17:53. Az este kifejezetten jól indult. Már akinek... Leila és Maya a szobában pihentek, és beszélgettek. Leila olvasott, pontosabban könyvvel a hasán elaludt. Maya a laptopját bűvölte, szidta, és próbált csendben maradni, több-kevesebb sikerrel. Valamikor hat körül kopogtak az ajtón. Leila elfordult, és aludt tovább. A könyv leesett a hasáról. Maya lustán és lassan felkelt, és az ajtóhoz ment.
- Igen? - nyitotta ki.
- Szia. Leila itt van? - kérdezte Ben.
- Alszik... - nyitotta ki jobban az ajtót, hogy a magas, barna hajú srác is láthassa.
- Ja, akkor mindegy. Egyébként a főnök lent van az étteremnél, és téged keres...
- Engem? Az szarügy. Mit akar az a... drágaság megint?
- Hát... feltételezem, az eltűnésed miatt...
- Megkerült a kedvenc alkalmazottja – mondta, aztán lecsukta a laptop tetejét, és az ajtó felé indult, majd széles mosollyal folytatta – nem kell aggódnia. Ja, Leilát nyugodtan keltsd fel. Cuccaimhoz nem nyúl, laptopomat békén hagyja! - vigyorgott, aztán elviharzott.
18:04. Steve a gitárjával a kezében ült. Valami kottát nézegetett, Joe pedig a sajátját hangolta.
- Új gitár, új gitár... - kezdte el halkan dúdolni.
- Meg ahogy azt te gondolod – nézett rá Steve kikerekedett szemekkel. A késődélutáni utolsó napsugarak halvány fényként szűrődtek be a teraszajtó függönye mögül, melyet a langyos kora esti szellő lágyan mozgatott. Az egész nappali aranyszínű, kellemesen langyos fényben úszott.
- Új gitár, új gitár... - folytatta Joe, és kezdett vigyorogni.
- Joe, te nagyon beteg vagy!
- Lehet – mondta, aztán a Foxy Lady első pár hangját kezdte játszani. Steve csatlakozott. Néhány gitárszólóval kibővítve elszórakoztak még pár Hendrix számmal, aztán Joe megint lefeküdt a kanapéra, megint mesét nézett, és megint elaludt, amíg Steve bement a szobájába megkeresni egy kottát. A szobából kilépve már hallotta a horkolást, és látta, hogy Joe félig már lelóg a kanapéról, és a távkapcsoló már rég kiesett a kezéből, és a padlón feküdt. Steve úgy döntött, akkor ő is alszik egyet, és visszavonult a szobájába.
18:22. Leila még mindig álmosan ült az ágyán, és valami tollat keresett. Sok mindenre nem emlékezhetett az alvás előtti pár óráról, mert azt sem nagyon tudta, hol van, vagy miért van ott. Ben próbálta felvilágosítani, hogy ezt csak a fáradtság miatt érzi, de neki szuper módszerei vannak ilyenek ellen. Koktélok, italok tisztán, keverve, na meg volt még egy-két ötlete...
18:25. Maya végre a főnök elé került. A nagydarab férfi most sem tűnt sem jókedvűnek, sem pedig barátságosnak. Annál inkább idegesnek, zaklatottnak, és mogorvának. Maya hirtelen úgy gondolta, most jobb lenne visszamenni és aludni egyet, de előtte leütni a főnököt.
- Te merre jártál? - kérdezte a nagyfőnök.
- Ő... csak a környéken – hangzott a talán túl határozott válasz.
- Munkaidőben?
- Hát, beírom szabadságnak... van még pár napom, nem?
- Nem tudom, nem én intézem. De úgy tudom, előbb talán szólni kéne...
- Most miért, alig voltam szabadságon, mióta itt vagyok. Most pár órára eltűnök, az nem akkora botrány. Szerintem. Vagy?
- Éppenséggel nem az, de kezd elegem lenni a baromságaidból.
- Ugyan, most még pár hét, aztán többet úgy sem lát!
- Mi?
- Hát, megvan a diplomám, én ide már nem jövök.
- És akkor most meddig leszel itt?
- Szeptember első péntek délutánján húzok haza. De már mondtam is...
- Mondtad?
- Már rég... úgy jöttem májusban, hogy idén vagyok itt utoljára.
- Hát, az más... - mondta meglepetten. Kicsit olyan arcot vágott, mintha csalódott lett volna, hogy akkor ezután nem lesz kit szidni-átkozni nyaranta. Aztán megint a szokásos, elviselhetetlen és rabszolgahajcsárhoz hasonló modorában folytatta – de most húzás dolgozni, ezt meg írasd be szabadságnak. Több ilyent meg nem akarok! - mondta megint flegmán.
- Nem kell akarni... - válaszolta a lány leépítően.
- Maya, ne szórakozz velem. Na menj dolgozni – küldte a dolgára, de a szemtelen alkalmazott addigra már rég elviharzott. Útban a szobája felé összetalálkozott Leilával és Bennel. Kézen fogva mentek valószínűleg a medencék, vagy a bár irányába, és úgy tűnt, Leilának kávéra lenne szüksége.
- Na mi volt?
- Holnap mehetek haza... mindegy, már csak három hetem lett volna – mondta Maya komoly arccal.
- Komolyan? - nézett rá döbbenten Leila.
- Igen... megyek pakolni.
- Ne már, akkor nem fog elfogyni az összes kávé! - szólalt meg Ben.
- Elmész te a... mondom, mehetek haza, és neked az a legnagyobb problémád, hogy nem fogok reggel koffeint nyelni. Mekkora bunkó vagy! - szidta Maya még mindig komolynak tűnve.
- Jó, igaz, bocsi. Ennyire kiakadt?
- Tényleg betartotta a még egy húzást! - mondta Leila, aztán megölelte barátnőjét.
- Barmok, maradok! - mondta végül röhögve.  
- Maya! - vágta oldalba Leila.
- Mondd!
- Most akkor mi van? - kérdezte Ben.
- Jaj, Ben... te annyira gyengeelméjű vagy! Most épp hülyültem, hogy ki lettem vágva innen. Ti meg komolyan vettétek. És akkor közöltem, hogy csak vicc volt... - sóhajtott Maya.
- De ez nem vicces. Szerintem... - mondta Ben.
- Benny, ismerhetnéd ennyire! - mosolygott Leila.
- Na, menjetek, szerelmesek, én meg kerítek valami munkát – vigyorgott Maya, aztán ismét a szobája felé vette az irányt. Az ajtót bezárva fáradtan dőlt az ágyára, aztán elaludt.
18:53. Leila és Ben szokásukhoz híven a bárban tanyáztak, és csak töltötték az időt.
20:01. Steve fáradtan tért magához valami lökdösésre.
- Öregem, kelj már fel, aztán húzzunk inni! - mondta Joe.
- Mennyi idő?
- Nyolc. Most már mehetünk.
- Igen. Neked olyan alkoholhiányod volt, hogy magadtól felkeltél?
- Kicsit.
- Te rendellenes vagy, Joe... - mondta, és tökálmosan ült az ágy közepén.
20:18. Maya hirtelen valami zörgésre ébredt, felkapta a fejét, és az ajtó irányába fordult. Leila szórakozott a zárral. Nem túl sok sikerrel, mert Maya felébredt, de az ajtó nem adta meg magát.
- Te mi a jó szart művelsz?! - kérdezte Maya enyhén morcosan.
- Próbáltam kinyitni ezt a vackot. Most pedig becsukni.
- Mennyi az idő? Nem tudod?
- 20:18.
- Huhh... akkor aludtam?
- Gondolom. Amúgy Joe és Steve keresett.
- Kit?
- Téged! Halihó! Jó estét! Észnél vagy?
- Persze. Mert?
- Mert furcsa vagy... már egész nap. Steve is azt mondta. Meg Joe is – nézett csodálkozva Mayára, aki a felkeléssel küszködött, és közben a falat vizsgálgatta, simogatta, és nézte.
- Te be vagy tépve?
- Nem. Alkoholhiányom van.
- Azt a rohadt...
- Mi van?
- Semmi...
- Amúgy miért kerestek Stevie-ék?
- Azt mondja, a Stevie-ék... hehe... csak, hogy mész-e inni.
- Nem, majd én nem megyek...
- Mindjárt gondoltam.
- Hahaha... na húzzunk akkor... - mondta, felkelt, az asztalhoz ment, elvette róla cigarettás dobozt, meg az öngyújtót. Az ajtóhoz ment, aztán megállt, és Leilára nézett, aki láthatólag nyugtalan volt.
- Na nem jössz? - kérdezte, aztán a szájába rakott egy szál cigit.
- De...
- Mi a baj?
- Semmi. Kapok egy szálat?
- Szolgáld ki magad – meglepetten Leila kezébe nyomta a dobozt és az öngyújtót, - Oké, valami gáz van, csak akkor mérgezed magad. Mesélj – mondta kíváncsian, bezárta az ajtót, és elindultak lefelé.
- Semmi, csak kicsit összekaptunk Bennel.
- Min?
- Nem tudom, úgy semmin, csak hirtelen elkezdett bunkózni, meg azt mondta, hogy nem is kellene együtt lennünk, meg mit tudom én.
- Hülye ez?
- Az hát... de most mi baja? Nem beszéltél vele?
- Tegnap reggel mondott valamit, hogy egyre rosszabbul jöttök ki, de nem hittem, hogy idáig fajul. Azt hittem, másnapra elmúlik – mondta Maya, és kinyitotta az ajtót. A nap lemenőben volt, a levegő pedig már hűlt egy kicsit. Az erőtlen napsugarak a pálmafák levelei között futkostak, olyanok voltak, mintha fáradtak, gyengék, és rosszkedvűek lettek volna.
- Hát, nem tudom... bár nem érdekel... - jelentette ki hűvösen Leila, és közben ő is tudta, hogy ezzel csak szomorúságát és gyengeségét akarta leplezni. Igazából nagyon nehéz volt kimondania.
- Nem?
- Nem...
- De.
- Jó, oké, de most akkor is mérges vagyok miatta, és inkább megyek jól bepiálni.
- Na ez a beszéd.
Pár perc elteltével a szabadtéri medencéhez értek. Ben bután lesett a bárból, mikor látta, hogy Leila még csak oda sem néz, Maya pedig szánalommal és megvetéssel tekintett rá.
- Sziasztok! - köszönt rájuk hátulról valaki.
- Steve! Szia! - vigyorgott Leila.
- Szia! Hát Joe?
- Ott – mutatott egy sapkás alakra, aki a medence szélén ült.
- Mit csinál?
- Lesi a vizet.
- Minek?
- Nem tudom...
- Rossz kedve van? - kérdezte Leila és Mayára vigyorgott. Ez egy tipikus akar-valamit-hívjátok-a-katasztrófaelhárítást-ha-nem-akartok-bajt-mosoly volt. Maya egyből sejtette, mire készül.
- Eléggé...
- Szegény... Hawaii-on van, és búslakodik? - folytatta Leila, de egyre inkább csinálok-valamit-ami-épp-jólesik-nem-érdekel-mit-mondtok arcot vágott. Mikor elindult Joe felé, Maya villámgyorsan összerakta, hogy mire készül.
- Hová ment? - kérdezte Steve.
- Joe-hoz.
- Látom, de miért?
- Nem tudom. Flörtölni.
- Igen?
- Igen... láttam a vigyorán. Nem ám.
- Ja... jó... akkor meddig várjak Joe-ra?
- Leilát ismerve két órát biztos. Most leül mellé, mosolyog rá, rá fogja venni, hogy játsszon neki, utána elmennek bepiálni...
- Ez haditerv?
- Csak improvizáltam.
- Reméltem. Mi a francot csináljak addig?
- Nem tudom.
- Hölgyem, meghívhatom egy italra?
- Csak, ha megígéri, hogy most nem lesz részegedés.
- Ígérem, kisasszony – mosolygott.
- Legyen, uram. Ön itt a vendég, nem én...
- Hol iszunk, kisasszony?
- Szerintem ahol tegnap is voltunk, az jó, nem monsieur?
- De, madame. Mehetünk? - kérdezte, aztán elindultak a nem túl messze lévő bárhoz. Már kezdett hűvösödni, de hideg nem volt. Maya összehúzta a vékony, fehér pulcsit, ami sokat nem melegített. A nap már lement, már majdnem teljesen sötét volt. Az ég szürke, fekete, sötétkék, alul narancssárga, rózsaszín és kicsit vöröses színekben pompázott.
- Fázol? - kérdezte Steve.
- Melegem nincs. Nem baj, mindjárt ott vagyunk.
- Ja. Ma nem kéne berúgnom, mert reggel alig bírtam felkelni...
- Én is...
- Ezzel arra céloztam, hogy nem engedheted meg, hogy sokat igyak, vagy, akkor te is sokat nyelsz, nem csak én. Megbeszéltük?
- De meg ám. Szóval most vagy mindketten kijövünk majd, vagy úgy támolygunk ki – mondta Maya vigyorogva.
Eközben Joe és Leila a medence partján ült, véletlenül pont úgy, hogy Bennek tökéletes kilátása nyílt rájuk. Leila láthatólag nem is foglalkozott a mixer fiúval, aki rosszkedvűen lesett a bárból.
- Mi a baj?
- Semmi... kicsit rossz kedvem van csak.
- Azt itt nem lehet. Ez Hawaii. Jókedv, buli, lazítás, felfrissülés – mesélt Leila.
- Igen, de most mégis... tudod, mostanában nem úgy mennek körülöttem a dolgok, mint ahogy kellene, és elég lehangoló. De nem baj végül is, mert Chrome Boy mindig meghallgat.
- Ha gondolod, én is szívesen meghallgatlak – mondta, aztán közelebb ült Joe-hoz.
- Nagyon drága vagy, köszönöm. De ne beszéljünk róla.
- Oké. Ahogy érzed – mondta mosolyogva, aztán levette róla a sapkáját, és a saját fejére rakta, és széles mosollyal annyit kérdezett: - Na, milyen?
- Csini – vigyorgott Joe, - Gyere, igyunk valamit. Hm?
- Oké, tőlem lehet. De... ha lehet, ne itt... - nézett a bár irányába.
- Nekem oké. Hová megyünk akkor?
- Majd kitalálod. Azt már úgyis tudod, hol lehet inni – válaszolta mosolyogva.
- Menjünk oda, ahol tegnap voltunk.
- Menjünk.
- De kérem a sapkámat.
- Én sapkám – húzta a fejébe két kézzel és hatalmas vigyorgással.
- Nem! Kérem!
- Nem! Én kérem!
- Leila...
- Igen?
- Ha nem adod vissza...
- Akkor?
- Bedoblak a medencébe!
- Dehogy dobsz! Vizes lesz a sapi!
- De bedoblak! - mondta Joe és próbált komolynak tűnni.
- Akkor... kapj el! - mondta Leila, és elfutott a medence túloldala felé, Joe meg utána. Leila direkt Bentől nem messze állt meg. Mikor Joe odaért nagyjából öt másodperccel később, Leila mozdulni sem tudott a röhögéstől. Joe meglepetten nézett rá, aztán úgy döntött, rásegít ő is a röhögőgörcsre. Amíg a lány a sapka védésével és a nevetéssel volt elfoglalva, Joe mögé settenkedett, és jó alaposan megcsikizte. Leila a nevetéstől és a csikizés elől menekülve egyre közelebb került a medencéhez, de Joe már csak azért sem hagyta abba a „kínzást”, aminek az lett a vége, hogy mindketten a vízben kötöttek ki.
- Mondtam, hogy beledoblak! - büszkélkedett Joe.
- Nem! Te belelöktél! Egyébként meg tiszta víz a ruhám, és ez a te lelkeden szárad! - mondta Leila, akinek még mindig Joe – most már csurom vizes – sapkája volt a fején, de most már nem volt olyan jó, mint szárazon.
- Mi? Belelöktelek? Na ne! Te ugrottál bele!
- Na persze – röhögtek tovább. Ben a bárból tökéletes rálátást kapott a medencében „játszó” Leilára és Joe-ra, és rendkívül dühösnek és csalódottnak érezte magát. Az a fekete hajú lány most épp egy VIP vendéggel szórakozik és nevetgél a medencében, ruhástól–mindenestől, ő meg megint poharakat moshat. És amúgy is, vele sosem csinált ilyent. Még csak csikizés sem volt, a kergetésről és az extra jó hangulatról nem is beszélve. Kék szemeiben a féltékenység tüze lobogott.