'1. Változás

 Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Senki nem mondta, hogy minden rendben lesz. De azt sem mondta senki, hogy ennyire nehéz lesz. Még mindig én voltam az idegen, az ismeretlen, a furcsa, a zárkózott, az antiszociális, a reménytelen, a barátságtalan, a rossz, aki miatt minden más lett. Hiába akartam megfelelni neki, tudtam, hogy nem fog menni, és tudtam, hogy gyűlölni fog, hiába próbálkoznék bármivel is. Nem tudtam megérteni, még mindig nem, miért is utál ennyire. Mikor más is ott volt, nem mutatta ki sosem. Nem sikerült megértenem a gyűlölete okát. Talán, mert külföldi vagyok? Vagy, mert nem érdekelt, hogy hány sört iszik meg egy nap? Vagy esetleg, mert vittem egy kis változást a dolgokba? Talán ezért? De miért? Minden egyes változás az élet velejárója. Olyan bölcsnek és tapasztaltnak gondolja magát. Ezt tudnia kellene! És ha nem is ez a baj, hanem valami más? De akkor mi? Sosem voltam vele bunkó, sosem mondtam neki olyant, amin ennyire meg kellett volna sértődnie, sosem bántottam meg. És ő mégis utált. Már a kezdetektől. Amikor idejöttem, két hetet adott, és azóta gyűlöl engem. A legrosszabb az egészben, hogy ha lehetősége van rá, minden alkalommal az orromra köti. Tudatosítja bennem, még mélyebben. De nem akarok szólni miatta, mert akkor még jobban fog utálni. Azt hiszi, hogy nem értem, mikor félhangosan egy rövid monológban engem szid. Rosszul hiszi. Bár előröl kezdhetném, bár megváltoztathatnám, bár más lennék, bár tudnám, mi ez az egész, bár lenne erőm változtatni... Gondolataim közül az ajtó halk nyikorgása terelt vissza a valós életbe. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az ágy közepén hasalok, és hogy majdnem elaludtam. Tekintetem automatikusan a zaj felé vándorolt. A következő pillanatban akaratlanul is mosolyogni kezdtem, amint megláttam Joey mosolyát, ami mindig boldogságot, nyugalmat és szeretetet sugárzott.

- Szia, kis angyal!

- Szia! - mosolyogtam, és éreztem, közel állok a síráshoz. Most már nem a szomorúságtól. Az ágy szélére ült, én pedig odébb raktam a laptopomat, felültem, és átöleltem.

- Mi a helyzet, hercegnő? - kérdezte széles vigyorral, aztán az ölébe ültetett.

- Hiányzott a Teddy-m – válaszoltam még mindig mosolyogva, aztán átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejemet. Ő volt itt az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett.

- Te is hiányoztál, pici lány. Nagyon – mondta mélyen a szemembe nézve, aztán megcsókolt. Tudtam, hogy igazat mond, éreztem, hogy nem csak úgy mondja. Tudtam, hogy ő az egyetlen, akiben megbízhatok itt, és akiben nem fogok csalódni. Viszont féltem, nagyon féltem. Eddigi életem során, mindenkit, aki közel került a szívemhez, nagyon megbántottam. Különös képességem van arra, hogy azt bántsam meg a legjobban, akit a legjobban szeretek, és különös adottságom arra, hogy mindenkit, aki szeret, elkergessek magam mellől. Őt tényleg nem akartam elveszíteni. Miért is akartam volna? Ő volt az, aki a kezdetektől támogatott, aki mindig mellém állt, aki mindig megvédett, aki mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá, aki megtanított szeretni, aki megtanított élni, aki szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ő adott erőt, hitet, boldogságot és szeretetet, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, amikor mindenki más eltűnt. De ő velem volt végig, és kiállt mellettem, és segített, ha szükségem volt rá. Nem tudom, hogy köszönjem meg neki, nélküle talán már nem is lennék, már nem is élnék. És mégis, megint rám tört az érzés, a félelem, hogy őt is, hogy vele is... ne, azt nem akarom! Nem akarom megbántani, nem akarok fájdalmat okozni neki, nem akarom az ellentétét adni annak, amit kaptam tőle! Az nem lehet, hogy vele is ezt tegyem, hogy őt is tönkre tegyem... nem akartam soha senkinek fájdalmat okozni, mégis mindig azt tettem. De Joey... őt nem bánthatom meg, őt nem üldözhetem el... azt nem élném túl... belehalnék.

2. Ébredés

 A halkan zúgó, épp híreket duruzsoló TV zajára ébredtem. Az első dolog, amit éreztem, Joey illata volt, a második az ölelése, a harmadik pedig, hogy én is szorosan ölelem. Fáradtan próbáltam nyitva tartani a szemeimet, de valahogy becsukódtak. Újra és újra kinyitottam, de mindig lezárultak, aztán elsötétült és elcsendesedett a koromsötét szoba, a TV, és csak egy egyenletes, nyugodt ütemet hallottam. A szívverését. Ba-bamm, ba-bamm, ba-bamm... az enyém vajon hogy dobog? Dobog egyáltalán? Vagy a sok rossz dolog miatt, amit tettem, már megállt és csak van? Ezért tudom én olyan könnyen összetörni bárkiét? Ezért...? Ilyen egy szörnyeteg lennék...?

            A TV még mindig halkan szólt, de most már nem volt annyira sötét a szobában. Alhattam még? Nem is tudom... biztosan, mert most még nehezebbek voltak a szemhéjaim. A TV-re néztem, remélve, hogy megtudom, mennyi az idő, de csak bugyuta mesefigurák idétlen vigyorát, kajla nevetését és gyerekes bolondságát láttam. Ba-bamm, ba-bamm, ba-bamm... a már jól ismert ritmus zaja. Ez alkalommal kicsit lassabbnak tűnt. Lehet, ő is alszik még? Valószínűleg. Óvatosan kiszabadultam az öleléséből, és pár percig csendben néztem a félhomályban a halvány mosolyát. A telefonomért nyúltam. 7:12 AM. Közben azon gondolkoztam, mit álmodhat Joey? Szokott ő is velem álmodni néha? Vagy ő valami másról álmodik? És tudja, érzi vajon, hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért? Rövid lustálkodás után felültem, és a konyhába indultam. Kávéfőzés, reggeli készítés, újság olvasás, mint általában.

- Jó reggelt, manó! - mosolygott Joey az ajtóban ácsorogva. Észre sem vettem, hogy kijött a szobából.

- Jó reggelt a kedvenc macimnak! - mosolyogtam akkor már én is, aztán kiöntöttem a kávét.

- Csak nem kávé?

- Csak de. Gondoltam, ma is ezzel kezded a napot.

- Mikor keltél?

- Nem olyan régen.

- Jól van – válaszolta újabb mosoly kíséretében, aztán éreztem, ahogy mögém lépett, a derekam köré fonta a kezeit, és megkaptam a jó-reggelt-puszimat. Valahogy mindig olyan kicsinek éreztem magam mellette. Nem csak azért, mert sokkal magasabb volt nálam, hanem mert megfontolt, bölcs és határozott volt. Mindig tudta, mit akar, vagy hogy mi a jó, és ez megnyugtató volt.

- Mik a terveid mára?

- Johnny és Zakk jönnek sörözni estefelé, előtte nincs dolgom – gondolkodott el, közben leült a reggeli kávéja mellé. Johnny és Zakk? És Zakk? Ne, ne, ne... megint közutálat témája leszek... annyira szívesen bújtam volna Joey karjai közé és panaszoltam, volna el mindent... de nem akartam. Zakk, hiába utál, az egyik legjobb barátja. És még mindig ott a csalfa remény, hogy majd egyszer megbékél a ténnyel, hogy én is csak ember vagyok, még ha nem is olyan, mint ő. Őszintén szólva, erre rendkívül kevés esélyt adtam. És egyébként is, csak annyi dolgom van, hogy ne maradjak egyedül vele. Mert csak akkor hangoztatja a gondolatait, ha más nincs ott. De nem akartam szólni róla Joeynak, úgyhogy hallgattam, és tűrtem. Válaszképp mosolyt erőltettem az arcomra, de valamiért úgy éreztem, nagyon átlátszó volt.

3. Zaj

A TV most a nappaliban zúgott, a konyhában a kávéfőző kotyogott, a fürdőszobából, pedig a víz csorgott, más úgysem vitt zajt a házba. Mint mindig, akkor is precíz rend és kifogástalan tisztaság uralkodott mindenhol. A fekete járólapon a nap utolsó sugarai csillogtak, amik a teraszajtón át, szűrődtek be. Joey nem szerette, ha nem volt mindenhol tökéletes minden, viszont utált takarítani, és úgy érezte, az nem az ő dolga. És igaza is volt. A konyhából frissen főtt kávé erős, kicsit keserű illata szállt a nappaliba. Lekapcsoltam a kávéfőzőt, közben a fürdőben a víz hangja is elcsendesedett. Pár másodperccel később a zár hangját, aztán lépteket hallottam. Visszaültem a laptopom mellé a nappaliba. Pár perc múlva újra lépteket hallottam, ez alkalommal egyre közeledőeket, aztán Joey állt meg a nappali bejáratánál egy törölközőben. Az oszlopnak támaszkodott, aztán széles vigyorral nézett felém.

- Igen? - kérdeztem végül.

- A fekete farmeromat keresem... nem láttad valahol?

- Hm... - vigyorogtam, aztán a hálószoba felé indultam, Joey meg jött utánam – Ezt kerested? - adtam a kezébe az elveszettnek hitt farmert, amint belépett a szobába.

- Ezt – mosolygott – Megyünk kicsit off road-ozni, meg lőni. Jössz te is?

- Nem akarok zavarni.

- Nem fogsz, baby. Akkor nem is mondanám, hogy gyere!

- Jó, tudom, de nyugodtan menjetek csak, kapcsolódj ki egy kicsit. De... ti sötétben mire fogtok lőni?

- Nem tudom, de lehet, inkább maradunk sörözni.

- Ja, értem.

- Hé, rossz kedved van!

- Nem, nincs – győzködtem őt, és magamat is, aztán mosolyogni próbáltam.

- De, van. Mi a baj? - kérdezte az ágyon ülve, addigra már teljesen felöltözve, aztán felém nyújtotta a kezét, ezzel jelezve, hogy üljek le, beszéljük meg. Addig a szekrénynek dőlve vártam a fejleményeket, vagy hogy mit mond még.

- S... semmi – ültem le mellé.

- Semmi? - kérdezte kíváncsian, közben átölelt.

- Semmi, csak fáradt vagyok kicsit. De te nyugodtan kapcsolódj ki, rád fog férni – próbáltam megmagyarázni. És ez még igaz is volt. De akkor sem fogok szólni Zakk miatt, majd egyszer megunja, és abbahagyja.

- Pihentetsz? - kérdezte halvány mosollyal.

- Igen. Azt hiszem.

- Akkor majd megmondom a fiúknak, hogy maradjanak csendben. Jó? - húzta széles vigyorra ajkait.

- Nem hiszem, hogy egy sörözés olyan hangos lenne, hogy nem tudom átaludni.

- Maximum kijössz te is – vigyorgott megint. Szinte hihetetlennek találtam, hogy valaki lehet ennyire jókedvű és boldog mindig, mint ő. De ez jó érzéssel töltött el.

- Nincs kizárva – mosolyogtam én is. Akkor úgy éreztem, ha ő mellettem van, minden rendben, minden szép, minden jó, és minden egyszerű. Bár mindig vele lehetnék, és mindig, minden ilyen szép lenne, és bár... csengettek. Valaki jól nekifeküdt a csengőnek. Ez akkor biztosan Zakk.

- Nyitom, szerintem Zakk és Johnny – mondta, adott egy puszit, és kiviharzott a szobából. Úgy döntöttem, kimegyek a nappaliba a laptopomért, aztán inkább visszavonulok. Legnagyobb meglepetésemre Zakk nem nézett rám csúnyán, és nem is akart talán elkergetni.

- Sziasztok!

- Szia! - köszönt Johnny széles mosollyal. Ő szerencsére nem olyan volt, mint Zakk. Vele sokat beszélgettünk, és azt hiszem, mondhatom úgy, jóban voltunk.

- Hello... - és íme, a várva várt szúrós tekintet. Tudtam, éreztem, hogy nem fogja megállni. Csodáltam is volna... túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen. Hogy is gondolhattam ilyenre egy percig is? Nem kellene ennyire bízni a lehetetlenben.

- Mit isztok? - kérdeztem széles mosollyal, a laptopot a pultra téve. Ha harc, akkor harc, Zakk. Te akartad... hát akkor tessék, viselj el...

- Sört, baby! - vigyorgott Joey.

- Felesleges kérdés volt – vigyorodott el Zakk is. Felesleges, mi? Ez azért övön aluli volt. Tudtam én nagyon jól, hogy úgy gondolja, hogy felesleges vagyok ide, de legalább ne ilyenkor hangoztatná. Oké, csak célzás volt, de attól függetlenül vettem a lapot. És akkor is rosszul esett. Bár gondolom ez olyan dolog, ami őt a legkevésbé sem foglalkoztatja.

- Jó, akkor majd legközelebb nem kérdezem meg, bocs... - raktam a sört az asztalra. Szívesen hozzáfűztem volna, hogy akkor legalább ne célozgasson, mondja, amit akar, de jobbnak láttam hallgatni, így aztán mély sóhaj kíséretében hallgattam.

- Hercegnő, mi a baj? - nézett rám Joey meglepetten. Hatalmas barna szemei most az értetlenségtől csillantak fel.

- Semmi! - válaszoltam meglepett arcot vágva. Semmi? Na, erről nem tudom meggyőzni.

- Semmi? - kérdezte, aztán megint az ölében ültem. - Biztos? - nézett rám döbbenten, és közben a hajamat piszkálta.

- Biztos! - mondtam mosolyogva, mikor észrevettem Zakk tekintetét. Ölni tudott volna.

- Hát nem aranyos? - kérdezte Joey széles mosollyal, aztán adott egy puszit.

- Szerintem édesek együtt, nem, Zakk? - mosolygott Johnny is.

- De... azt hiszem... - mondta egyre bizonytalanabbul.

4. Suttogás

- Miért utálsz ennyire? - vetettem fel a kérdést.

- Nem utállak, csak... nem szeretlek – válaszolt közömbösen és arrogánsan, mint ahogy azt vártam.

- Nem utálsz?! Akkor ezt minek nevezed?

- Semminek – vigyorodott el.

- Ide figyelj, van nagyjából 5 perc, amíg Joey és Johnny visszajön. Több idő nem kell a kutyát megetetni. Mondd meg, mi bajod van velem, könyörgöm...

- Tudni akarod? Tényleg? - dőlt előbbre, - Mindössze annyi, hogy egy utolsó szakadt kurva vagy, aki teljesen meghülyítette a legjobb haveromat, és azt gondolja, hogy ezt eltűröm. Ezen kívül, mióta te itt vagy, Joey teljesen másképp viselkedik, mivel te teljesen megváltoztattad. Egyébként meg lerí rólad, hogy csak azért kell neked Joe, mert van pénze, eltart, és nem kell dolgozni menned. Teljesen egyértelmű, hogy nem szereted, csak játszod neki az elkeseredett, segélyre szoruló kislányt, ő meg szegényem bedőlt neked, mert szépen mosolyogtál. Ja, és szerintem ő sem szeret, csak látta rajtad, hogy könnyen kapható vagy, és legalább valaki főz, mos meg takarít rá. Ennyi – fejezte be, aztán önelégült mosoly kíséretében hátradőlt, és a tarkóján összekulcsolta a kezeit. Egy időre teljesen megnémultam, nem kaptam levegőt a meglepettségtől, és csak néztem a velem szemben ülőre, mint aki megbolondult. Éreztem, hogy mindjárt előtör belőlem a szörnyeteg, de nem voltam benne biztos, hogy szükség van erre. Pár másodperc múlva egy mély sóhaj után jobbnak láttam ennyiben hagyni. Ebből sehogy sem jöttem volna ki jól.

- Szóval... te... ezt látod? - kérdeztem csendben, aztán éreztem, ahogy egy könnycsepp futott végig az arcomon.

- Igen. Jaj, ne csináld már a műbőgést, én nem dőlök be neked...

- Szerinted én nem is szeretem? - törtem ki sírásban, - És szerinted nekem csak a pénze kell?!

- Pontosan – válaszolta hűvösen.

- Akkor valamit nagyon elcseszhettem – mondtam zokogva, aztán a hálószobába rohantam. Az ajtótól legmesszebb eső sarokba ültem, felhúztam a térdeimet, és belekapaszkodtam, mintha attól jobb lenne. Zakk szavai a fülemben csengtek, és nagyon fájtak. Nem szeretem? Nem? Nem?! Miután ez átfutott az agyamon, még jobban sírtam, és csak meg akartam szűnni. Hihetetlennek tűnő fájdalmat éreztem, ami belülről fakadt. Tényleg darabokra tört a szívem, és ezt éreztem is. Fájt a lelkem, és fájt a gondolat, mikor ismét Zakk szavait hallottam: „Egyébként meg lerí rólad, hogy csak azért kell neked Joe, mert van pénze, eltart, és nem kell dolgozni menned. Teljesen egyértelmű, hogy nem szereted, csak játszod neki az elkeseredett, segélyre szoruló kislányt, ő meg szegényem bedőlt neked, mert szépen mosolyogtál.” Engem nem érdekelt a pénze, sem az autója, sem a háza, csak Ő! Miért látja így Zakk? És miért mondta, hogy megváltoztattam Joeyt? És azt miért mondta, hogy ő nem szeret engem? Ezek után még nagyobb zokogásban törtem ki, és nagyon reméltem, hogy pár perc, és vége, belehalok, kimúlok, ennyi.

5. Segélykiáltás

Pár perccel később a várva várt halál helyett Joey ült mellém a sarokba, és átölelt.

- Menj el, hagyj meghalni! Kérlek! - mondtam a sírástól kimerülten.

- Ne légy butus, nem fogsz meghalni. És nem hagylak egyedül.

- Menj el, szörnyeteg vagyok! - újra sírni kezdtem.

- Nem, te nem vagy szörnyeteg! - próbált megnyugtatni,

- Kérlek, hogy hagyj itt, mielőtt téged is... téged is...

- Engem is mi? - a hangján hallottam, hogy nem érti, őt is mi.

- Mielőtt téged is megbántalak, tönkre teszlek, elüldözlek és neked is összetöröm a szíved! - zokogtam, és már alig tudtam gondolkodni. Minden idegszálam lüktetett és fájt, és Zakk mondatait visszhangoztak a fejemben. Már nem tudtam, hogy sírni fáj-e jobban, vagy megpróbálni befejezni.

- Kis angyal, miről beszélsz?

- Az igazságról! És nem vagyok angyal, véletlenül sem. Én rossz vagyok. Mit gondoltál, miért jöttem el otthonról? Mert mindenkit tönkre tettem teljesen, és nem viseltek el tovább! - a fájdalmas emlékek miatt még jobban sírtam, és úgy éreztem, közel a vég. Még pár percem lehet hátra, aztán ennyi volt, futott át az agyamon.

- Mi a baj? Elmondod?

- Mindenkit, akit szeretek, szerettem, valahogy mindig nagyon megbántottam, és tönkre tettem lelkileg. Mindenkit, aki szeretett, elüldöztem magam mellől, és egyedül maradtam.

- És ez miért volt jó neked?

- Nem volt jó! És hiába próbáltam mindig, mindent másképp, sosem ment, és mindenkit tönkre tettem. Téged nem akarlak megbántani, Joey! Menj el, menj el, menj el... kérlek... ne engedd, hogy téged is... csak téged ne... te más... te fontos vagy... nem akarlak bántani... én szeretlek, akármit is mond Zakk...

- Nem engedem.

- Menj el, hagy itt... aztán ígérem, reggelre összepakolok, és eltűnök...

- Nem megyek el, nem hagylak itt, és te sem mész el!

- Ne tedd.... ne engedd... kérlek, ne...

- Nem engedem, hogy fájdalmat okozz magadnak.

- Magamnak?! Azt ne engedd, hogy veled rossz legyek, kérlek...

- Nem engedem. Ahhoz, hogy valakit bántani vagy megbántani tudj, két ember kell. És én nem foglak bántani. Ha kell, ölellek és csókollak, amíg megérted, de nem bántalak.

- Ne engedd... ne... - már nem tudtam megszólalni, és alig kaptam levegőt a zokogástól, és tényleg féltem. Tudtam, mire vagyok képes, és nem akartam újra bebizonyítani.

- Nem fogom. Rendben?

- Ne tedd... - hozzábújtam, és próbáltam megnyugodni. Most már ő is tudja, milyen is az igazi énem... mindenkit csak megbántok,  aztán otthagyok. Pár perc múlva ismét a szívverését hallgattam, és nem arra koncentráltam, amit Zakk a fejemhez vágott.

- Jobban vagy, kis angyal? - kérdezte, aztán megsimogatott.

- Igen. Bocsánat. Sajnálom. Tényleg.

- Ne tedd – mondta halkan, aztán megcsókolt.

6. És csend

Most, két héttel később, az egész nem is tűnik annyira rossznak. Hol is kezdhetném? Az események váratlan fordulatot vettek. Zakk elmondta Joeynak, hogy tényleg nagyon utált, és hogy mit mondott nekem. Joey egy kicsit megharagudott rá, de nem tartott sokáig. Johnny volt a „villámhárító” kettejük között, amikor pár napig alig tudták kontrollálni magukat. Joey újra kiállt mellettem, és ez nekem bizonyíték volt mindenre.  Azután, amit műveltem, azt is csodáltam, hogy nem küldött minél messzebb innét. Nem csak elviselte a viselkedésemet, hanem képes volt a legjobb barátjával szembe fordulni, és közölni vele, mi a helyzet. Hallottam, mikor beszéltek. Joey azt mondta, hogy nagyon megharagudott rá, amiért ennyire elítélt és ennyire gyűlölt, ok nélkül, és mert olyanokat állított, hogy nem szeretem, csak a pénze kell, meg hogy ő nem szeret engem, és csak „azért” kellek neki, meg persze takarítónőnek. Zakk mélyen magába fordult, és bocsánatot kért mindkettőnktől, én meg még egy esélyt tőle, hogy bebizonyíthassam, hogy félreismert. Sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy van bennünk egy csomó közös dolog, bármilyen hihetetlen is ez. Sőt, ami azt illeti, egész vicces és kedves tud lenni. Joey megismerte a másik oldalamat is, amit elvileg nem akartam, hogy megismerhessen, de nem bántam meg. Ezután már nem érhetik meglepetések, és nem érezheti úgy, hogy bármit is titkolnék előle. Ismét segített. Már nem érzem úgy, hogy bárkit is meg tudnék bántani, vagy megsérteni. Elvesztettem a különleges képességemet, viszont kaptam egy újat: megtanultam feltétel nélkül szeretni.