyere már! Tudod, te elvileg nem lehetsz itt!
- Tudom... - mondta a kaput bezárva, aztán Mayát követve pár perc alatt a partra értek. Tényleg sokkal szebb volt, mint nappal. A holdfény különlegessé tette. A víz, ami napközben kéken csillogott, most fekete volt, és a Hold képe tükröződött rajt. A homok elvesztette aranysárga színét, és barna köntöst öltött helyette. A hófehér habok a partot mosták, csendes, lágy hullámokkal, szinte a hangjukat is alig lehetett hallani. A partszakasznak leginkább csak a koromfekete égről a Hold és a csillagok kölcsönöztek némi fényt. A pálmafák zöld levelei feketék voltak. A parton néhány szikla volt még, amik a megszokott szürke, sötétbarna, esetleg a növényektől zöld színük helyett mind-mind feketék voltak. A Hold ezüstös fátylat vont a partra és a vízre. Maya leült a homokba, és meggyújtott egy cigit. Az öngyújtó hirtelen felvillanó fényénél a lány arca elvesztette ezüstös színét, és pirosas, kicsit talán narancssárga árnyalatúvá változott.
- Kérsz? - nyújtotta a dobozt Steve felé.
- Ritkán csinálok ilyent, de most kérek egyet – mondta, aztán ő is leült a lány mellé. Maya a kezébe nyomta a már haldokló öngyújtót, amivel az előző percben még ő szenvedett.
- Izé, elég ratyi, de a másikakat elhagytam valahol, és elfelejtettem venni... - Steve egyéb válasz helyett mosolyogva nézett a lányra, aztán valahogy sikerült meggyújtania a cigarettát.
- Olyan mindegy... meggyullad, nem?
- Hát, előbb-utóbb... Ő... Steve... figyelj... én most... kicsit többet ittam, mint kellett volna...
- Tudom, én is...
- Várj, várj... ez azt jelenti, hogyha én most bármi olyant mondok, vagy teszek, vagy gondolok hangosan, amit nem kéne és amit később megbánok, akkor ne is foglalkozz velem, mert az csak a pia volt. És ilyenkor... hagyjuk.
- Ilyenkor?
- Ilyenkor minden hülyeségre képes vagyok, amire józanon nem. Úgyhogy semmin se lepődj meg.
- Értem... csak az a nagy baj, hogy én majdnem ugyanezt művelem, annyi kivétellel, hogy ha nekem azt mondják, hogy Steve, ugorj bele a kútba, arany van az alján, akkor meg is teszem.
- Életveszélyes vagy...
- Az... ezt most miért mondtam el? - tűnődött. Pár perc csend után Maya hatalmas sóhajtással vetett neki véget.
- Jaj, ezt el sem hiszem... - mondta félhangosan.
- Mit?
- Itt ülök Hawaii egyik legszebb tengerpartján, valamikor hajnali kettő körül, és a kedvenc gitárosommal cigizek – erre a mondatra Steve kikerekedett szemekkel nézett Mayára.
- Mi ezen a hihetetlen?
- Na jó, inkább hagyjál aludni, nekem ez sok lesz az agyamnak – mondta, aztán a homokba feküdt.
- Maya!
- Hm? - kérdezte csukott szemekkel a víz zaját hallgatva.
- Miért nem szeretsz te engem?
- Nem szeretlek? - ült fel hirtelen, - akkor hadd mutassak valamit... ő... várj, ahhoz te is kellesz... van nálad telefon?
- Persze.
- Megkapom egy pillanatra?
- Minek az?
- Csak, majd meglátod... - gondolkodott el, közben meg kivette a telefont Steve kezéből, és nyomkodni kezdte. 10-15 másodperc elteltével csörögni kezdett Maya mobilja.
- Nem mondod komolyan, hogy ez a csengőhangod? - kérdezte meglepetten, mikor a Blue Powder albumverziója szólalt meg a telefonból.
- Még mindig nem szeretlek? - nézett rá mosolyogva, és visszaadta a telefont.
Nagyjából egy óra pihentetés, józanodás és beszélgetés után visszaindultak a hotelba. Steve felajánlotta, hogy elkíséri Mayát a szobájába, utána meg majd visszatalál. Maya nem igazán értette, hogy Steve-nek csak kilométerhiánya lehetett-e, vagy nem volt még álmos eléggé, vagy ennyire unatkozhatott-e, de nem sok ideje maradt ezen töprengeni, mert a szobába belépve ledöbbenve tapasztalta, hogy Leila eltűnt.
- Lehet, Joe-val van... - mondta Steve, aminek örült is, meg nem is.
- Ja. Nincs kizárva.
- Na, hagylak aludni, jó éjt – köszönt el Steve, és indulni készült.
- Ne menj – nyújtotta ki a kezét Maya.
- Mert?
- Lehet egy hülye kérésem?
- Persze.
- Megölelhetlek? - kérdezte az ágy közepén ücsörögve. Steve meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Igen. De... miért?
- Mert... szeretethiányom van.
- Ennyire?
- Igen – erre a válaszra Steve az ágyra ült, és megölelte.
- Akkor segítünk rajta.
- Már jobb is – mosolygott Maya.
- Megy ez – vigyorgott.
- Igen. Na most már hagylak tényleg... vagyis... nem...
- Mi van? - kérdezte értetlenül, miközben már az ágy mellett állt.
- Nem baj, ha adok jó-éjt-puszit is? - nézett rá Maya hatalmas kék szemeivel.
- Neked tényleg elég komoly szeretethiányod lehet. De nem, nem baj – Steve meglepetten mosolygott, aztán átfutott az agyán, amit Maya a parton mondott. Csak az alkohol... Maya felállt az ágyra, és nyomott egy nagy puszit Steve arcára, aztán visszaült.
- Köszönöm a segítséget az elalváshoz – vigyorgott Maya.
- Be is takarjalak?
- Ne, még úgyis szerintem mászkálok egyet cigizni.
- Ja, oké.
- Na most jön az, hogy tényleg békén hagylak.
- Nem. Most nekem lesz hülye kérdésem. Én nem is adhatok jó-éjt-puszit neked?
- De, de ezt kérdezni sem kellett volna... - mondta, és abban a pillanatban Steve ajkait a sajátján érezte. Elsőre kicsit meglepődött, de nem húzódott el, sőt...