-         -  Tudom most is azok a percek járnak az eszedben! – a hangom halkan koppant a szoba falán. Könnyező barátnőm az égnek emelte e tekintetét. Szeméből újabb parányi kristály cseppek kezdtek el potyogni. Szája sarka lefele görbült. Látszott rajta, hogy szenved.

- Jen, még is hogy tudnám elfelejteni? Szerinted képes lennék az utolsó mondatát, azutolsó szavait, a tekintetét, a mozdulatait semmibe venni? Csak kitörölni az emlékezetemből? Kitörölni, mint ha soha nem is lettek volna? Azt, ahogy bevágta az ajtót, ahogy elviharzott, ahogy kegyetlenül mellbevágott a kellemesen csilingelő hangjával? Ahogy abból az édes tekintetéből hűvös és utálatos ábrázat lett? Szerinted, ezt meg tudom valaha emészteni? Én, aki mióta megismertem teljes odaadással szeretem?

- Nem…nem tudom, hogy sikerülhet-e. Nem tudom, hogy megérte-e ennyire szeretned, ha csak úgy itt hagyott. Én ehhez nem értek. Nem vagyok gondolatolvasó, nem voltam itt mikor összevesztetek. És legfőkébb nem tudom az okát, hogy volt képes becsapni a legjobb barátnőmet.

Ettől egy kicsit jobbkedvre derült. Aranyosan átölelt, és még az egyre jobban folyó könnyeit is próbálta visszatartani. Nagyon szíven ütötte a dolog. Nem is csoda, hisz nem mindennap verik így át az embert, mint ahogy most őt. De hiába magyarázom neki, hogy előbb utóbb túl kell ezen lépnie, nem hiszi el. A fájó szív nem tud optimális gondolkodásra jutni.

Odasétáltunk az ablakhoz, és mindketten kiültünk a párkányra. Az esőcseppek eggyé folytak, ahogy az aszfaltot érték. Az ég sötét volt, a felhők miatt a csillagokat sem lehetett látni. Még is, vajon hány lány ül most az ablakban világszerte, és próbál megemészteni egy szerelmi csalódást?! Kettő már biztosan.

 Az egyik a kedvesét siratja, aki elhagyta. A másik pedig azt a fiút aki sosem lehet az övé.