Tomnak nem sikerült aludnia a beszélgetésünkre. Egész éjjel csak forgolódott, nem találta a helyét. A szobám pontosan az övé mellett volt, ezért mindig hallottam, hogy valamit szöszmötölt. Volt, hogy az éjszaka közepén neki ált halkan játszadozni a gitárján. Én sem tudtam aludni, ezért megnyugtatón hatott rám, a kellemes gitárszó. Az egész éjszakás gondolkodásunknak másnap meg is lett az ára. Mind a ketten nyöszörögtünk, és szinte csak kávén éltünk. 

- Ti nem aludtatok? – kérdezte Bill

- Nem. Adjon valaki egy Red Bullt! – kérleltem a konyhapultra fektetve a fejem.

- Ott van a hűtőben vegyél ki egyet, de utána meg indulj el a suliba, mert már csak egy negyed órád van nyolc óráig. 

- Rendben. - Felmarkoltam a kék fémdobozt, és kivonszoltam magam a házból.

Kínzó lassúsággal teltek az órák. Történelmen el is aludtam. Kate ébresztett fel az óra végén. A tanár nem látott, mert egy nagyobb darab osztálytársunk mögött ültem, úgyhogy legalább törin tudtam egy kicsit pihenni.

- Hogy tudtál bealudni? - kérdezte Kate az udvaron, a hosszúszünetben.

- Fáradt vagyok. Így.

- Az a szerencséd, hogy péntek van.

- Ja. Ma kialszom magam, holnap meg elmehetnénk bulizni. Egy részt szuper, hogy nincsenek itthon apuék, másrész viszont nagyon hiányzik a kisöcsém.

- Tetszik a partys ötleted. Benne vagyok a buliban.

- Nem jössz fel ma Billékhez?

- Te nem vagy normális. Biztos, hogy kiakadnának!

- Dehogy is!

- Áhhh…köszi a meghívást, de most nem. Majd inkább holnap este.

- Zsíííír.

- Nekem még órám van. Neked ez volt ma az utolsó igaz?

- Igen, úgyhogy mehetek is haza.

- Szép álmokat. – kacsintott – Holnap csörögj rám!

- Meg lesz, és köszi.

 Otthon

- Mi a helyzet? – kérdezte tőlem Bill, ahogy ledobtam a táskámat a nappali közepén lévő karosszékbe. Ő a otel melletti kanapén feküdt, és kapcsolgatta a TV-t.

- Velem? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Mostanában nagyon szűkszavú volt, ha velem beszélt. Meg úgy egyáltalán mindenkivel, kivéve a barátnőjével.

- Igen. Veled. Tekintettel, hogy te meg én vagyunk az egyetlen élőlények jelenleg a házban, skizofrén meg még nem vagyok, nem nagyon tudtom kihez szegezhetném még a kérdést.

- Ó! Hannah hol van?

- Az egyik barátnőjénél.

- Értem.

- Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Ja, hát… semmi különös. Bealudtam, történelmen.

- Elég fáradtnak tűntetek reggel. Tom nemrég kelt fel megint. Most a stúdióban szerencsétlenkedik. Aligha tud bármire is figyelni… Van mára valamilyen programod?

- Nincs. Valószínűleg pihenek meg olvasgatok egy kicsit, de holnap elmegyünk Kateyvel bulizni. Ha akartok jöhettek. 

- Én szívesen mennék. Mostanában nem nagyon mozdultam ki önállóan.

- Szuper. És te mit csináltál ma?

- Nem sok mindent. Raktam egy kis rendet a szobámba, de azt is csak unalomból. Hany azt mondta ma nagyon későn jön.

- Hogy-hogy nem mentél vele?

- Ennyire el akarsz üldözni? – vonta fel egyik szemöldökét, melyben megcsillant a piercingje.

- Nem. Csak furcsállom, hogy nem lógtok egymáson.

- Ennyire zavar?

- Hogy őszinte legyek, eléggé. És nem csak engem.

- Ahh… hát akkor majd megmondom neki, hogy vegyünk vissza.

- Köszi, de miattam igazán nem kell…  

- De. Kell. Már nekem is kezd sok lenni.

- Mi?

- Hát… igazából, Hannah sokat hisztizik, és ez hosszú távon kellemtelen.

- De szereted, nem? – felhúzta a lábát, így inkább oda ültem mellé a kanapéra.

Újra kedves volt, és tényleg úgy tűnt érdekli, hogy mi van velem és szeretne beszélgetni. Hangja lágyan simogatta a fülemet, élvezetes volt újra hallani csengő basszusát.

- Amikor megismerkedtünk nagyon tetszett. Meg jó fej is volt.

- Aham… szóval a kislányok is lehetnek jó fejek? – mosolyogtam rá.

- Ez most, hogy jött ide?

- Nem tudom… nekem állandóan beszólnak, hogy nem vagyok még nagykorú, úgyhogy ez már csak olyan reflex válasz.

- De akkor sem értem. Hannah már rég elmúlt tizennyolc.

- Ezt meg honnan veszed? Fiatalabb nálam!

- Szerintem félre vagy informálva.

- Csak tudom, hisz már nagyon régóta ismerem…

- Nekem azt mondta, hogy tizennyolc éves. Azaz, amikor megismerkedtünk…

- Amikor megismerkedtetek Hannah is annyi idős volt, mint én. Mondjuk, nem akarlak megbántani, de ő hajlamos az ilyesmikre. Tudod, hogy idősebbnek adja ki magát, mit amennyi valójában. De ez nála már csak olyan rutin hazugság… a régi pasijainak is mindig beadott mindenfélét magáról…

- Ezt nem hiszem el! Végig hazudott nekem a koráról? – kapta fel a vizet – És mi van, ha nem csak a koráról? Hogy bízhatok meg egy emberben, akinek magáról sincs egy őszinte mondata… - látszott, hogy kimegy a vér az arcából, és egyenesen elsápad.

- Rendesen beleválasztottál, nekem elhiheted.

- Úgy néz ki lesz egy kis beszédem vele.

- Én nem akarlak egymás ellen hangolni titeket. „Talán csak egy icipicit…de végül is ez tényleg Hannah sara…egyszer minden kiderül…de akkor miért érzem most ilyen rosszul magam?” Úgyhogy légyszi ne említsd, hogy én kotyogtam ki.

- Jó. - Mind ketten elhallgattunk.  Kissé bűntudatom volt, hogy így bemártottam Hanyt, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy az én helyemben ő is ezt tette volna…sőt…Hannah még ki is bélelte volna a sztorit, hogy Bill ne csak csalódjon, de meg is utálja barátnőjét…úgyhogy én talán nem voltam ennyire aljas.

- Annyira furcsa…

- MI? – néztem fel rá, majd láttam, hogy újra visszajött az élet hibátlan arcába, sőt kissé csillogott is a szeme.

- Megint úgy viselkedsz, mint amikor megismerkedtünk...

- És az milyen? „Már akkor is aljas lettem volna?”- rágtam magam tovább gondolatban

- Nem tudom. Olyan Jennys. – kacsintott, és ahogy teljesen felült rátette a kezét az enyémre.

- És az milyen? – bámultam le a váratlan gesztusra a lábamon, ahol a kézfejem pihent addig magányosan. Most viszont ott nyugodt rajta Bill hosszú ujjai, erős de még is gyengét keze.

- Jó fej. Aranyos, bolondos, őszinte, megértő és segítőkész.

- Áhhh… ne fényezz túl, mert elpirulok.  

- Szóval, úgy veszem észre, igen a kislányok is lehetnek jó fejek.

- És ezt most pont egy egoista vénember mondja. – gonoszkodtam, ahogy régen. Egyre felszabadultabbnak éreztem magam a közelében.

- Kit nevezel te itt egoistának? – húzta fel az orrát.

- Téged Kaulitz! Téged!

- Hiszti királylány!

- Wááááá! Ezt már igazán kiverhetné a fejedből, őfelsége Kaulitz!

- Jaj, Miss Scholcz kérem, ne kezdje már megint!

- Pedig nem tudja, Mr. Kaulitz, hogy a történelem megismétli önmagát?

- Hát… nem tudom, de nagyon remélem…

- Ohh… most mire tetszik célozni? Mert nem értem.

Kicsit hezitált, majd gyorsan rávágta - Tomékra. Szegény, már napok óta nem alszik hála, az ön barátnőjének.

- Ezért kérem, ne az én barátnőmet hibáztassa! – ekkor közelebb hajolt egy picit, így teljesen szemtől szembe kerültünk.

- Hanem még is kit?

- Mondjuk az ön bátyját, hogy újra szerelmes lett az én barátnőmbe.

- Ohhh… önnek véletlen nincs dejuvé (dezsavű) érzése? 

- Hát... még nincs. - mosolyodott el, és megfogta a vállam.

- Szóval még nincs… – ekkor én hajoltam közelebb – Csak mert nekem már van valami hasonló. – Bill még közelebb jött és most már nem csak fogta, ha nem át is ölelt a vállamon, így csak pár pici milliméter volt köztük.

- Igen. Most már nekem is van. – ahogy egyre közelebb értünk egymáshoz úgy nőtt a boldogság és az adrenalin szintem. Mostanra már úgy éreztem, mindjárt az égig szökik. Friss és mentolos lehelete az arcomat csiklandozta. A gyomrom görcsbe rándult, majd úgy éreztem mintha pillangók százai ostromolnák, ahogy Bill ajkai az enyémet érték. Az ereimben a vér őrült tempóban száguldozott. Olyan volt ez a pillanat, mintha két régi, megszáradt tintafolt újra találkozna, majd összeolvadva megint egy gyönyörű szívet alkotnának. Együtt. A percek másodpercek képében suhantak el előttünk, hogy szétszakítsák rövid, ám de örökké tartó csókunkat. Bill szomorú képpel hajolt el tőlem.

- Ezt ismét nem kellett volna. – mormogta letörten, mire én szívem szerint kiabáltam volna, hogy de igen, igen is kellett, még is szinte néma maradtam, önsajnálatomba burkolózva.

- Lehet –suttogtam magam elé.

- Hogy őszinte legyek, nagyon hiányoztál. Életem legszebb szakasza volt, amikor együtt nyaralhattunk. Olyan volt mintha kaptam volna egy darabot a tinédzser korból. Minden nap nevetéstől volt hangos a tér, bárhová is mentünk.

- Igen. Olyan… szép volt minden… olyan boldognak és örömtelinek tűnt akkor az éltem.

- Nagyon megváltoztál miután elmentél. Amikor visszajöttél mintha egy idegent láttam volna magam előtt. Egy jégfalat, aki elzárta az egykori embert, akibe be… annyira megbíztam.

- Ez veled is pontosan ugyan így volt. Sokszor a mai napig nem tudok kiigazodni rajtad. – Az előbb történtekre gondoltam. Olyan volt mintha kitörölték volna azt a pillanatot. Mintha teljesen jelentéktelen lenne a számára, mikor nekem A mindent jelentette. Csak átsiklott felette, mint egy baráti üdvözlésen szokás. Pedig éreztem, hogy megremegett az ajka… talán a bűntudattól…Egy perc töredékéig, azt reméltem, hogy részéről ez nem csak egy hopp nah má’ megint a hormonok lesz…de mint kiderült, ez csak egy saját magamnak bemesélt illúzió.  – Fáradt vagyok, felmegyek lefeküdni.