Szörnyűbb volt a hazaérkezés, mint egész addigi életemben azt gondoltam. A házból ki volt írtva a családi béke hangulata, és a helyébe fájó érzések fogadtak. Leraktam a csomagjaimat az előszobába, és odamentem apuhoz, hogy két cuppanós puszival köszöntsem, de persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy anya az orra alatt halkan felhorkantott. Szemmel láthatóan nem nagyon örült neki, hogy odamentem apához. Aznap este még szinte ki sem csomagoltam, anyuék máris leültettek a nappaliba, felvezették, hogy valami nincs rendben, de ezt nem vettem teljesen komolyan, mert a tudatában voltam, hogy én ugyan semmi rosszat nem csináltam, és év végén a jegyeim is jók voltak. Túl nyugodt voltam. Túlságosan is. Talán ha valami rosszra számítok, nem ért volna ekkora csapásként az elhangzott mondat.
- Jenny! Az a helyzet, hogy apád és én végleg külön megyünk. Gregor visszaköltözik Németországba. Véglegesen. – nem tértem magamhoz. Elnehezült a fejem, és képtelen voltam felfogni, hogy mi is történik.

- Ho…hogy miii?

- Úgy gondolta, hogy ő inkább ott alapít családot. Sőt! – anyám gyűlölködően mérte fel apámat. Éreztem, hogy minden egyes szavában égett az elfojtott düh. Ennyi elég is volt számomra. Felrohantam a szobámba, és sírva vetettem le magamat az ágyamra. Csak sírtam és sírtam. Tizennégy évesen még soha nem bőgtem annyit, mint akkor. Sőt, egész addigi életemben sem. Hogy miért mondom folyamatosan azt, hogy addigi életem?  Mert mikor pár héttel később apu kisétált a kapunkon, bőröndökkel és kartondobozokkal a kezében, valami megváltozott, mely az égész további életemre kihatott. Hónapokkal később tudtam csak feldolgozni ezt az egész dolgot, akkor is nagyban azért értettem meg, hogy mi is történt, mert elolvastam anyám naplóját. Tudom, nem volt szép tőlem, de muszáj volt, hisz anya soha nem beszélt többet apáról… Többet dolgozott akkor, mint előtte. Gondolom így akarta levezetni a feszültségét.

Két évet éltem le úgy, hogy anyám teljesen eltiltott Németországtól és apától, de persze ezt ő nem így emlegette, hanem úgy hogy „Jobbat tesz neked, ha inkább nem találkozol velük!”.  Hihetetlenül dühös voltam rá. Egyszerűen nem teheti meg, hogy eltiltson a családomtól! Apa sem tiltotta el Michaelt anyától. Tudtam, hogy nem volt valami fényes a családi életünk, meg hogy anya teljesen megutálta apát, de nekem akkor is hiányoztak. Addig csak Michael, de most már apa is. És nem érdekelt, hogy a szüleim mit követtek el egymás ellen, vagy hogy utálják a másikat. Ez teljesen hidegen hagyott. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy cserbenhagytak, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk… Kate volt az egyedüli igaz barátom Amerikában, és az ő elköltözése is nagyon megviselt. Túl sok volt ez így egyszerre. Anya megtalálta a módját, amivel feledni tudott, ami lekötötte. De én sehol nem találtam igazán a helyemet. Egyedül maradtam, a sok rossz ölelésében, és egy ideig teljesen visszahúzódtam a világ elől.