|
Ich bin nich ich
Ordíts! Akkor is ha fáj…
Hányszor ordított, hányszor kiáltott segítségért, a külvilág mégis süket volt az ő hangjára. Csak követeltek, és soha nem adtak.
Ich bin nicht ich…
A nap utolsó sugarai vörös fénybe vonták az óceán vizét. Lágy szellő söpört végig a homokkal borított parton, valahonnan a távolból vidám zene hangzott. Ez volt az egyetlen zaj, ami megtörte a víz zúgásának hangját. Egy megtört sóhaj hangzott fel, és egy parázsló cigaretta csikk repült a víz felé, hogy aztán szinte néma csobbanással aludjon ki a habokban. A fiú leült a homokba, és szemeit az ég alján vöröslő fél korongra szegezte.
- Tényleg ez kellett neked?- sóhajtott fel halkan- Az aranykalitka?
Nem jött válasz. Hiszen ő csak zenélni akart, semmi többet. És most? Itt ül egyedül, távol mindenkitől aki fontos számára, akit szeret. Testben persze mégis közel, hiszen nem messze, egy hotelszobában az ikertestvére fekszik. És mégis oly idegenné váltak egymásnak.
Hol ment tökre minden? Talán amikor az a bizonyos rózsaszín szemüveg az orrára került. Elvakította őt a siker és csillogás, és a megtanult szövegeket szépen lassan már ő is elhitte. Hitte, hogy amit tesz az jó. A megszabott mozdulatok, a tükrök előtt gyakorolt mosolyok, a nap mint nap gondosan kiválogatott ruhák, és tökéletes sminkek. Mind, mind az élete részévé váltak. Az elején persze lázadt, de aztán megszokta.
Egy tökéletes maszkot készítettek neki, amit reggel felvett, és elalvás előtt szabadult meg tőle.
Mikor indult meg lefele a lejtőn? Azon a bizonyos partin. Az összemosódott hétköznapokból ez volt az egyetlen este, aminek minden szavára emlékezett. Egy átlagos fogadás volt, rengeteg hírességgel, a sok képmutató sznobbal. Ekkor még ő is közéjük tartozott. Ebből a tömegből az a bizonyos lány zökkentette ki. Persze a mai napig nem tudja a nevét, és valószínűleg soha az életben nem látja többé. Pedig szívesen megköszönné neki az akkor még kegyetlennek tűnő szavakat.
„Te is csak egy ostoba ficsúr vagy Bill Kaulitz! Ha már mindenkit elhidegítettél magadtól a viselkedéseddel, majd észreveszed, hogy ez így nem mehet tovább! De akkor már késő lesz!”
Most is a fülében csengtek a felháborodott, és rideg szavak. Persze akkor még nem vette komolyan, de utána…
Ordíts! Akkor is ha fáj…
Hányszor ordított, hányszor kiáltott segítségért, a külvilág mégis süket volt az ő hangjára. Csak követeltek, és soha nem adtak. Ebből lett elege. Csak menekülni akart, menekülni ebből az életből. Szétrúgni az aranykalitkát, kitörni a rácsok közül, amik hiába díszesek és gyönyörűek, úgy ejtik rabul, akár az éhes oroszlán a gyanútlan áldozatot. Persze régen azt hitte ő a ragadozó, de rá kellett jönnie, hogy ő is csak egy préda a sok közül.
Ekkor nyúlt először a droghoz. Egy középkorú, pocakos férfi adta neki az italba keverve, azt mondva: „Ettől majd minden jobb lesz”. És valóban… Szinte szárnyalt, elmúlt minden fájdalom. A testét mérhetetlen nyugalom öntötte el, olyan, amit már évek óta nem érzett. Arcán boldog mosoly terült szét, többet akart. Többet ebből a földöntúli békéből, ebből az isteni mámorból, ami kitépi a hétköznapokból, és elsöpör minden problémát. Újra és újra felkereste a férfit, egyre erősebb anyagokat vásárolva. Pár hónap alatt heroin függővé vált. Tönkretette magát, és tönkretette a környezetét. Összezúzott hotelszobák, és darabokra tört szívek jelezték útját. Egy éjszakás kalandok tömegeit tudta maga mögött, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Mosolygott a kamerák előtt, és remegve zuhant a mosdóban a földre, hogy a szervezete által követelt drogot vérébe fecskendezze.
„Erőszakosan dörömbölt az ajtón, térdei remegtek, úgy érezte pillanatokon belül meghal. Közel állt hozzá.
- Itt vagyok már, nyugalom!- jelent meg egy férfi az ajtóban.
- Végre! –hördült fel, és a férfihez vágta a borítékot a pénzzel- Add ide!- szinte ordított.
A férfi a kezébe nyomta a kis tasakot, és magára hagyta az éjszakában. Nem kellett neki sem több, mint egy őrült, rohant vissza a hotelbe. De nem bírt várni. Befordult egy kis sikátorba, és egy konténer mögé rejtőzött. Pár percen belül már érezte az ismerős bizsergést, a zsibbadtságot minden végtagjában. De sok volt ez egyszerre, légzése akadozni kezdett, hiába kapkodott levegő után. Elájult.”
Kirázta a hideg, ahogy az az este eszébe jutott. Testvére azóta nem szól hozzá, számára azon az éjszakán végleg meghalt a régi énje.
- Ich bin nicht ich- egy sós könnycsepp folyt végig az arcán.
Egy rajongó talált rá azon az éjszakán, és azonnal hívta a mentőket. A kórházból egyenesen egy elvonó kúrára került, melynek minden perce gyötrelmes volt számára. Ám még így is erős maradt, és hamar kijutott. Ott folytatta, ahol abbahagyta.
Most pedig itt ül egyedül, egy újabb zacskóval a kezében, választás előtt. A széttört álmok romjait építse újra, vagy válassza a könnyebb utat?
Néma csend. Senki nem segít, senki nem kiált utána: Ne tedd! Mi értelme lenne újabb kínoknak, ha egy pillanat alatt megszűnhet minden?
Hatalmasat sóhajt, majd megszorítja a zacskót. Lassan áll fel a földről, majd egy hirtelen mozdulattal a vízbe hajítja a heroint.
- Még van miért küzdeni, hiszen csak romok, nem por. Egy vihar szétzúzta, de a palota újra ragyogni fog- nézett a holdra, majd lassan elindult, hogy hibáit sorban rendbe hozza…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
# 
# 
# 
