Kate egész nap arról áradozott, hogy beszélni akar vele Tom. Kész volt. Egy részt rettegett, hogy a srác csak el akarja küldeni melegebb éghajlatra, másrészt viszont le sem lehetett vakarni a fejéről a vigyort. Reggel óta ott tanyáztam nála. Aztán amikor meg megjelent Tomci kivételesen diszkrét voltam és eltűntem a terepről. Hagy dumáljanak csak. Kate úgy se fogja kibírni, hogy el ne mondja nekem a dolgokat. Legalább is reméltem, hogy nem fogja kibírni.

Lesétáltam a főtérre. Nem volt kedvem haza menni. A tegnapi után féltem újra látni Billt, most hogy nem volt közöttünk Hannah, úgyhogy inkább üldögéltem kicsit egy padon, bámultam a gusztustalan galambokat - amiktől egyébként irtózom - és mikor belefáradtam a hosszú semmit tevésbe, oda mentem az egyik újságoshoz.

Az egyik legnépszerűbb tini lap volt a legláthatóbb helyre kiaggatva. A közepén hatalmas betűk hirdették a nap szenzációját, mely valószínűleg minden rajongónak felkeltette az érdeklődését. Bill Kaulitz dobta barátnőjét Mellette egy másik lap. A Tokio Hotel frontembere újra szabad. Körül néztem. Minden valamire való német újságban ehhez hasonlók díszelegtek a főoldalon.

- Na neee! Mára már az egész világ tudja. Remélem, engem nem említenek sehol. - A biztonság kedvéért vettem egy példány és leellenőriztem. - Sehol egy betű Jennifer Scholczról. Így már is nyugodtabb vagyok.

 Az újságok szerencsére csak találgattak. „Vajon Hannah (18) ideges távozása, bőröndökkel és dobozokkal a kezében, tényleg a szakítás jele?” És effélék. Megnyugodtam. Rápillantottam a telefonom kijelzőjére. Már vagy 45perc telt el mióta eljöttem. Leszek olyan bunkó, és visszasétálok.

Megálltam az ajtóban. Még beszélgettek.

Rátapasztottam a fülem az ajtóra. Azt lehetett hallani, hogy valamit dumálnak, de hogy mit, azt nem. Csalódottan kuporodtam le a földre. Nem akarok visszamenni, de őket se megzavarni. Újra felálltam, és oda settenkedtem az ajtóhoz, résnyire nyitottam. De szokásom szerint voltam olyan ügyes, és hasra estem a saját lábban.

- Ohh… Jenny. Ez fantasztikus beesés volt – mosolygott rám Kate.

- Nem így terveztem – feltápászkodtam.

- Őszintén mit kerestél te az ajtóban?

- Be akartam kukucskálni, hogy jöhetek-e. Lent már fáztam.   

- Hát, jöhetsz. Pont végeztünk.

- ÉSSSSS??? – ebbe sikerült bele raknom az összes lelkesedésemet, így kissé mindketten elpirultak.  

- Tom most megy haza. – egy szájra puszival elköszönt tőle, majd a srác már itt sem volt.

- MI?! Egy szájra puszival??? Ohh, csak most kapcsolok!! – amikor Kate arca még vörösebb lett, jöttem rá, hogy a gondolataimat hangosan is kimondtam.

Tomot szerencsére már nem is láttam. Egyedül KATE KIVIRULT AZCÁT.

- Mivolt?Mivolt?Mivolt?Mivolt?Mivolt?Mivolt?

- Jhajjjj! – eldőlt, le a kanapéjára. Mint aki eszméletét vesztette. – Azt mondta, hogy…áááá…hogy nagyon sajnálja, amiért megcsalt, hogy azóta sem tudott megszabadulni tőlem, hogy szeretné, ha újra járnánk.

- IGEN?

- És te elfogadtad?

- Amilyen hülye, és szerelmes vagyok, persze, de nem tudom, hogy jól tettem–e. Ez felelőtlenség a köbön. Mi van, ha csak hülyét akar belőlem csinálni?

- Gondolod, hogy képes lenne ilyenre?

- Igen, hisz ez nem is igazán Tom. Ez a szerelmes típus…

- Szerintem most jött ki az igazi énje. Még mindig sármos meg minden, de attól még lehet szerelmes is. 

- Ez nem, Tom.

- De! Kate, változunk, lehet, hogy tizennyolc évesnek még a sexbomba egyéjszakás Tom volt az igazi, de lehet, hogy most már a mostani az. Tudod te, mit tesz az emberrel pár év? Te is láttad mivé lettem én két nyomorul év alatt, nem?

- Láttam.

- Ha én, ilyen formában meg tudtam változni, hogy nem találtam önmagam, hogy aztán meg csupán pár nap alatt, de újra tudtam kivagyok, akkor Tomról is feltételeznünk kell, hogy ő is átformálódott.

- Igazad van, te kis szónok.

- Jah…

- És mi van veled?

Hupsz, ő még Billről nem is tud!

- Jah…semmi különös, Bill még múltkor lesmárolt, aztán meg megölelt, majd beleszerettem, aztán leterítettem, ő szakított Hannahval, és most nem tom, hogy akkor mi van – és ezt mind egy levegővel daráltam el.

- HOGY MI?! És erről miért nem szóltál nekem? 

- Nem látod? Most szólok.

- Jó van te kis hazugdisznó! – nevetett, majd megölelt.

- Biztos vagoyk benne, hogy bejössz neki. Meg…Tom is mondta.

- TÉNYLEEEEG? – a szavainak hatására újra kalimpálásba kezdett a szívem és görcse rándult a gyomrom. Olyan volt, mintha egy hatalmas adrenalin löketet kaptam volna.

- Igen! És azt is említette, hogy szabad a pálya.  

- Wáááááááááááá! De szeretném megvárni, hogy most ő kezdeményezzen.

- Tőlem. - Ezzel annyiban is maradt a téma. Kate elejétől a végéig elmesélte az egész beszélgetést, azt hogy Tom a végén még meg is csókolta, ezzel megkoronázva az újrajárásukat. És, hogy randira is elhívta. Fantasztikus volt nézni a kipirul arcát, a szerelmes tekintetét, hallgatni az álmodozásait, és örülni, hogy összejöttek. Sajnos egy órácskával utána már el is kellett jönnöm.

„Otthon”
Bill a kanapén terpeszkedett, lábát az egyik karfára, fejét a másikra tette, a szemét pedig a karjával takarta le. Tom a konyhába keresett valamit.

- Bill, hova a francba tetted a pizzéria telószámát?

- Mondom, hogy a hűtőn van.

- Jah, oké, már látom.   

- Sziasztok, srácok – a táskámat levágtam a kanapé elé, én meg leültem a fotelba.

- Ne hogy helyet szoríts valakinek is!

- Sorry.

- No problem. Mi lesz ma a kaja?

- Pizza – válaszolt Tom felmutatva egy telefonszámot.

- Totál fel vagyok pörögve. Nem megyünk el valahova?

- He?

– Oké, Bill ennyire ne legyél bőbeszédű. És ez most egy nemleges válasz?

- Hát, nekem nyolc.

- Pasik –legyintettem lemondóan – Veletek semmit nem lehet megszervezni. Na, én felmentem megírom a házimat.

- De szar, neked.

- BILL! TOVÁBB HÚZOD AZ AGYAM, MEGIRATOM VELED, AZ ÖSSZESET!

Felállt a díványról, és elindult a lépcső felé. Nicsak, vajon tényleg segíteni fog? Hátulról elkezdtem tolni, mert olyan volt, mint egy csiga.

- Ne úgy, mint egy lajhár, Kaulitz! Gyorsabban! Egy-két-egy-két.

- Értettem százados asszony.

- Milyen asszony?! Anyád az asszony.

- Ő tényleg asszony.

- Na, én megmondtam. De tempósan, különben sose lesz kész a leckém! – nevettem, és még egyet löktem rajta, így felértünk a lépcső tetejére

- Ki mondta, hogy megírom?!

- TE!

- Én csak wc-re indultam!

- Most hülyéskedsz velem?

- Nem.

- Akkor csak segíts! Utálok házikat írni.

- Mi se szerettünk!

- De ti már tudjátok az anyagot, amit most én veszek - édes mosolyra húztam a szám, és kiskutyaszemeket meresztettem

- De mikor tanultam má’ én ezt? Vagy négy éve.

- Lécci Lécci Lécci!

- Jó, de előbb elengedsz a slózira!

- Megdumáltuk.

Bill elsétált a szobám előtt, én meg besétáltam a szobámba.

- Melyikkel tudnám megszívatni a legjobban? Hümmm… MATEK! Oh…jeee!

 Egy perc se telt bele, már az ajtómban állt.

- Na mibe kell segíteni?

- Hát…matek ?!

- NEEEEEE!

- Bill, hova mész?!

- El!

- Hééé! – ajtócsapódás, a srác valamiért kétszer gyorsabban leért a lépcsőn, mint ahogy az előbb feljött rajta. Így egyedül kellett szembe néznem azzal az átkozott feladatsorral.