Egy csodálatos karriert befutva már szinte az egész világon ismertté vált, de főleg Európában tömeghisztériát kiváltó fiúbanda épp karrierje csúcspontját éli. A német nyelven íródott dalokat felveszik angolul, és az amerikai zenei piacra készülnek berobbanni.. Egy ikerpár és két barát. Avagy négy jóbarát.

     Bill, Tom Gustav és Georg épp az előkészületeket beszélik meg a hangfelvételekhez. Láthatóan mindannyian idegesek, izgulnak és megvan bennük az a bizonyos drukk. Bill a tenyereit dörzsölgeti össze a fotelben ülve, testvére félig a fotel karfáján ülve, félig a másik lábán támaszkodva helyezkedett el, és a térdeit ütögeti. Georg, és a másik siltessapkás srác egy-egy poharat szorongatnak a kezükben, miközben feszülten figyelik menedzserük minden szavát, közben helyeslően bólintanak egyet-egyet. Bill fokozatosan elmosolyodik. Lételeme a zene, az ének, a színpad. Mindez, amik segítségére vannak abban, hogy a nagyvilággal megértesse amit érez, felszínre hozza mindazt, ami mellett nem haladhatunk el szótlanul, ezáltal válik megismerhetőbbé. Mindenki szívébe belopja magát hangjával, magával ragadó stílusával, sajátos megjelenésével és dalaival, amik által közelebb érezzük magunkhoz.

A megbeszélés véget ért. Váltottak még pár szót, aztán utoljára bólintott mindenki egy utolsót. Majd mindannyian felálltak, és kifelé indultak a szobából.

-Nah gyerekek, -csapta össze tenyerét a hosszú hajú basszista- ma este bulizunk!

-Jó ötlet! –helyeselt a rasztás mosolyogva.- majd oldalba bökte testvérét a könyökével. –Legalább Bill is megtudja, milyen az élet az éjszakában.

-Tom! Ne cikizz.. –nézett Bill lesújtóan testvérére -Különben is benne vagyok.- folytatta most már barátságos mosollyal. A többiek csak egy nagy diadalittas üvöltéssel nyugtázták a frontember szavait, majd lökdösődve, nevetgélve haladtak tovább, ki az épületből. Egyenesen egy fekete személyautóhoz mentek, majd beszálltak. A volánhoz Georg ült, mellette Bill, hátul pedig Gustav és Tom.

-Biztonsági öveket becsatolni! –emelte fel Georg a mutatóujját, majd elnevette magát. Majd elfordította a slusszkulcsot és ráfordult az útra. Bill az autórádió felé nyúlt, majd bekapcsolta. Az Oasis egyik száma szólt.

-Nehogy elkapcsold!- kiáltott fel hirtelen Georg, mikor látta, hogy Bill csatornaváltásra készül, majd eltolta az énekes kezét, és maximum hangerőre állította. Bill cammogott egyet, majd karba tett kézzel durcásan hátradőlt. Majd elővette az iPod-ját, hogy végre azt hallgathassa, amit akar. Bekapcsolta, majd megkereste Bosse: Niemand Vermisst Uns –ját. Eközben a mellette ülő Georg teljes hangerővel énekelte a rádióból üvöltő Stop Crying Your Heart Out-ot. Bill elhelyezte a combján a fehér lejátszót, majd csukva szemmel hátradőlt. Ekkor Georg egy kanyarhoz ért, amit elég nagy ívvel vett be. Mindnyájan egy irányba dőltek, Bill szeme hirtelen nyílt ki, és szinte fel sem fogta mi történt, míg a fülhallgató ki nem esett a füléből, és az iPod le nem pottyant a lábáról a kocsi padlójára, majd onnan becsúszott az ülése alá. Ekkor hallotta, ahogy Tom szitkozódik.

-Georg, az istenit! Figyelj már oda! Nem látsz a szemedtől? Kint korom sötét van, te meg hajtasz, mintha az lenne a célod, hogy mind itt halljunk meg!

-Nah, jólvan, azért túlozni nem kell!- vágott vissza Georg-  Bocsi skacok, ez elég necces volt.

Bill szája még mindig nyitva volt. A szíve így is kihagyott egy dobbanást, amikor hirtelen érte a felismerés, hogy majdnem felborultak. Ilyenkor az ember érzékei furcsa játékot játszanak. És hányezer gondolat szalad át az ember fején. Azt mondják lepereg az életed. De Billnek még arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen. Lassanként rázódott vissza a valóságba. A rádióban véget ért a szám. Még alig hagyták el a várost.

-Amúgy mindenki jól van?- tette fel a kérdést Georg.

Az autó hátsó részéből igenlő válaszokat kapott, majd Billre nézett.

A fiú észbe kapott: -Igen, persze.- bólintott- csak leesett az iPodom, mindjárt felveszem.- ezzel elkezdett kotorászni a földön, de mivel a szerkezet az ülés alatt volt, nem érte el. Fogta a biztonsági övét majd kikapcsolta és leguggolt az ülése előtti kis részbe.

-Bill, azonnal ülj vissza!- utasította Georg

-Mindjárt megvan.- tapogatózott Bill tovább.

-Bill, kilóg a bugyid! – heccelte az énekest öccse, majd jót nevetett saját poénján. Gustav is elmosolyodott. Bill csak halkan dörmögött valamit maga elé.

-Megvan!- bukkant fel az énekes jókora hajkoronája a sötétből, és az ülésére könyökölve, a földön ülve rakta vissza a fülhallgatóját.

-Ba…ameg!!!!- kiáltott fel Georg, és elrántotta a kormányt. Hangos dudálás, fékcsikorgás, kiáltozás, majd óriási csattanás. Egy kamion jött szembe velük őrületes sebességgel száguldva. Ha Georg nem rántja el a kormányt mind meghalnak. Így is nekicsapódtak egy útszéli fának. Az autó motorházteteje füstölt, a légzsákok már eresztettek le. Köhögés hallatszott. Gustav volt. Kikászálódott a felismerhetetlenségig összeroncsolódott kocsiból, és azonnal tárcsázta a mentőket. Még alig kapott levegőt. Fulladozva jelentette az esetet. Majd kinyílt a sofőrajtó. Georg lépett ki szitkozódva, majd kiabálni kezdett:

-Jól vagytok???

Majd felhangzott Tom fulladozó köhögése is.

-Georg...Georg.. segíts, nem bírom kinyitni!- kérlelte a rasztás gitáros barátja segítségét. A basszista azonnal odarohant, és egy kis feszegetés után feltépte az ajtót. A gitáros arccal a talajra dőlt, majd megtámasztotta magát két kezével, és hányni kezdett. Georg elfordult, majd egy borzalmas felismerés lett rajta úrrá.

-Bill...-habogta, majd azonnal az autó másik oldalához rohant. Az ajtót viszont nem tudta kinyitni. Az kocsiban terjengett a füst, de látta az énekes mozdulatlan alakját kirajzolódni. Eszeveszetten elkezdte csapkodni az ablakot: -Bill! Bill! Hallasz?? Kelj fel! Ébredj fel! Ne csináld! Mozdulj meg, kérlek!- az utolsó szavakat már elkeseredten, a földre rogyva mondta ki. Kezével egyre laposabbakat csapva, majd zokogásban tört ki.

Gustav még mindig idegesen telefonálgatott. Értesítette a családtagokat, majd lerakta a mobilját, körbenézett. Közvetlenül az autó mellett Tom térdelt még mindig két remegő kezén támaszkodva. Öklendezett és a könnyei folytak. Gustav elindult felé, majd észrevette a zokogó Georgot, és inkább arrafelé vette az irányt. Lépteit megszaporázva kérdezte:

-Bill??!

Georg potyogó könnyeitől gátolva alig tudott megszólalni. Egyre csak nyelte a könnyeket, szipogott, s közben a kezével az ajtóra mutatott  -Nem........nem..... nyílik. – Majd erőtlenül a földre zuttyant. Gustav is megpróbálta az ajtót kinyitni. Sikertelenül. Ekkor felhangzottak a közeledő mentőautók szirénái. Gustav csak nem engedte el az ajtót. Püfölte, húzta, tolta teljes erejéből. Tom felnézett. A szirénák belevilágítottak a szemébe. Elfordította fejét, majd meglátta a szenvedő Georgot és a kétségbeesett Gustavot. Hirtelen egy olyan érzés nyilallt belé, amit nem tudott felfogni. Sehol sem látta Billt. A szívverése felgyorsult, hirtelen felállt és rohanni kezdett a fiúk felé.

-Bill!!!!! – ordította, majd ellökte Gustavot. -Engedj! – rángatni kezdte az ajtót. A két mentőautó megállt, és a mentősök azonnal odarohantak az autóhoz. Gustav befelé mutatott:

-Gyorsan! Még bent van valaki!

-Engedj kölyök!- lökte félre a mentős Tomot. Az meg csak keservesen sírt, ordított. Vissza akart menni. Egy másik mentős fogta le, és kérdezgette az állapotáról, de ő csak egyre Bill nevét üvöltötte. Az ajtó hamarosan megadta magát, a füst felcsapott, és tisztán láthatóvá vált Bill összekuporodott alakja. Két keze között szorította az iPodját. A mentős óvatosan kiemelte a törékeny alakot, és egy hordágyra fektette. Ahogy letette láthatóvá vált egy sérülés a fején. A másik három fiú dermedten bámulta a mozdulatlan testet. Tom testvére nevét tátogta, majd teljesen elgyengült, és elvesztette az eszméletét. A másik mentős őt is egy hordágyra fektette. Eközben Bill pulzusát és lélegzetét vizsgálták.

-Lélegzik! – jelentette ki a mentős.- Gyorsan! Tolják be! Azonnal induljanak el a két fiúval! A másik kettő majd jön a másik kocsival! Gyerünk! Indulás! Kritikus az állapota! Szóljanak be a kórházba, hogy a földszinti műtőt készítsék elő!- ezzel elvitték a hordágyat, és az orvos becsukta maga mögött a mentő ajtaját. Gustavot és Georgot is megvizsgálták a helyszínen, de semmi különös sérülésük nem volt. A biztonság kedvéért azonban őket is gyorsan szirénázó mentőautóval szállították be a kórházba további vizsgálatokra.

Eközben Bill állapota egyre rosszabbodott. Már majdnem a kórházba értek, amikor Tom magához tért. Azonnal Billről érdeklődött. Mikor megtudta, hogy testvére még életben van, az érzés, amit az autónál érzett kicsit visszaszorult... de nem tűnt el teljesen. Még mindig élt benne kétség, hogy mi lesz vele, ha a testvére nem létezik többé. Akkor már semmi értelme az életének. Mint ahogy a növények nem élhetnek gyökér nélkül, vagy az élőlények levegő nélkül, úgy ő sem élhet Bill nélkül. Ő a gyökere, test a testéből vér a véréből, egy rész belőle. Senki nem pótolhatja. Az nem lehet, hogy nincs ott mellette minden pillanatban, jóban , rosszban, örömben, bánatban, fiatalos szórakozásban..a színpadon...vagy bárhol.

-Bill, élned kell! Nem hagyhatsz el!- suttogta a fülébe, miközben erősen szorította testvére kezét. A kórházba érve, azonnal a műtőbe tolták a tudattalan testet. Tom a műtő előtt járkált fel alá, mikor befutott a második mentőautó a másik két fiúval. Feszülten várakoztak mind a hárman, mikor a családtagok jelentek meg sorjában. Az ikrek édesanyja remegve lépett be a folyosóra, s mikor meglátta rasztás fiát, azonnal odakiáltott, futni kezdett felé, majd zokogásban tört ki. Anya és fia egymásra borult, és úgy zokogott. A nő háta rázkódott, fia erősen kapaszkodott belé. Egymást támogatva tudtak csak talpon maradni. Gustav és Georg családtagjai is megjelentek hamarosan. Nyolc óra telt el a baleset óta. Mindenki feszült, és csak egyre feszültebb lesz. Már mindenki a váróterem székein ül, és vagy könnyeit törölgeti, vagy nagyokat sóhajtva a kezét dörzsölgeti. Fél óra múlva  nyílt a műtő ajtaja. Minden fej odafordult, minden szem oda szegeződött, Tom és édesanyja azonnal felpattantak. Az orvos lassan lépett ki. Majd mélyen belenézett az anya szemébe és sóhajtott.

-Túl van a nehezén. Az állapota stabil.. -kezdte lassan, a kesztyűit idegesen a kezében forgatva.

Az anya megkönnyebbülten felsóhajtott, és rasztahajú fiára nézett, akin szintén ez tükröződött.

-... viszont...

Feszült csend. Az anya kérdően nézi az orvos kerülő tekintetét.

-...viszont a fejét ért sérülés nagymértékben károsította a beszédközpontot...

Még mindig csend. Azt hiszem senki sem fogta fel igazán, hogy miről van szó.

-...sajnálom, de a fia.. sosem fog már beszélni....- mondta ki a végszót az orvos, majd otthagyta az anyát kétségei és összetört szíve között. Tom csak most fogta fel az egészet. Nem beszél... nem beszél többé.. Nemhogy nem énekel.....nem is beszél...semmit...soha.... mindennek vége....ha ezt megtudja...egy világ fog benne összeomlani.. mi lesz vele, ha megtudja, hogy soha többet nem állhat színpadon, és nem énekelhet többezres stadionokban rajongóinak, akik bármit megtennének érte... mi lesz vele? Nem fogja túlélni... Tom tudta, hogy Bill nem fogja túlélni. Egy élet munkája, egy óriási álom dőlt romokba pillanatok alatt.. Pont most... a „nagy áttörés’’  előtt. Vége mindennek, vége a Tokio Hotelnek, ... vége Billnek.

Az ikrek anyja őrjöngve roskadt le a padlóra. Fia támaszként mellette guggolt és kezével támogatta fel. A várószoba többi tagja ugyanilyen megsemmisülten érezte magát. Georg markáns arcán egy óriási könnycsepp gördült végig, majd az állánál elvált testétől, és halkan a cipője elé pottyant. Georg lepillantott rá..... ez nem lehet igaz... miért?...miért?!...miatta van az egész..miatta...miért nem hagyta, hogy Bill azt hallgasson amit akar?... miért kellett erőszakoskodnia?.... miatta van minden.. felsőhajtott, és Tomra nézett. Találkozott a tekintetük. Nem szóltak semmit, de így is megértették egymást. A rasztás megrázta a fejét. Georg pedig makacsul bólogatott....de az én hibám... Tom láthatóbban megrázta fejét , majd lesütötte szemét. Ő még meg is bántotta testvérét. Hülye poénokat lőtt el...bántotta.. és testvére utolsó szavai hozzá halk szitkozódások voltak . Ez nagyon fájt neki. Hogy lehetett ilyen?...

Az énekes pár óra múlva magához tért. Tom és az édesanyja léptek be hozzá. A fiú elmosolyodott, majd szólásra nyitotta ajkait, de nem jött belőle hang. Tom szíve összeszorult, szeme könnyes lett. Bill csak mosolygott tovább, és legyintett a kezével, majd papírt vett le az ágya melletti kisszekrényről. Majd ráírta:

„Nincs hangom, de biztos csak a trauma miatt, ne aggódjatok, elmúlik.”- majd odanyújtotta az anyjának. Az anya lassan olvasta, majd felbukott belőle a sírás, a papír kicsúszott a kezei közül és kirohant. Bill értetlenkedve nézett utána, majd Tomra nézett. Tom elkapta tekintetét, majd a földön fekvő papírhoz lépett és felvette. Elolvasta, majd testvére ágyához lépett, -aki még mindig értetlenkedve bámulta őt- megfogta kezét. A szemébe nézett:

-Bill... sajnálom...-megremegett az ajka- ..sajnálom, amit a kocsiban mondtam.

Bill elgondolkodott makjd hangtalanul nevetett egyet, és megintcsak legyintett a kezével. Tom csak nézte. Milyen más így Bill. Megviselt. A fején kötés. És semmit sem sejt. De muszáj lesz elmondania.

-Bill.. tudod.. az orvos elmondta, hogy... hogy milyen sérüléseket szenvedtél.

Bill a fején lévő „turbánra” mutatott mosolyogva. Tom komoran bólintott. Bill kérdően megrázta fejét, és testvére arcát fürkészte. Tom sóhajtott.

-Bill.. megsérült.. a... megsérült.. a.. szóval.. megsérült a beszédközpontod.

Tom tudta, hogy ezzel az egy mondattal mondta ki testvére halálos ítéletét. Ha nem is testi értelemben, de lelkileg mindenképp. Bill így is egy gyenge, könnyen megtörhető, madárlelkű fiatal. Nem is kellett többet mondania. Bill szemei kikerekedtek, és lassan elengedte Tom kezét és a torkára tette saját kezeit. Megjelentek az első könycseppek a szeme sarkábam.

-Bill, ne sírj, mi együtt megoldjuk, erősek vagyunk. Azt hittem...azt hittem, hogy nem látlak soha többé. Azt hittem, hogy soha nem jössz vissza. Azt hittem meghalsz...-elcsuklott a hangja. – De itt vagy! És ez a világon a legjobb dolog, ami megtörténhet velem...az, hogy mellettem vagy. Bill..

De, hogy Bill ebből mennyit fogott fel, nem lehet tudni... Egyre csak  folytak a könnyei, és tekintete a semmibe meredt.  Megint papírt fogott.

„Tom, ennek így semmi értelme”

-Minek?

„Az életemnek.”

Tom nagyot nézett..tudta...előre tudta... :

-Bill, ne mondj ilyet! Még nagyon fiatal vagy, előtted az élet...

„Milyen élet az, ahol nem énekelhetek? Nem mondhatom el az érzéseim.....”

Tom folyamatosan olvasott, és közbeszólt:

-Bill, leírhatod őket...

De Bill csak írt, írt és írt:

„.... a rajongóknak mit mondok.. vagyis,  mondtok??  Azt hiszitek mellettünk maradnak? Senkinek nem fogok hiányozni, senkinek nem fogunk hiányozni...”

-De nem hagyhatod el őket! Hűségesek hozzánk, mi is azok vagyunk velük! Nem mondhatsz ilyet!!- fakadt ki Tom.

„Nem Tom.. ennek vége...itt van vége”

-....Bill.... akkor legalább engem ne hagyj el.... – nézett fel Tom könnyáztatott szemekkel, kétségbeesetten, mintha tényleg félne attól, hogy Bill komolyan gondolja szavait.

Bill ezentúl nem „mondott” semmit. Nem írt. Csak ült, és meredt maga elé.

Mikor pár nap múlva kienedték a kórházból, Tommal együtt léptek be a házuk ajtaján. Szemközt egy hatalmas szekrénysor barnállott tele a Tokio Hotel megnyert díjaival. Bill oda sem nézett, csak egyenesen ment, és mikor elhaladt a szekrény mellett, beleütött egyet ököllel, majd magára csapta a szobája ajtaját. Tom még a bejárati ajtóban állt, és elviharzó testvére után nézett. Komótosan becsukta az ajtót maga mögött, és nagyot sóhajtott. Bekopogott Billhez, majd benyitott. Testvére összekuporodva feküdt az ágyon. Mikor Tom belépett felült, és papírt vett elő.. Gépies gyorsasággal írni kezdett:

„Túl makacs voltam”

Tom kérdőn nézett.

„Az iPod.. ha én is a rádiót hallgattam volna, és nem mindenáron akaratoskodom, akkor nem kell kikapcsolnom a biztonsági övemet... a zene miatt vesztettem el a hangom.. a zene miatt..ami az Életem...Az ,,életem" miatt oda az életem. Pont Bosse-t hallgattam... Niemand Vermisst Uns(ford. Senkinek sem hiányzunk)... tudod... nagy kedvencem... és mi lett belőle?”

-Bill, ne gyötörd magad...- ült le az ágyra Bill mellé Tom.- És ne hagyd el magad.... Erős vagy.. erősek vagyunk..- majd bíztatóan Bill vállára tette a kezét.

-Hozzak inni?

Bill bólogatott.

-Oké, egy pillanat.

Bill egyedül maradt a szobában fájdalmával. És tudta, hogy igazából senki sem érti meg. Igazából ott volt benne egy érzés, belül ordított, bár kivülről nem látszott, teljesen elhagyta az életereje. Soha többet nem állhat a színpadon, miközben a dobverők az utolsókat ütik, és a rajongók eszméletlenül kiabálnak, és ő közben teleszívhatja magát a rengeteg energiával, amit tőlük kap... Ennek mind vége.

Tom jelent meg az ajtóban, majd Bill felé nyújtotta a poharat. Bill belekortyolt, majd letette az éjjeliszekrényre.

„Lefekszem”

Írta.

Tom bólintott, majd ő is felment a szobájába.

De aludni egyikük sem aludt. Pár óra eltetével Tom a lépcsőn lépkedett lefelé. Meglátta, hogy villog az üzenetrögzítő. Megnyomta a lehallgató gombot, majd gondolta benéz Billhez.

Testvére a földön feküdt, körülötte víz, és törött üvegdarabok, csuklójából ömlik a vér, de már mindent teljesen eléztatott. Bill kezében egy üvegdarab, mellette egy darab papír. „Bocsáss meg” Tom falfehér lett.. azonnal elöntötte az érzés..most tényleg vége... Keserves sírásba kezdett, majd testvére mellé, annak vérébe térdelt, és megsimította arcát. Az üzenetrögzítő szövege beindult, és a nyitott ajtón át behallatszott:

„Trümper kisasszony! Doktor Stolz vagyok, a kórházból, tudja, aki a fiát műtötte. A leletek alapjá úgy néz ki, hogy nincs még minden veszve. Vannak teljesen ép részek az agy sérült részén, egy speciális műtéttel a fia akár pár hónap múlva újra a régi lehet....”

Tom felzokogott, és testvére élettelen testére borulva zokogott tovább.. Zokogoása visszhangzott az éjszakában...s egy lélek akkor hagyta el a híres neves várost, és írta be magát örökre sokezer ember szívébe és a történelembe...

„Ich glaub
Niemand vermisst uns
Und auch die Nacht vergisst uns schon
Was du hörst sind nur Echos
Und die bleiben für immer „      /Bosse – Niemand Vermisst Uns/

/Azt hiszem senkinek sem hiányzunk,

És már az éjszaka is elfelejtett minket.

Amit hallasz, azok csak visszhangok,

És örökre megmaradnak.../