1. fejezet - távozás

Az üveget kíméletlenül verte az óriási cseppekben hulló jéghideg eső. A nappali ablakán keresztül láttam, a hatalmas eget, amint a villámok újra meg újra felvillannak, és kettészelik az égboltot. Anyuék már az ajtóban álltak.
- Kicsim, gyere, indulunk! - odavánszorogtam a mosolygós arcú anyukámhoz. Mint ahogy neki, apunak is ragyogott az arca. Ma van a 25. házassági évfordulójuk. Apu tegnap este még főzött is. Annyira aranyos volt, úgy tett mintha újra megkérné anya kezét, de gyűrű helyett egy belépőjegyet nyújtott át neki. Igaz, ezt minden évben eljátssza, csak más formában.

Három nagyvárossal odébb van egy kis falucska, Flowerland. Itt minden év novemberében rendeznek egy hatalmas „Őszök éjszakája” bált. Ez a hatalmas bál abból áll, hogy szakadó esőben, megjelenik a falu összes embere (és néhány más városból odautazó) a rendezvényen és egész éjszaka szakadatlanul, táncolnak, mulatoznak, irtózatosan régies báli ruhákban, egy teremben, ahol jó meleg és világos van. Nekem az ilyen rendezvények egyáltalán nem jönnek be. Tisztára úgy érzi magát az ember, mint valamilyen bohóc. Kivéve persze anyuékat. Ők 27 évvel ezelőtt ugyanezen a felhajtáson találkoztak. Mondjuk úgy, a flowerlandi bál hozta őket össze.
- Vigyázzatok magatokra! – furcsa, és egyben nagyon rossz előérzetem volt már egészen reggeltől kezdve – Csúszós az út, vizes a fű, zuhog az eső és villámlik!
- Nyugi drágám. – mosolygott apu – Vigyázni fogunk magunkra!
- És mond, hogy nézünk ki? – anya végighúzta kezét, vörös és elefántcsont színű, bársony ruháján.
- Gyönyörűek, és régiesek vagytok! - vigyorogtam

- Nah rohanunk! Puszi!

Apa karon fogta anyát, és elindultak a kocsi felé. Egy darabig néztem, ahogy elhajtanak a házunk elől, de aztán észrevettem, hogy vacogok, úgyhogy bementem a házunkba. A gerincemen még midig futkosott a rossz előérzet. Még egy pillantást vetettem az ablakon keresztül az utcára. Rosszallóan megcsóválta a fejem.
- Eső! Wáh… - Feltrappoltam a lépcsőn. Nehéz léptekkel ballagtam a szobámig, a kilincset is lassan nyomtam le. Amint beléptem a hálókörletembe, ásítottam egy jó nagyot. Az ilyen ramaty idő mindig fáradttá tesz. – gondoltam magamban

- Hmmm…most lefürdök, utána megnézek egy Dvd-t. – hangos programtervezésemet az ablak csapódása zavarta meg. Döbbenten tapasztaltam, hogy elfelejtettem bezárni. Odasétáltam hozzá, és becsuktam. Majd elmentem lezuhanyozni, és felvettem a hálóruhám, ami egy hosszú pólóból és egy rövid pizsoma-alsóból állt. A tévém alatti szekrényben találtam egy jó kis filmet, a Csajok háborúját. Elkezdtem nézni, de lassan elnehezült a szempillám, és a film hátralévő részét már nem is láttam.

2. fejezet – idegen

Az ablakom rettentő nagy zajjal kivágódott. A szemem kipattan a hangos csapódás hallatán.
- Lehet, nem jól zártam be. - A kezemet a szívemre szorítottam. Az erős zaj hatására dupla tempóban kezdett el dobogni. Felálltam, megkerestem a papucsomat, és odasétáltam az ablakhoz, hogy megint bezárhassam. Most körültekintőbb voltam, jól megfigyeltem, hogy biztosan sikerüljön, jól becsuknom. Amikor visszamásztam volna az ágyamba, ismerős hangokat halottam. Ropogás. Tompa, halk pattogás. A kandallónk ismerős zaja csengett a fülemben. Biztos voltam benne, hogy még délután eloltottuk, de a veszélyérzetem nem hagyott nyugodni. De mi van, ha mégsem? Éjjel, ha egy kis szikra kipattan belőle, és felgyújt valamit, lángra kaphat az egész ház.

Halkan tettem rá a kezem a kilincsre. Lábujjhegyen mentem le a lépcsőn. Nem értettem miért vagyok ilyen halk, mikor rajtam kívül senki nincs a házban. Anyáék is csak hajnalban jönnek haza. A lépcsőfordulóban már láttam, hogy világosság tölti be a nappalit. Egy sikkantás hagyta el a számat, majd reszketve a falhoz simultam. Akármennyire is sejtettem, hogy valószínűleg a kandallóban ég a tűz, nem gondoltam volna, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Az ablakok felé vándorolt a tekintetem. Az eső még jobban zuhogott, mint néhány órával ezelőtt, tombolt a vihar, a villámok fényesebbek voltak, és a dörrenések is hangosabbnak hatottak. A lélegzetemet visszafojtva tettem meg a következő lépcsőfokokat. Próbáltam úgy közlekedni, mint valamilyen árny, hangtalanul. A vödör a kandalló mellett állt, és pontosan elég víz volt benne ahhoz, hogy eloltsam vele a lángokat. Kialudt az összes fényforrás. Várnom kellett egy-két másodpercet, hogy hozzászokjon a szemem a sötétséghez. Körbenéztem. Sehol semmi. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és lassan elindultam a lépcső felé. Hűvös fuvallat söpört végig a házon. Hírtelen hátrafordultam, hogy megnézzem nem hagytam–e itt is nyitva egy ablakot. Mindegyik be volt zárva. Ugyanolyan gyorsan fordítottam vissza a fejemet is. Nem láttam mást magam előtt, csak sötétséget. Megint vártam egy-két másodpercet, hogy hozzászokjon a szemem, de most nem tette. Valaki figyelt. Éreztem, ahogy a tekintete végigpásztázza a testemet, és ettől a szőr is felállt a kezemen. Előre léptem egy lépést, és akkor beleütköztem a feketeségbe. Torkomból vérfagyasztó sikoly tört elő, és egészen a legközelebbi falhoz hátráltam. A kandallóban megint felcsaptak a lángok, a sikolyom erősebb lett, már nekem is úgy tűnt, túl hangos. Visszaszegeztem a szemem arra a pontra, ahol álltam. Lassan kibontakozott a félhomályból egy alak. Majd hírtelen fény töltötte be az egész földszintet. Mindenhol felkapcsolódtak a lámpák. A fejemet ide-oda kapkodtam, próbáltam nyomon követni, hol gyújtanak fényt. Semmi nem mozdult. Az alak a teljes világosságban, tisztán kivehető volt. Egy magas fekete hajú porcelánbőrű srác állt a házunkban. A sikolyom még mindig tudott erősödni. Éreztem, ahogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon, a szemem sarkától egészen az állam végéig. A jövevény lassan oldalra billentette a fejét.

- Tűnj el innen! – Hangomban az érzelmek hurrikánja keveredett, rettegés, kétségbeesés, de legfőképp félelem. Tovább sikítottam, a kezem vad remegésbe kezdett. - Menj innen! – a srác elvigyorodott, ajkai szétnyíltak, és megcsillantak szájában, vakítóan fehér és tűhegyes szemfogai.

- Nem mehetek el. Nélküled nem! – közelebb lépett, az ujjai ráfonódtak a csuklómra, mire én minden erőmmel küzdöttem, hogy kitépjem a kezemet az övéből. – Ne aggódj, nem foglak bántani! De mutatnom kell neked valamit. - A szívem már dübörgött. Ha nem a félelembe fogok belehalni, akkor ebbe biztosan. Ezt bizonyította a fekete füstfelhő is. A padlóból furcsa ködféleség tört elő, majd egy pillanatra csak a sötétséget láttam magam körül. A vámpír is eltűnt.

3. fejezet - menekülés

A kivehetetlen feketeséget én a halál jeleinek fogtam fel, de kiderült ez itt nem a halál. Ez itt maga a pokol. A sötétségből hírtelen erős fény tört elő. Egy bálterem elmosódott, vakító aranysárga fénye. Értetlenül a csuklómra bámultam a vámpír még mindig markolta, aztán a hálóruhámat felváltó fekete testhez simuló báliruhára. Kitágult a szemem. Úgy nézhettem ki abban a szerkóban, mint a Halál Angyala. Felkaptam a tekintetem. A terem már élesen rajzolódott ki körülöttem. Tele volt tömve az egész helység. Alig fértek el. Még a levegőben is voltak…

- Mi folyik itt? Hol vagyunk? Kik ezek a… – Alaposan körbenéztem. Elképesztő teremtmények táncoltak, szaladgáltak körülöttünk. A büfénél, pár viháncoló fehérruhás, pillangószárnyú lányka álldogált. A terem közepén vámpírok táncoltak vérfarkasokal, tündérek manókkal, manók törpékkel, vérfarkasok démonokkal.
- Flowerlandban, hol máshol, Destiny?! – hitetlenkedés ült ki az arcára, mintha hülye lennék a nehéz felfogásom miatt.

- Az én nevem nem Destiny!

- De hogy nem. Melissa Destiny Wiliams. – most az én arcomra ült ki a hitetlenség

- Még is honnan tudod a középső nevem? Jézus! Még is honnan tudod egyáltalán a nevem?!

- A szüleidtől Destiny, a szüleidtől. – karjával a büfé felé mutatott. Eddig észre sem vettem, hogy anyuék is itt vannak. Amikor körülnéztem, fel sem tűntek. Mintha egyik pillanatról a másikra kerültek volna a tündérek vagy mi a csodák közelébe. Elkezdtem feléjük rohanni. Szerettem volna, ha megmagyarázzák mi ez a jelmezbál. Miért kerültem/kerültünk mi ide, és hogy miért nem megyünk már haza. Teljes értelmetlenségnek tűnt ez az egész. Csak rohantam feléjük, mintha ezen az életem múlna. Már csak pár lépés választott el tőlük. De én még közelebb akartam kerülni hozzájuk, rohantam volna tovább. A lábam mégis földbegyökerezett. A szívem most nem dobogott veszettül, hanem lelassult, talán egy pillanatra meg is állt. Arra a pillanatra, míg felismertem mivé lettek az én imádott szüleim. A kezem megnedvesedett. A homlokomon gyöngyöződtek az izzadságcseppek. Anyu és apu rám mosolyogtak, de ezek a mosolyok inkább viccsornak hatottak. Ajkaikról élénkpiros színű vér csöpögött. Bőrük ugyanolyan porcelánfehér volt, mint a srácnak, aki idehozott, és mint az összes többi vámpírnak a teremben. A szüleim képe nagyobb sokkot okozott, mint a hívatlan vendég. Beharaptam az alsó ajkamat. Hátráltam pár lépést, de egy szőrös vérfarkasba ütköztem. Halkan felsikkantottam.

- Azért ennyire nem vagyok ijesztő! – dörmögte az orra alá

Kétségbeesetten, hátráltam tovább. Minden lépésemnél egy idegen lénybe botlottam. Száz és száz nyüzsgött körülöttem. Nem találtam a kivezető utat. Nem találtam semmiféle ajtót, vagy csak egy folyosót, ami ne lett volna zsúfolásig. Reményt vesztve csuklottam össze.
- Mi ez az egész? – a plafon felé néztem, válaszra várva, de csak pár röpködő angyalt láttam.

 Egy kéz került a vállamra. Most már felesleges volt megijednem. Minek, ha egyszer szörnyekbe botlok minden lépésemnél. Most pont egy kéztől kellene megijednem?! A vállam mögé néztem, hogy tudjam, legalább tartozik –e hozzá több testrész is. Tartozott. Megint a vámpírsrác állt mögöttem.

- KI-VAGY-TE?
- Ohhh… elfelejtettem bemutatkozni. Tudod, szokatlan, hogy nem ismerik a nevem. Dalton West vagyok. És még egyszer mondom, nem foglak bántani.

- Igen? AKKOR MIÉRT HOZTÁL IDE?

- Hogy lásd hova tartozol!

- Meg vagy zakkanva? Én nem tartozom sehová a normális életemet kivéve!

- Édesanyádék hosszú időn keresztül figyeltek. Látták, hogy sosem mész el a barátaiddal sehová, hogy nincsenek is barátaid. Ki vagy közösítve. Ezért úgy döntöttek inkább megmutatják, hogy kikhez tartozol igazán. És ne menekülj. Nincs értelme.
- Én nem tartozom ide! Nem vagyok vámpír! A szüleim sem azok! Mi van ma? Bolondok napja? Farsang? Ha tényleg itt vagyok, és nem csak álmodom, akkor kérlek, vigyél haza! Az igazi családomhoz, akik nem vámpírok! El akarok kerülni az összes farkas közeléből! Ezek undorítóak! Hol van rajtuk szőr, hol meg nincs. És az a sok csilli-villi tündér csajszi is idegesít. VIGYÉL HAZA! – észre sem vettem, hogy közben egyre jobban kezdtem Daltonra támaszkodni. Hogy kezdtem megbízni benne. – Várjunk csak! Ez biztosan csak álom! Ezt tuti, hogy csak álmodom. Úristen ébredjek már fel! – megint elkezdtem sikítani

- Arra még nem gondoltál, hogy ha álom lenne, nem akarnál önszántadból felébredni?

- Ha ezt meg tudom álmodni, ezt a sok izét, akkor azt is simán, hogy fel akarok ébredni! – a szememet idegesen jártattam, egyik lényről a másikra. – Egész jó a képzelőerőm. Tyű! Az egy Minotaurusz? Nem is rossz. Egek, ez milyen ronda! Ember, nem is néztem ilyen filmeket! Akkor honnan jöhetett? Fúj, de szőrös a segge. - Te, a Minotaurusznak nem ember alsóteste van?

- Hjaj! – a Daltonból lemondó sóhaj tört elő - Egy: nem álmodsz! Kettő: ezért is különbözik az embertől.
- Jaaa. – kínomban már nevettem. Persze amikor izzó tekintettét rám szegezte a Mino, rögtön belém fagyott mindennemű jókedv, és újra felülkerekedett rajtam a rettegés és a kétségbeesés keveréke.
- Szerintem ne nagyon sértegess itt senkit! Nem ők választották meg kivé lettek, ahogy te sem.

- Hahahaha! Én ember vagyok, miért ilyen nehéz ezt felfogni?!

- Nézz magadra! Szerinted én adtam rád út közben ezt a ruhát? Ahogy beléptél ide, átváltoztál azzá, aminek mindig is lenned kellett volna!
- Na most már tényleg elég volt! – felpattantam a padlóról, és megint futásnak eredtem. - Nem hagyom, hogy ilyen őrültségekkel hülyítsenek! – megpróbáltam megtalálni azt a helyet, ahonnan érkeztünk, hátha ki tudok jutni. A véget nem érő futás kezdett kifárasztani. Az oldalam beszúrt.
- Nem lehetek szörnyeteg, mikor teljesen ugyanolyan fájdalmakat élek át futás közben, mint egy normális tinilány! – hangosan győzködtem magam, nehogy még egy pillanatra is elhiggyem, amit ez a fülembe próbál ültetni. – Az én szüleim egy normális bálban vannak, nem, pedig a rémálmomban. – több kilónyi súly taszított a földre, és nehezedett rám. Most már nem csak levegőt nem kaptam, teljesen összenyomódott a tüdőm, a fejem, pedig egy hatalmasat koppant. Valami hideg hozzányomott a még hidegebb kőpadlóhoz.

4. fejezet – tánc

A fejem elviselhetetlenül fájt. Egy percig átsejlett bennem, hogy végre valahára felébredtem a kínzó álomból, amiben a szüleimet a valóságos lényük ellentétjeként láttam. A gyönyörű mosolygós arcuk helyet, a vértől csöpögő viccsorukat, és az enyhén napbarnított bőrük helyett, valami porcelánfehér utánzatot. De aztán meghallottam az emberinek hangzó, de nem teljesen ugyanolyan suttogást, ami az állati morgással vegyült, és a reményem, hogy otthon az ágyikómban fekszek, tovaszállt.

- Felébredtél kicsim? – anyum hangja is különös volt. Mintha túl tiszta lenne ahhoz, hogy ember ejtse ki. Az ilyen beszédet, ha suttognak is, több méterről tisztán lehetne hallani.
- Anyu… - a hangom elhalt. Nem tudtam eldönteni, vajon sírjak, vagy megint sikítsak. Mindenesetre jobbnak találtam a szememet csukva tartani.

- Szerintetek eszméleténél van már? – kérdezte egy számomra ismeretlen. – Vagy önkívületi állapotában beszél?

- Nem tudom. De ha Silver uralkodik magán, nem ájult volna el! – anya torkából gyilkos morgás tört elő.
- Helen, én csak meg akartam akadályozni, hogy kijusson!
- De ki kért meg rá, hogy állatként vesd rá magad a lányomra? Mi van, ha megsérült vagy valami?!!

- Sajnálom, Helen!
- Inkább, ne is szólalj meg! – anyu végigsimított az arcomon. - Biztosan nagyon megüthette magát! Amúgy meg szerinted hogy jutott volna ki innen bármilyen segítség nélkül? Számára még teljesen lehetetlen! 

- Én ezt is próbáltam elmagyarázni neki! - Dalton hangja nyugodt maradt. – De hihetetlen, hogy milyen fafejű lányod van!  

- Hát… kiskorában sem hitt a tündérekben. – kis csilingelés hangzott, és vagy ezernyi sértődött fújtatás – Jajj, nem akartalak megsérteni titeket.
Igaz még mindig nem hittem benne, hogy nem csak álmodom, de meggyőztem magam, hogy kinyissam a szemem. Egy jó nagy csoport gyűlt körém, én, pedig három összetolt széken voltam elfektetve. Fogalmam sem volt hogy kerülhettem a hidegpadlóról a puha székre. Valószínűleg valaki odacipelt. Még az is lehet, hogy az, aki rám vetette magát. Úgy hangzott, mintha megbánta volna az elhamarkodott cselekedetét. Anyu a székek mellett állt, apa a bal oldalán. Mind kettejük arcáról eltűnt a vér, és most csukott szájjal, kedvesen mosolyogtak rám. - Fáj valamid?

- Igen. A fejem. Beütöttem a padlóba. – megszeppentem, a kedves tekintetüktől, hangnemüktől, és a melegségtől, ami sugárzott belőlük. Attól függetlenül, hogy egy kicsit mégis másabb volt, biztosra vettem, hogy tényleg az én anyukám áll mellettem. Megint éreztem, hogy könnycseppek csordulnak ki a szememből. De most nem az ijedségtől, félelemtől, vagy a fejem sajgása miatt, most egyszerűen csak megkönnyebbültem, hogy itt vannak velem, a sok fenyegető lény között, még ha ők is azok, boldoggá tett a jelenlétük.
- Ennyire fáj?
- Nem. Csak, tudod, hogy vizes a szemem. Egyébként nem sírok, csak könnyezek.
- Akkor jó. Gyere, táncoljunk egyet! Az segíteni fog! – nem értettem miért segítene az, ha megerőltetem az agyam, és arra koncentrálok, ne lépjek valaki más lábára. Anya felém nyújtotta a kezét, majd felrántott. Kézen fogva mentünk a táncparkett felé.
- Anya én nem szeretnék táncolni! Én nem tudok táncolni!
- Keringőzni tudsz. Tudod. Egy-két-há, egy-két-há…
- És milyen hülyén mutat már, hogy két nő egymással keringőzik. - fintorogtam

- Nyugalom. Nem arra gondoltam, hogy majd mi ketten táncolunk!

- Hogy mi? – még arra sem volt időm, hogy kifejtsem meglepettségemet, és elkezdjek ellenkezni, anya máris Dalton kezei közé lökött. Megint elkezdtem nyugtalankodni. Remegő jobb kezemet, Dalton rögtön elkapta, a balt, pedig a bal vállára helyezte. Még fel sem dolgoztam, hogy egy vámpírral táncolok, már keringőztünk is. Nagy nehezen vettem rá magam, hogy a partneremre nézzek, de végül is felemeltem a fejem, és a tekintetem az övébe fúrtam. Próbáltam ellazítani a szemöldököm, hogy még véletlenül se vágjak dühös képet, kitudja, mit hozna ki belőle, ha gyilkos pillantásokkal bombáznám.

- A zenére figyelj! – súgta a fülembe

Egy pillanatra kiürítettem a fejem, és megpróbáltam a zenére összpontosítani. A még fel nem hívta rá a figyelmem, fel sem tűnt, hogy egy zenekar valami kellemes, és halk keringőfélét játszik, és nem csak úgy zene nélkül táncolunk. Addig csak a lépésekre figyeltem. Erősen azon voltam, hogy ne tapossam össze a cipőjét. De a kellemes dallamot hallva már egyáltalán nem érdekelt, mikor lépek a lábára. Akkor már csak a zene és a tánc érdekelt. Igaza lett anyának. Teljesen jókedvre derített ez az egész. Három számot is végigkeringőztem a sráccal. Már a negyedik jött volna, mikor észrevettem, hogy a zenészek nem kezdenek bele újba. Idegesen néztem körbe, mi lehetett az oka, hogy a teremben csak a levegő vételt lehetett hallani. Mindenki dermedten bámult egy irányba, kivéve Daltont.
- Mit néznek? – súgtam zavartan a fülébe, miközben ő továbbra is szorosan fogott.

- Csak a királyunkat.
- A minket?
- Hát a vámpírok királyát. – ekkor hasított belém a felismerés. Amikor megérkeztem a bálba, és rápillantottam a ruhámra, feltűnt, hogy virít rólam a fehérség, de ennek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, mert a félelem számlájára írtam. A nyelvemmel megtapogattam a szemfogaimat. Tűhegyesek voltak. Rápillantottam a karomra. Még mindig jéghidegnek, és vakítóan fehérnek tűnt.
Vámpír lettem. – ejtettem ki magamban a szavakat, miközben a vámpírkirály egyre közelebb került hozzánk.

Méltóságteljesen lépdelt a lények között. Ahol elhaladt, ott szétváltak előtte a párok, utat engedve neki. Látszott rajta, hogy egyenes célt tűzött ki magának a terem másik végében. Már csak pár lépés választotta el attól, hogy elénk kerüljön. Mindenki minket ámult. Gyorsan elengedtem Daltont, és egy lépést hátráltam tőle, hogy elférjen kettőnk közt a király. De nem ment tovább. Megtorpant előttünk. A kezem újra vad remegésbe kezdett, nyirkos lett a tenyerem, a gerincemen meg a rettegés futkosott, féltem, hogy valamit rosszul csináltam, vagy hogy én lettem a kiszemelt falat. A szája kedves mosolyra húzódott.

- Látom fiam, máris összebarátkoztál az új jövevényünkkel! – a szemem kitágult, azt hittem rosszul hallok.

- Igen apám. Én hoztam őt ide, a szülei kérésére.

- Nagyszerű! – lelkendezett, miközben felém, nyújtotta kezét - Szervusz Destiny! 

- Öhh…jó napot! 

- Estét, hölgyem. Késő éjszaka van már! Hisz csak ilyenkor lehet bálozni, nem de bár?

- De.

- Na gyere, sétáljunk egyet. Úgy vélem ezernyi kérdésed van, amire én talán tudnék válaszolni. – Dalton felé fordítottam a fejem, ő csak helyeslően bólogatott. Én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne ez a séta, de az öreg szerintem biztosra vette, hogy szívesen mennék vele, mert már belém is karolt. Elindultunk.

5. fejezet – egy régi mese

A terem vége felé csettintett egyet az ujjával, és a falból erkély nőtt ki. Csodálatos menekülési útszakasznak tűnt, de nem mertem megkockáztatni. Több emelet magasan voltunk, fájdalmas élmény lett volna leugrani onnét.

- Itt már senki nem hall minket. Szívesen elmesélem neked édesanyádék történetét, ha érdekel. Biztosra veszem, hogy felkeltette a kíváncsiságodat, hogy lett belőlük, és belőled is vámpír.

- Igen. Ez tényleg így van.

- Nos. A nagymamádat harapták meg először. Az átváltozás utáni napjaiban kivételesen nehezen tudta kontrolálni magát. A harapást követő héten, nagyapád rájött, hogy mivé lett az ő szeretett Ellája. Magához vett pár holmit, fogta a gyerekeket, és elmenekült az egykori lakhelyükről. Ettől Ella hatalmas haragra gerjedt. Nem volt képes elfogadni azt a tényt, hogy a saját családjára is veszélyt jelentett. A nyomukba eredt. Anyukád a te korodban járhatott, a testvére úgy 14 év körül lehetett. Folytonos menekülésben voltak. George nem akarta, hogy a gyerekek rájöjjenek, miért hagyta el Ellát. Egy nap mikor már az ég olyan sötét lett, hogy látni is alig lehetett, George úgy vélte, elég messze kerültek már a régi házuktól, úgyhogy lepihentek az erdőben. De Ella tudatában volt a gyorsaságának, és pillanatok alatt beérte a menekülő családját. Éhes volt, dühös, és vámpír. Egymaga fölényben volt három ember ellen. Nagyapád a testével védelmezte édesanyádékat, de nem sikerült neki megmenteni a lányát. Ella Georgeot akarta megharapni, de helyette Helent érte fogainak mérge. George leütötte feleségét, még mielőtt teljesen, kiszívhatta volna a vért a lányukból. George látta, hogy Helen kezd átváltozni. Meghasadó szívvel, de otthagyta, mindkettőjüket, és inkább a fiát próbálta meg elmenekíteni a veszélyből. A lány másnap reggel már vámpírként ébredt. Ella átkozta magát, amiért a férje és gyermekei után eredt. Keservesen sírt, nem győzött magyarázkodni, és bocsánatot kérni a tettéért. Helen megértette, hogy nem tudott magán uralkodni, de Ella továbbra sem hagyta abba a sírást. Ezt a tündérek királynője meghallotta. Sosem szerette, ha valaki sír. Oda állt a két vérszomjas vámpír elé, és megkérte őket, hogy mondják el a panaszukat. Elmesélték neki, a történetet, és mivel Lianának végtelenül jó szíve van, megkönyörült rajtuk. Egy olyan varázslatot küldött rájuk, melyet csak egyszer használhatott el. Ez az oka, hogy a nagymamád, édesapád, édesanyád, és te sem vagytok egész évben vámpírok, csak a varázslatos lények éves találkozójának napján, a flowerlandi báléjszakáján. Mondhatni úgy, hogy félvérnek számítotok. – csendben hallgattam végig a történetet. Ezt sosem mesélték még el nekem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rémes dolgokon mentek keresztül. A nagyi is, és anya is.

- És hogy szólt ez a varázslat? – kérdeztem elgondolkodva – Hogy lehet, hogy apura is átterjedt? 

- Hümm… fogóskérdés. Azt, hogy, hogy szólt azt már nem tudom, de azt igen, hogy bele volt foglalva, hogy Helen majdani családjára is átterjedjen a varázslat.

- Én úgy tudom, hogy a vámpírok örök harcban állnak a tündérekkel.

- Igen ez is így van. A tündérek, úgy mond, nem szeretik a gyilkosokat. – a szó jegesen csengett, pedig normális hangon mondta  

- Akkor miért segített rajtunk?

- Mert így meg tudta akadályozni, hogy még egy pár emberölővel több legyen. Az átlag vámpírok az átváltozás után olyanok mintha egy életen keresztül éheztek volna. Szomjúságuk felülkerekedik mindenen, és a vágyuk csak is az ölés körül jár. De mivel ti csak egy nap vagytok azok, ezért nektek olyan mintha csak egy álruhát vennétek fel. Mintha csak egy jelmezbálba jönnétek…ez alatt a rövid idő alatt még táplálkoznotok sem kell. 
- Anyuék még is ittak. Láttam, amikor bejöttek, hogy vértől piros az álluk.

- Nyugalom, az nem ember vér volt. És csak bolondoztak. Nem akartak rád ijeszteni. – mintha egy kő esett volna le a szívemről ezzel a mondattal

- És hogy megy végbe ez az átváltozás, ami velünk történik?

- Ahogy beléptek ebbe a terembe, úgy változtok át. Tudod, itt mindent a varázslat vesz körül, hála a tündéreknek, angyaloknak, és a többieknek. - kacsintott - De ahogy a Nap kibúvik a horizont mögül, visszaváltoztok emberré, ami ebben a teremben végzetessé válhat számotokra, nem beszélve arról, hogy akkor már visszajutni sem tudnátok. – láttam, hogy az öreg vámpír lezártnak tekinti a beszélgetésünket, de nekem volt még egy kérdésem.

- És Dalton tényleg a maga fia?

- Igen. Ő a legkisebb.

- Ahammm.

- Nicsak, de elbeszélgettük az időt! Szerintem menjünk vissza. A szüleid már biztosan hiányolnak.

- Igen. Biztosan. – visszalépdeltünk a terembe. Páran már távoztak is. A zenekar továbbra is szüntelenül játszott. A keringő abbamaradt, helyét egy lágy hangzású lassú dal vette át. Anya és apa is táncoltak. Arcuk, mint mindig boldogságot sugárzott. Nem bírtam betelni a látvánnyal, mennyire szeretik egymást. Szerettem volna az idők végezetéig nézni ezt a két egymást teljes odaadással szerető vámpírt, ahogy táncolnak. Minden vágyam az volt, hogy egyszer én is megtaláljam ugyanezt a harmóniát, a tökéletes párt számomra. Merengésemből Dalton selymes hangja zökkentett ki.   

- Táncolunk? – szája mosolyra húzódott, de csak annyira, hogy a fogai ne tűnjenek elő. 
- Öhh… - legszívesebben jó messze kerültem volna a parkettől, de olyan édesen próbált csukott szájjal mosolyogni, hogy nem bírtam ellenállni csalogató szavainak. – hát… ha nagyon akarod, akkor jó.

- Igen! – megfogta a csuklóm, és maga után húzott. Most a lassúzáshoz méltóan, a derekamra rakta mind két kezét, én meg a nyaka köré fontam az enyéimet. Már több órája táncolhattam a magassarkúmban, nem beszélve a mesélős megszakításról, amit végigálltam, még sem éreztem fáradtnak magam.

6. fejezet – búcsú nélkül

A fejemet Dalton vállán pihentettem. Az erkély felé pillantottam, ahol néhány vámpír izgatottan beszélgetett. A nap első sugarai halványan világították meg az eget. Éles hasítást éreztem a fejemben. Ahogy a nap kibúvik a horizont mögül, visszaváltoztok emberré, ami ebben a teremben végzetessé válhat számotokra, nem beszélve arról, hogy akkor már visszajutni sem tudnátok.
- Neeeeeee! – kiáltottam fel
- Mi történt? – partnerem arcára döbbenet ült ki. Egy pillantást vetettem a kezemre. Ugyanolyan tejeskávé barna volt, mint amilyennek lennie kellett volna. A kiáltásomra felkapta az egyik erkély előtti vámpír a fejét. Izzó vörös szeme kutatóan mért végig. Szeme megállapodott a kezemben. A testem többi részén még nem volt érzékelhető a változás. A vérszomjas vámpír megnyalta a szája szélét. Elfordítottam a fejem. A szívem ostromló ütéseket mért a bordáimra. Figyelmeztetni akartam anyuékat, hogy meneküljenek, de nem láttam őket sehol. Futásnak eredtem. Reménykedtem benne, hogy el tudok bújni, míg ki nem találok valamit, ami mind a hármunk életét megmenthetné. Egy pillantást vetettem a hátam mögé. Már csak hatan voltak az erkély előtt. A hetedik, aki megbámult, eltűnt. A nyomomba eredt volna? Hisz nem látom sehol... Lehet, hogy ő is haza ment? Ez e lehetőség egy kicsit csillapította felzaklatott lelkem. Talán nem is rám fáj a foga. Behúzódtam egy kihaltnak tűnő folyosó árnyékába. A folyosó végén egy lépcső tárult a szemem elé. Felrohantam rajta, fittyet hányva hova is vezet. Egy újabb emelet köszöntött az utolsó fokról. Az emeleten azonban nem bálterem volt, ha nem sok-sok ajtó, és egy halom doboz, egymás hegyén-hátán. Beszökkentem egy magas dobozoszlop rejtekébe, és előhúztam a mobilom. Ujjaim villámgyorsan pötyögték az sms üzenetét. „Anya ideje hazamennetek, le fog telni az időnk. Én azonnal indulok, csak még elintézek valamit. Szeretlek titeket: Lissa”  És megnyomtam a küldést, majd kinéztem a rejtekhelyemről. A szél vadul vert egy ágat a folyosó végi ablak üvegéhez. A nap újabb fénysugara, megcsillant az üvegen, ezzel egy időben villant az én agyamba is a túlélés lehetősége. Újra végignéztem magamon, és már nem csak a kezemet találtam barnásnak, az egész testem visszaváltozott, és sokkal gyengébbnek is éreztem magam. Bíztam benne, hogy anyuék előbb észbe kaptak, és már rég távoztak. Kirohantam a dobozok mögül, egyenesen az ablak irányába.

A kezem a zárat feszegette, de azok az amerikai ablakok nagyon jól zártak. Egy ideig csak a körmöm kaparászását lehetett hallani, majd másodpercekkel később csatlakozott a tompa zajhoz, egy mélyről fakadó morgás is. Nem mertem megfordulni, már csak egy kis lépés választott el a szabadulásig. A kezem újra reszketésbe kezdett, megnehezítve ezzel a feladatomat. Ahogy közeledett a morgás, úgy gyorsult a szívverésem tempója. Végül már majdnem a hátam mögül halottam, de ne makartam foglalkozni vele. A menekülés lobogott a szemem előtt. Talán van még esélyem, életben maradni, ha elég gyors vagyok.- gondoltam, majd halk kattanás jelezte, hogy szabad az út. Felcsaptam a keretet, és már ugrottam is a faág irányába.
- Hhhrrrrr…csak nem menekülni próbálsz Des? – a hang tulajdonosa megragadta a csuklómat, és visszarántott. Tűhegyes fogai megcsillantak a fényre. Vörös ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. Szeméből sütött, hogy engem akar reggeli gyanánt. – Nem figyelmeztettek, hogy veszélyes ilyenkor emberként kószálni errefelé? Vagy talán önszántadból maradtál, a reggelire? – hatalmasat nyeltem. Nem volt több apró kapu, a végzetem elém jött.

- Nem szándékoztam maradni. – nem is méltatott már válaszra, a nyakamat vizsgálgatta, míg én ösztönösen próbáltam kitépni a kezéből magam, sikertelenül. Vasmarokkal szorított. Minden apró mozdulat fájt, úgy összenyomta a csontjaimat. Nem tétovázott tovább.

Fogainak harapása a nyakamat találták el. Az érzés még egy kés döfésénél is rosszabb volt. Elködösült az elmém, és a szemeim lecsukódtak. A kívülről szűrődő zajok elhallgattak, a vad morgás abbamaradt, és ezek helyét átvette az őrjítő, és elviselhetetlen csend. A fájdalomtól, ami elviselhetetlenül égett bennem, nem bírtam megmozdulni. A kín, mely perzselt belülről és felégetett, a nyakamról átterjedt az egész testemre. Tudtam, hogy a vég közel van. Közelebb, mint eddig bármikor. A halál már tárt karokkal várt. Az életem homokórájában peregtek az utolsó szemcsék. Ahogy a másodpercek távoztak, úgy távozott az én vérem is. Meleg könnycseppek folytak végig az arcomon, hideg csíkot hagyva maguk után. Gyengült a testem, a tagjaim zsibbadtak. Még egy pár homokszem hullott ki, még egy pár másodperccel közelebb kerültem egy helyhez, mely az örök nyugalmat kínálta. Fény villant, és lejátszódott az egész életem előttem. Az egész nyomorult, semmit nem érő, szánalmas életem, tele gyásszal és szenvedéssel. Szomorúbbnál szomorúbb pillanatok követték egymást. Családtagok halála, barátoknak hitt alakok árulása, unalmas péntek délutánok, magányos ebédelések az iskolában, szerelmi csalódások, éjjeli sírások, az emberek elfordulása, az életem üressége, és két arc, melyeket soha többé nem láthatok már. Próbáltam az emlékezetembe vésni, arcuk vonásainak minden egyes görbülését. Szemük mosolygását, az örök vidámságot, amit soha többé, senkin nem láthatok még egyszer. Az utolsópillantás, arra a két személyre, akik életüket adták volna, hogy elkerüljék ezt a napot. Ha tudták volna mivel fog véget érni. Az utolsó homokszemek, szenvedő lassúsággal peregtek le. Ez volt egy nap, ahol az életemért küzdöttem. Egy nap, ahol mindent rosszul tettem, és egy nap, ahol vége lett mindennek. Tizenhat évesen még esélyem sem volt igazán élni, jobbá tenni a jövőmet, vagy megtalálni azt az embert, aki mellé örökké kerülhetek. Életem utolsó pillanata, úgy következett be, hogy nem tudtam elbúcsúzni, senkitől...

VÉGE
remélem tetszett. Pussz.