Itt a mosdó tükre előtt állva, ha valaki megkérdezné, hogy ki volt életem legmeghatározóbb személye, aki bármit is mondott nekem, az szent volt számomra, aki, bármikor szólt, hogy szüksége van rám, akkor mindent félbehagyva rohantam hozzá, akkor azt hiszem egy nevet tudnék csak mondani.
Egy olyan fiúét, aki nemcsak a gyermekkorom volt, hanem a jelenem és az életem is odaadnám érte, hogy a jövőm is Ő lehessen.
És az nem más, mint Tom Kaulitz.

Már azelőtt meg volt írva, hogy mi együtt növünk majd fel, mikor még nem is ismertük egymást és anyuék ugyanabba a gimnáziumba jártak és egy életre szóló barátságot kötöttek.
Olyannyira, hogy mindent együtt csináltak világéletükben. Egyszerre voltak terhesek és én csupán 2 hónappal később születtem, mint az ikrek. Mikor anyuék elváltak, akkor Simone volt, aki kisegítette anyut a gödörből és 2 évvel később pedig ugyanezt történt fordítva és aztán mikor Simone-ék elköltöztek, akkor mi is pár héttel rá már mentünk utánuk, mert anyukám nem bírta nélküle.
Így aztán vettünk a falu másik végében egy egyszerű kis házat és megfogadtuk egymásnak a srácokkal, mikor először találkoztunk 5 hét után, hogy soha többé nem töltünk el 1 hétnél több időt egymás nélkül.
Persze ez is egy olyan ígéret volt, mint majdnem minden gyerekkorban kötött fogadalom. Nem felejti el az ember, de mindennél jobban igyekszik nem emlékezni rá, hogy kevésbé fájjon mikor megszegi az egykor őszinte, szívből kimondott szavakat.
Egész gyerekkorunkból egyetlen egy fogadalmunk volt, amit a mai napig betartottunk: A Tommal soha senkinek sem meséltünk egy késő délutáni beszélgetésünkről és a legnagyobb "hibáról" amit valaha elkövettünk.

Ketten ültünk a szobájában 9 évesen és egész nap borzasztóan szomorú volt.
- Mondd már el, légyszíves! - ismételtem vagy századszor ezt a mondatot
- Bill azt mondta, hogy meg fogja Sophiet kérdezni, hogy nem csókolózna-e vele. - hajtotta le a fejét szomorúan
- De tudja, hogy szerelmes vagy belé... - vágtam értetlen arcot - Vagy nem mondtad el neki végül? - vontam fel a szemöldököm mérgesen
- Nem mertem, mert ő is elmondta, hogy tetszik neki és...hát érted, nem? - piszkálta a szőnyeg szélét, amin ültünk
- De akkor elveszted a fogadásotokat is. - jutott eszembe egy fél évvel ezelőtti kis történet
- Milyen fogadást?
- Még amikor anyuékkal felmentünk Berlinbe, akkor fogadtatok, hogy amelyikőtök később csókolózik majd, annak kell a szobát 3 hónapig takarítania.
- Nem akarok takarítani, főleg úgy, hogy Bill Sophieval fog csókolózni. - vágott szomorúbb arcot, mint addig egész nap bármikor, pedig azt hittem, hogy az már lehetetlen
Pár percig némán ültünk csendben a földön, majd felkapta a fejét és hosszasan nézte az arcom.
- Mi van? - vontam fel a szemöldököm
- Mi lenne, ha.... mindegy.. hagyjuk. - Lesütötte a szemét pár pillanatra, de megint rám nézett és inkább befejezte, amit elkezdett - Ha...esetleg én előbb csókolóznék, mint Bill. Nem Sophieval, hanem valaki mással.
- Kivel? - egyáltalán nem értettem, hogy mire akar kilyukadni
Nyelt egy hatalmasat: - Mondjuk veled.
- Tessék? - vékonyodott el a hangom
- Nem úgy, mint szerelmesek, mert mi ugye nem azok vagyunk, csak nem akarom, hogy takarítanom kelljen.
- Ez legyen amolyan baráti szívesség? - ráncoltam a homlokom
- Olyasmi. Nem muszáj, ha nem szeretnéd...csak...érted... - motyogta és a gatyája szárát kezdte piszkálni
- Hát... rendben. - mosolyogtam rá
- Tényleg? - kapta fel a fejét és elvigyorodott
- Miért ne?
- De még Te se...
- Tudom.
- Hát, akkor rajta. - suttogta izgalomtól remegő hangon és közelebb hajolt hozzám

Ezután a csók után elhangzott ígéret volt talán az egyetlen, amit betartottunk: Inkább egy léleknek sem mondtuk el soha, hogy egykor mi történt köztünk.
Főleg, hogy végül így is Tom nyerte meg a fogasát, mert előbb csókolózott Sophieval, mint ikertestvére és akárhányszor a mai napig társaságban vagyunk és szóba kerül az első csók, akkor mindig ezt a verziót hallom.
Mintha mi nem csókolóztunk volna soha a színes gyerekszobai szőnyegen térdelve a délutáni nap sugaraiban fürödve, kipirosodott arccal.
Négyszemközt pedig kerüljük ezt a témát, csupán egyszer beszéltünk róla egymással azt a délutánt leszámítva. Miután túl voltak Sophieval és a lány miután már a gitáros testvérével is csókolózott azt mondta neki, hogy vele jobb volt. Aznap délután Tom eljött hozzánk megölelt és a fülembe suttogta, hogy köszönöm. Nekem pedig majd' kiugrott a szívem a helyéről, mint azóta a csók óta bármikor, amikor a közelemben van.
Aztán elköszönt és haza ment és soha sem beszéltünk már róla, hogy mi még régen egyszer tapasztalatlanul és remegő tagokkal a másikba kapaszkodva tapadtunk egymás ajkaira, ezért néha olyan érzésem van, mintha az egészet csak képzeltem volna...

Mutatóujjam remegve emelem ajkaimhoz és lehunyom szemeim. Mintha még mindig érezném. Létezik, hogy ennyi év után is még hatással van rám az a csók, hogy még mindig remegek, ha csak az eszembe jut, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy most is kell, még mindig, ma, holnap és örökre. Az utolsó percben is érezni akarom azt a mérhetetlen szeretetet és azt, hogy még mindig él valahol a lelke mélyén egy olyan kisfiú, mint amilyen akkor volt.
Hinni akarom az utolsó percemig, hogy Ő nem egy ilyen fagyos sztár, mint amilyennek mutatja magát az embereknek és nekem is rengetegszer, hanem egy érző lény, egy szeretettre vágyó, esendő ember.
Még most is folyamatosan aprócska emlékképek pörögnek szemem előtt megállíthatatlanul és meredten kezdem bámulni tükörképem, ujjamat még mindig a számon pihentetve, miközben hallom ahogy kintről halkan szűrődik be a dübörgő zene a mosdó ajtaja alatt.

Régen annyira más volt, de mintha az a kedves, érzelmes srác már meghalt volna, egy TV műsor adása alatt a kanapén lazán hanyatt dőlve, a hazugságra rábólintva megszűnt létezni és az álca, a nőfaló Tom Kaulitz képe egy másodperc alatt megölte őt és nem maradt nyoma. Sehol, csak az emlékeimben, hogy valaha volt egy olyan fiú volt, aki nem mert lépni soha, aki annyira más volt, olyan nagyon különböző, mint a többi.
De megváltozott.

Egy kósza könnycsepp végigfolyik az arcomon, de még mindig nem mozdulok, csak tükörképem nézem.
Hiányoztam neki vajon, mikor elment? Mikor itt kellett, hogy hagyjon?
Azt mondják az ember akit a legjobban szeret azt kell elhagynia, egy nagy író azt írta, hogy nem véletlenül van, hogy majdnem mindenkinek, akinek igazán volt már szeretet-élménye van azzal a személlyel valami olyan emléke is, hogy milyen érzés látni őt a távolodó vonatról, örök búcsút intve, hogy milyen a sírja fölött állni és milyen örökre elengedni a kezét.
Vajon ezt Ő is érezte akkor? Ha nem, mint nőt, de mint barátot, nehezére esett vajon elengednie?

Még most is emlékszem rá, hatalmas mosoly terült szét arcán, de szemei szomorúnak tűntek. Ő és az új Tom Kaulitz nem fértek össze egy testben, nem tudta elviselni a médiának mutatott arcát, de végre volt önbizalma, először tudott félelem nélkül más lánnyal is beszélni rajtam kívül.
Mikor átjött elbúcsúzni a turné előtt olyan szorosan ölelt magához, hogy testünk teljesen összesimult, olyan érzésem volt, mintha mi valóban egybeolvadtunk volna, egy testté váltunk  végtelen másodpercekre.
Akkor ölelt át utoljára az a srác akibe beleszerettem, és mikor hosszú hetekkel később hazatértek, már a mostani, szívtelen gitáros állt előttem, jeges, majdnem szánakozó tekintettel és még így is ugyanúgy szerettem, ahogy mindenki elfordult tőle emiatt. Azok, akik egykor szerették.
De én ott maradtam mellette és még mindig, még jobban szerettem, mint előtte bármikor, és újra ott volt. Csak pár napra, de megint magam mellett tudhattam és ennyi nekem bőven elég volt.

Újabb könnycsepp tör magának utat és száguld végig fehér bőrömön.

Aztán megint elment, és már nem is nagyon tért vissza. Napokból hetek lettek és a hetekből hónapok. Majd két teljes év és végül újra úgy csörgött a telefonom, hogy végre nem csak öt perc jutott nekem Tom életéből, hanem egy teljes hónap. Elhívott, hogy amíg itthon pihennek, addig lakjak velük.
Boldogan pakoltam össze és szinte szálltam a boldogságtól, útban a lakásuk felé. Egy álmom vált valóra, hogy újra ott lehetek mellette, miközben folyamatosan csak kérdéseket tudtam magamnak feltenni, hogy vajon mi lesz, mikor véghez viszem a már évek óta meg nem valósított elhatározásom és elmondom neki, hogy mit érzek.

Két kezemmel a mosdóra támaszkodok és lehajtom a fejem. Azt hiszem el sem lett volna szabad jönnöm ide. Még most is ugyanúgy visszhangot vernek azok a kérdések a fejemben, egyre sem találtam választ.

És én mennyit változtam vajon az elmúlt években? Mennyit csalódtam, nevettem, sírtam és hány olyan pillanat volt vajon, amit nélküle kellett eltöltenem?
Ő is bánja, hogy így alakult, vagy most, hogy már tudja a titkomat, talán még hálát is ad érte, hogy nem kellett mindig mellettem lennie? Vagy lehet, hogy azért kerül, mert fél? Mi van, ha Ő is így érez és nem meri feladni az addigi életét? A bandát, a vad, mámoros éjszakákat és a barátságunkat, azt az örök és megszeghetetlen köteléket kettőnk közt.

Mikor megérkeztem mosolyogva ölelt át és pár pillanatig újra a régi volt, majd megint, mintha jéggé fagyott volna, hideg lett és távolságtartó. Beszélgettünk, beszélt az érzéseiről, de nem őszintén, éreztem minden egyes szaván a hazugság mázsás súlyát, mely a lelkére is rátelepedett a hosszú évek alatt és ezt a terhet élete végéig cipelnie kell.
Mesélt a kalandjairól és döbbenten hallgattam, hogy a srác, aki egykor hetekig erőt gyűjtött, hogy lánynak akár köszönjön, most minden éjjel mással hál.
Vigyorogva jegyezte meg, hogy mert ez egy jó mottó és idézte Janis Joplin szavait a kérdésemre, hogy miért csinálja: "Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon.”, majd nevetve hozzáfűzte, hogy azért meghalni nem akar, főleg nem fiatalon.
Én pedig csak ültem és néztem őt. Azokat gyönyörű szemeket, a száját, mely egyszer még félénken csókolt, az arcát, melyet milliószor néztem éjszakánként titokban, amikor egymásnál aludtunk, egyszerűen Őt.

Hiányzik az a srác. Még az is, aki ott ült velem szemben akkor a nappaliban és akkor úgy éreztem, hogy Ő már nem önmaga. Bárcsak még legalább az a srác megmaradt volna nekem.

Elmondtam. Mindent, őszintén. Hogy hiányzik a régi Tom, hogy mennyire szeretem és, hogy egész életemben nem szerettem még senkit ennyire. Elvesztettem.
Került. Sőt mondhatni úgy viselkedett velem, mintha egy leprás lennék. Szinte nem is találkoztunk, ha meg igen, akkor éppen egy szerencsés, vagy inkább szerencsétlen lány társaságában láttam, vagy éppen hazaért vele, vagy búcsúzott tőle és már ment is vissza a szobájába.

Én pedig csak csendben nyeltem vissza a könnyeimet. Megalázott és eldobott magától, mint nőt, mint embert és, mint barátot.

Felemelem fejem és a tükörbe nézek. Bill azt mondta, hogy lépjek túl rajta, vagy csak mutassam neki azt. A legtökéletesebb lenne a sminkem, ha nem sírtam volna le és magamra erőltetek egy műmosolyt, de a szemem szomorú marad, így fáradtan görbülnek újra lefelé ajkaim és egy újabb könnycsepp folyik végig arcomon...

Észre sem vettem és már ezen a szórakozóhelyen találtam magam, ahol egy gyönyörű barna lányt tartott a karjai között. Még csak fele annyira sem vagyok szép, mint Ő, mit is vártam?
Nem bírtam sokáig, így a mosdóba menekültem és leültem a földre, hideg volt a csempe, fájt, ahogy hozzám ért, de nem érdekelt, hátam neki vetettem, végig futott rajtam a hideg, de nem érdekelt, sírtam.

Ő sose lehet már az enyém.

Nem tudom mennyit ültem már itt, tíz percet, vagy egy órát, de nagy nehezen erőt vettem magamon és felálltam. És itt állva a tükör előtt az egész életem visszagondolva annyira hihetetlen. De igazából a szánalomra méltó kifejezés illene rá a legjobban.
Megmosom arcom, így a maradék sminkem is lejön rólam. Mit számít? Haza akarok menni és itt hagyni nem csak ezt a szórakozóhelyet, de ezt a várost is. Örökre.

Itt van, itt áll és egy nagydarab férfivel vitatkozik. Alig látni Őt a sötétben, a szemem még nem szokott hozzá, hisz pár másodperce léptem ki a szabadba.
Odamegyek, pedig tudom, hogy őrültség, de féltem, ennyire még sosem féltettem őt.
Pont mire odaléptem Tom kapott tőle egy nem kicsi ütést a gyomrába, így összegörnyedt, a férfi pedig már egy késsel a markában akart lesújtani rá.

Vannak pillanatok amikor az ember nem mérlegel, hát ez egy ilyen pillanat volt. Hisz mit számít, hogy éreztem bőrömbe fúródni a jeges pengét, az, ahogy a vér melegét érzem kezemmel, ahogy odakaptam.
Mit számított? Hisz Tom sértetlenül áll mögöttem és ez volt a lényeg és az, hogy a férfi elszaladt.
Nem bírom már a súlyom, félájultan dőlök a gitáros karjaiba.
- Hogy lehetsz ilyen buta? - kérdezi fojtott hangon - Miért csináltad?
- Szeretlek, Tom...
Egy pillanat alatt feláll mellőlem és berohan az épületbe, nem sokkal később Bill társaságában tér vissza, aki már a mentőket hívja.
- Nem vagy normális én...én...nem értelek. - húz az ölébe könnyezve
- Majd ha igazán szeretsz valakit, akkor, ha nem tudod eldönteni, hogy igazán szerelmes vagy-e emlékezz vissza és hidd el, ha Te is ezt tennéd, akkor szeretsz igazán.
- Érted megtettem volna. - vesz jó pár mély lélegzetet, de nem figyelek arra amit mond, nem akarom hallani
- Tudod...Janis Joplin büszke lenne rám. - próbálok mosolyogni, de alig maradt már erőm, ő pedig az arcomból egy kósza tincset odébb simít
- Ne haragudj, hogy csak most mondom el...Én soha sem fogom magamnak megbocsátani, kérlek csak te ne haragudj... Mióta először megcsókoltalak csak arra tudok gondolni, hogy miért csak ennyi járt nekem és mikor megtudtam akkor megijedtem, hisz én már annyit változtam és tudom, hogy Te már végtelenül sokat csalódtál ebben az új Tomban. Szeretlek....
- Hogy haragszom? Tudod, keveseknek adatik meg, hogy életük utolsó perceiben a legboldogabbak. Boldogabbak, mint valaha.
- De én életem végéig utálni fogom magam... - simít végig lágyan az arcomon, de ezt már nem halhattam volna meg.

Próbáltam még ott maradni, mikor elmondta, hogy szeret, minden erőmmel küzdöttem, hogy életben tudjak maradni, de nem ment, mert nem így volt megírva.
Egy nagy író azt mondta, hogy azért, mert mindenkinek meg kell tanulnia szeretni, és nem csak azt, aki a legközelebb áll hozzá, hanem olyan embereket is, akikkel nem értik meg olyan jól egymást.
Nézz csak szét a világban, alig van pár szerencsés aki valóban azzal lehet, akit tényleg szeret, azzal aki a világot jelentette neki mindig, egész életében és sajnos a rasztás nem közéjük tartozik, a nagy sztár, a világhírű Tom Kaulitz ugyanúgy abba a hatalmas tömegbe tartozik, mint a szomszéd néni, vagy az egyik évfolyamtársad, neki is el kellett válnia az igazitól, hogy valóban megtanuljon szeretni.
Azt is mondta ez az író, hogy nem véletlen, hogy majdnem mindenkinek, akinek igazán volt már szeretet-élménye van azzal a személlyel valami olyan emléke is, hogy milyen érzés látni őt a távolodó vonatról, örök búcsút intve, hogy milyen a sírja fölött állni és milyen örökre elengedni a kezét.

Tudom, hogy Tom is ezt érezte akkor, és nem csak, mint nőt, élete szerelmét, de a legjobb barátját is el kellett engednie azon az éjszakán.
Azt akit a legforróbb, szerelmes szeretetével valaha is szeretett.