Szandiékkal éppen az ebédünket fogyasztottuk, mikor valaki kicsapta az ajtót. Mindenki összerezzent, nem tudtuk ki állított be ilyen váratlanul. Amikor megpilantotam az illetőt, még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. 
- Bocsánat, hogy így rátoktörök, de az a helyzet, hogy haza kell hogy vigyem a lányom.
Igen. Anya állt előttünk. A szemében idegességet és csalódottságot véltem felfedezni. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy esetleg megtudta valakitől, hogy a Maldív-szigeteken az egyiknap nem voltam túl józan, vagy csináltam valami hülyeséget mielőtt eljöttem, amire csak most jött rá, és bedühödött.
 - Ööö… - kezdett neki zavartan keresztanyukám. – April, ezt hogy érted?
- Így, ahogy mondom! Jennifer kérlek kezdj összeszedelőzködni, mert a gépünk már vár ránk. (Igen a mi gépünk…azaz apa céges gépe amit anya előszetretettel vett kölcsön.)
- Mi van?
- Ne szemtelenkedj!
- Én nem megyek sehová! Még több mint másfél hetet lehet itt. Megengedtétek!
- Megmondtam, hogy ne beszélj velem így! Azt a sűrgős döntést hoztuk, hogy haza jössz! És nem tűrök elentmondást!
- De, April, mégis mit követett el? – kérdezte Sandy végtelen nyugalommal a hangjában.
- Semmit, legalábbis semmi rosszról nem tudok. De sajnos, muszáj vagyok magammal vinni, mert otthon történt egy kis változás. – itt ledermedtem.
- Micsoda? Ugye mindenki jól van? Apu? Hogy vannak? Mi történt velük? Anya mond már el!
- Semmi komoly. Majd otthon megtudod. Nem kell aggódnod.
- Bízok benned. – jelentettem ki. – De mi lesz a többiekkel? Még el sem búcsúztam tőlük.
- April, legalább egy kávét igyál! – szólította fel anyámat Paul.
- Rendben, az jól esne. Köszönöm. De addig Jen rakd össze az összes cuccod, mert nem tudni mikor kapod vissza legközelebb, amit itt hagysz.
- Értettem. – lehajtott fejjel indultam a lépcső felé. ~ Vajon mi volt az, ami ennyire felzaklatta anyát? Várjunk csak! Hogy kerül ő ide Spanyolországból? Miért jöttek haza? Mi történhetett? Apa is velünk lesz? Vagy ő már otthon van? ~ Már az utolsó adag ruhát raktam be a bőröndömbe, mikor ráeszméltem, hogy most megint legalább egy évig nem találkozok Gustavékkal. Összeszorult a szívem, és egy kósza könnycsepp kördült végig az államon, melyet gyorsan le is töröltem. Még utoljára benéztem a fürdőbe, de nyugtáztam, hogy semmit nem hagytam ott. Végigjártam a vendégszobát, ahol eddig minden látogatásom alkalmával tartózkodtam. És megint jött  az a szörnyűérzés, hogy újra egyedül maradok, pedig ez alatt a két hét alatt már el is felejtettem, hogy milyen is ez, mert azelőtt minden nap és minden órában ez az érzés gyötört. És most megint. Újra kezdődik az egész. Pedig még csak el se mentem, csak a tudatában vagyok, hogy pár óra múlva megint otthon leszek. És mégis. Már idő előtt nyomja a szívemet.
Becsuktam magam mögött az ajtót, leráncigáltam a bőröndömet és magamat a földszintre.
- Készen vagyok. –jelentettem ki búskomor hangon.
- Hát akkor indulhatunk is. –Sziasztok. Adott mindenkinek puszit és azt mondta…
- Én megvárlak kint a taxinál. Siess!- intézte felém az utasításokat, majd Paulék felé fordult -Még 1x bocsánat, hogy így rátok törtem, és elraboltam tőletek a keresztlányotokat, de meg kell értenetek, hogy ez most fontos.
- Persze megértjük. Szia! –ezzel anya ki is vágtatott az ajtón. Egyenesen egy fekete taxiba.
- Annyira fogtok hiányozni! –szorongattam meg őket
- Remélem, a közel jövőben találkozunk! –Keresztapu
- Én is Pau! –és adtam neki egy puszit.
- Hiányozni fogsz! –Alexandra
-Ti is nekem. –adtam a választ 2puszi kíséretében.
- Hát…-most én szólaltam meg első ként – add át üdvözletem a többieknek, kergesd meg őket helyettem is, és kérlek mondd meg nekik, hogy sajnálom.
- Így lesz, de vigyázz magadra, kiscsaj, és igyekezz, hogy minél előbb találkozzunk! – nem is kelett több, Gustav nyakába ugrottam, és úgy megszorongattam, hogy már alig kapott levegőt.
- Ohh…és kérlek Franciskának is mondjátok meg, hogy nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk, és hogy legközelebb ígérem ő lesz az elő akit felkeresek.
- Rendben –mosolygott rám keresztanyu – Átadjuk. De most már menj, mert anyukád már türelmetlen.
- Köszönöm a vendéglátást!
- Neked itt bármikor van hely!!! –Gustav segített berakni a csomagjaimat a kocsiba, majd ő is beállt az integetők sorába. Hosszasan néztem a kocsiban hátrafelé fordulva az egyre elhalványodó alakjukat, és miután már elkanyarodtunk is csak az út közepét néztem.
- Jenny, fordulj előre, és kösd be magad!!
- Tulajdon képpen miért nem Spanyolországban vagytok? –de erre a kérdésemre már csak sokkal később kaphattam meg a választ.