- Készen vagy? – láttam az anyám kezéből kiálló repülő jegyet. Egy személynek. Nem kellett tippelnem, hogy kiindul, a berlini reptér felé vezető útra. Anya azon a veszekedésen nagyon berágott, és az csak tetőzte a helyzetet, hogy miután lebeszélte az utat apuval, még jobban kitört belőlem a lázadás, amit természetesen egy partival vezettem le. Oké, nem egyel…

- Igen.

- Akkor indulhatunk is. Délutánra már apádnál leszel.

- Hümm…

- Rosszul lesz, ha meglát. –mért végig a most már velem szemben álló anyám

- Nem csak ő. –gondolkoztam vele, amin szerintem meg is lepődött egy kicsit. - Ha jól tippelek a hét folyamán nem csak apuval, ha nem Gustavval meg Katyvel is találkozni fogok.
 

Elindultunk a kocsi felé, beraktuk az összes cuccomat, és beültünk. A repülőtérig csendben a gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett. Mindketten azon gondolkozhattunk, hogy miért romlott meg az anya lánya viszony, ami még tizenkét éves koromban szilárdan fent állt. El sem tudtam nélküle képzelni az életemet, most meg pokolra küldeném?! A búcsúzkodásnál már majd nem könnyeztem, de ezt addig tartani bírtam, amíg meg nem találtam a legközelebbi wc-t. A repülőn írtam neki egy rövidke sms-t, amiben a legtöbb olyan érzésemet mondtam el, amit szemtől szemben nem mertem.

„Kedves anyu! Sajnálom azt, ahogy viselkedtem és, hogy ez így alakult. Tudom, az utóbbi időben elvetettem a sulykot, de azt soha ne feledd el, hogy mindig is szerettelek, és szeretni foglak. Puszil: egyetlen lányod.”

Nem válaszolt rá, még akkor se mikor a hangos bemondóban bejelentették, hogy a gép pár perc múlva megkezdi a leszállást.

Amint kiszálltam a repülőből, elfogott egy különleges érzés. Mint ha egy darabka újra visszakerült volna a szívemben. Egy olyan érzés, amit legutoljára két éve éreztem. Ami megnyugtató volt, és ha beleszagoltam a levegőbe, frissnek és üdének éreztem. Újra Németországban voltam. Az én hazámban.  

Nem kellett sokáig keresgetnem, apumat, mert rögtön megláttam, ő azonban másképp volt vele. Sokáig nézelődött jobbra és balra, az ő tizennégy éves hosszú, barnahajú kislányát kutatva, és amikor egy tizenhat éves, színes hajú piercinges csaj állított elé, a tekintetéből kivéve majd nem dobott egy hátra szaltót.

- Mi történt veled? – nézett bele a még mindig ugyanolyan zöld szemembe, az egyetlen dologba, amit nem tudtam magamon megváltoztatni, de igazából nem is akartam.

- Nah, jól nézek ki? – mosolyogtam rá.

- Öhhh… rég láttalak.

- Én is téged apa! – ugrottam rögtön a nyakába - Annyira hiányoztál. –szorítottam még jobban magamhoz

- Te is nekem Jen! April nem sokszor beszélt rólad.

- Nem csodálom - ezt a megjegyzést csak az orrom alatt, motyogtam el.

- Nah, gyere, menjünk haza, otthon vár egy kis meglepetés – Apu átkarolta a vállamat, és úgy folytattuk az utunkat a kocsijáig.

A fekete BMW egy hatalmas ház előtt állt meg.

- De gyönyörű házad van! – néztem a hatalmas kőépület irányába.

- Á-á! Ez most már a tied is!

- Köszönöm! – megint megszorongattam az otthont, adó személyt.

- És képzeld, tavaly óta kevesebbet dolgozom, és több pénzt keresek.

- Hogy-hogy? – néztem rá meglepetten.

- A cégemnél kifejtettem a véleményemet, és szemtől szemben megmondtam nekik, hogy ha nem engedik, hogy többet foglalkozzak a családommal a munkám helyett, akkor nézhetik az üres irodámat, mert én elmegyek. És ezt ugye ők nem hagyhatták - mosolygott

- Te aztán ügyes mágus vagy!

- Köszönöm, na de most menj beljebb, mert be kell neked mutatnom valakiket.

- Ohh! De kíváncsi vagyok! –a küszöböt átlépve egy kedves arcú hölgyet pillantottam meg, aki körülbelül Másfél éves kisfiának, szájába próbált valami sárga színű trutymót beletuszkolni.
- Ady! Ne csináld ezt! Nem hallod? Ez finom! Sütőtökpüré! Nézd, a mama is megeszi… hamm… hű de finom volt… kérsz te is? Itt van! – ledermedve néztem a nőt és az Ady néven emlegetett kisbabát. Szemem ide-oda cikázott a két személy között.

- Jenny, ő itt, Marianne [Mérien] és a pici Adam.

- Öhhh…helló! – köszöntem

- Jaj, sziasztok! Nem is vettelek észre titeket! Épp ezzel az ördögfajzattal kínlódok! – piszézett egyet a kisgyerkőccel, aki ezért kincset érő gyermek kacajban tört ki.

- Apa, nem is mondtad, hogy… ööö… gyarapodott a család?! – anya néha elejtette, hogy apa találkozott valami Martha nevű csajjal, de azt egy szóval sem mondta, hogy az igazából Marianne nevű hölgy egy babát a fiának szólítgat.

- Tudom, de anyukáddal még régebben megüzentem, de gondolom nem adta át.
- Mit? Hogy van egy öcsém, és még egy anyám? Hát… nem. – a fejemben percek alatt összerakódott a kép. Még gyorsabban, mint vártam…

- Sajnálom, hogy így kellett szembesülnöd a ténnyel, és megértem, ha dühös vagy.
Válaszra nyitottam volna a számat, és pontosan ezt akartam mondani: Még hogy dühös? Ordítanék, a méregtől! Ennyi idő után most tudtam, meg, hogy van egy öcsém! Ez még a dühnél is nagyobb! 

De akkor Mariann kezét fogva oda bicegett hozzám Ady és felém, tartotta a kezét, mutatván, hogy vegyem fel.

- Ohh… felvehetem? – kérdeztem egy kicsit megilletődve.

- Persze, de nem vagy mérges? – nézett apukám a szemembe, és ekkor észrevettem, hogy Adam is pont azt a tiszta zöld szemet örökölte, mint én.

- Nem, de fáj, hogy ezt idáig titkolta előttem, és te se vetted a fáradságot, hogy felhívj engem.
- Tudom, és sajnálom, de azt mondta, hogy ne zargassalak ezzel, így is elég kiszámíthatatlan vagy mostanában.

- Értem. Nagyon édes baba. –most Marianne is közelebb lépett, és boldog mosolyra húzta a száját. - Mennyi idős? 

- Két éves lesz februárban. – felelte kedvesen a szőke hajú Marianne.

- Hűha, de nagyfiú ez az Adam! – dobtam fel a levegőbe.

- Jenny, ha nem veszed zokon, átadnék még egy üzenetet.

- Neee! Egy húgom is van? – kiült a rémület az arcomra – ne csináljatok belőlem idegroncsot!
- Nehem – nevetett – Gustav mondta, hogy ha haza érsz, és kigyönyörködted magad ebben a csodás úrfiban, azonnal menj át hozzájuk.

- Sssssz, ez kemény lesz. De… na jó… – letettem az „újdonsült” tesómat – akkor most át is mennék.
- Rendben, de igyekezz haza, és akkor ezt az egészet át is beszélnénk.

- Az jó lesz. – felkaptam a kabátom, és rohantam ki az ajtón, de ahogy kiértem a kapun, visszafordultam. 

- Öhh…nem tudom merre kell menni. – néztem az ajtó előtt nevetgélő emberekre.

- Gondoltuk... - mosolygott apa - Elvigyelek?

- Aham…

Beültem az anyós ülésre, és jó alaposan megfigyeltem merre megyünk. Nem volt hosszú az út, gyorsan leparkoltunk.

- Megjöttünk. – lassan kikászálódtunk a kocsiból. Oda ballagtunk a csengőhöz, és vártuk, hogy kinyissák az ajtót.

- Jennifer?! – kitárul az ajtó, és Sandy kerek szemével találtam szembe magam. – Helló!

- Szia – zavaromban elkezdtem igazgatni a hajam.

- Helló, Gregor. – köszönt apunak is.

- Szia! –megtörtént a puszi-osztás utána apa bejelentette, hogy lelép, és hogy majd hívjuk, ha jöjjön.

- Ne álljunk itt az ajtóban, gyere beljebb! – fogta meg a kezem a keresztanyum.
 

Ami bent várt az, több volt, mint meglepetés, enyhén fogalmazva sokk! Alig tértem magamhoz, egy hosszú repülőút után, még fel sem tudtam dolgozni, hogy végre otthon lehetek, erre kiderül, hogy van egy féltestvérem, akit anya gondosan titkolt előlem, - és nem értem miért - most még ez is!

- Paul…Kate…Bill…Tom…Gusav…Georg…Franciska…Michael…MICHAEL?!!! – a szemem végig siklott a szobában jelenevőkön – Ho—ho-hogy kerültök ti ide?!

- Jenny, az a helyzet, hogy én hívtam meg őket. – szólalt fel rég nem látott unokatesóm, de ez a magyarázkodás, már mit sem ért, úgy sem tudta megváltoztatni a helyzetet.

- Én…énn…- rájöttem, hogy egy értelmes mondat sem áll össze a fejemben. ~ Most még is mit kéne mondanom? ~ gondolkoztam ~ Bocsánatot kérjek? De minek mindenkitől?! ~ Jaj, legszívesebben, most mindenkit magamhoz ölelnék…TÉNYLEG!!! ITT VAN MICHAEL!! Michael!!! – elkaptak az érzelmek, és rögtön belerohantam a bátyám karjai közé. Ezzel, hatalmas meglepetést okozva mindenkinek.

- Úgy hiányoztatok! – mondtam bele, a már engem szorító bratyóm vállába.
- Hát persze! – a hideg és éles hang Kateyhez vezetett, akiről ez alatt a pár pillanat alatt ugyanúgy megfeledkeztem, mint eddig. Elengedtem Michet, és a villogó szempárba néztem.

- Talán nem kéne általánosítani! Vagy egyáltalán, ilyesmiket mondani, mikor mind jól tudjuk, hogy mióta elmentél, Gustavot is körülbelül kétszer hívhattad fel. Michaelt, meg hányszor is? És akkor még te próbálsz mentegetőzni. Azok után, hogy le se szarsz minket? Micsoda egy r*banc vagy!! Nézz már magadra, mint akit most engedtek ki a bordélyházból! (bordélyház= olyan nők lakóépülete, akik testüket pénzért bocsátják forgalomba) És én még régen a barátomnak mertelek nevezni?! Tudd meg, átkozom azt a napot, amikor megismerkedtünk! –elemeltem tekintetemet, ideges barátnőmről, hogy esetleg hátha találok valakit, aki az én pártomat fogja… elkezdtem pásztázni a tömeget, mikor a szemem, egy fekete hajú srácon állapodott meg. Ugyanolyan fekete haja volt, mint amikor találkoztunk, csak most más formára volt megcsinálva. A kezén látszott egy új tetoválás, és szerintem nem csak egy újjal bővült gyűjteménye. Azok a gyönyörű mélybarna szemei még mindig csillogtak, és nyugalmat sugároztak. Pár pillanatra nem éreztem a lábam alatt a talajt, de utána, Michael szava visszarángatott a száraz hideg kőpadlóra.

- Ne merd, a húgomat r*bancnak nevezni!!! – mordult rá barátnőmre.

- Nézz, már rá! Akármennyire is a húgod, akkor is… áhh… fúj… gusztustalan módon megváltozott!

- Honnan tudod, mennyit változott, mikor még nem is beszéltél vele?

- Miért?! Te aztán jobban tudod? Szorosabb volt a kapcsolatom a húgoddal, mint neked!
- Igen, mert én akkor egy súlyos hibát vétettem, mint ahogy most ő. Emberek vagyunk, hibázunk!

- Áhh… de egy telefont mindig megengedhetett volna.

- Hülyeség lett volna - szólaltam fel a vitában.

- He?! Még, hogy hülyeség! Látom neked hülyeség lehetett, de nekem jól esett volna.

- Folyamatosan veszekedtünk! Én amiatt, hogy fölidegesítsük magunkat, nem akartalak felhívni. És ha annyira szükséged volt rám, miért nem hívtál te?

- Soha nem voltál otthon, pedig én hívtalak, de mindig anyád vette fel a telefont, majd felvilágosított, hogy épp nem tudja hol vagy! - kezdtem felhúzni magam, pedig pont ezért nem kellett volna. Valószínűleg, szégyelltem a tetteimet. - Istenem, hogy anyád mennyit panaszkodott nekem! Elmondani is hosszú…

- Pedig érdekel! – már kezdtünk kiabálni, a srácok, meg csak nyugodtan követték az eseményeket. Tom még kóláért is kiment.

- Ó, az, hogy sötétalakokkal, lógsz el otthonról, és másnapig haza se mész? Hümm… az áldott jó gyereknek, meg már köldök és nyelv piercinge is van…

- Az kinek nincs?

- Melyik egészséges tinédzser járkál el otthonról drogosokkal?

- Ők nem drogosok!

- GRATULÁLOK! Mindig is egy könnyed gondmentes és tökéletes életről álmodoztál, most meg te kevered magad bajba, és öltözködsz úgy min egy utcanő. – minden egyes mondat késként szúródott a szívemben, s újabb és újabb vércsepp hullott ki belőle.

- Te nem tudod mind mentem keresztül!

- Egy váláson… de igen is tudom.

- Sajnálom… –mondtam alig érthetően, majd kisétáltam az ajtón. – Sajnálom, hogy így alakult – ez a mondat már leheletként hagyta el a számat, miközben az utcán sétálgattam.