32.RÉSZ

Éppen valami ehetőt próbáltunk összehozni Lina-val 1 óra

körül, mikor megcsörrent a telefonja.

- Hallo? - szólt bele Lina.

- Szia! - mondta Bill cseppet sem nyugodtan.

- Mi az? Hova sietsz ennyire? - ugyanis hallatszott, hogy

Bill, hogy liheg a telefonba.

- Tom kórházban van.

- Micsoda???

- Állítólag elütötték, és meg kellett műteni, anyu már bent

van nála, és én is most megyek.

- Én is bemegyek, melyik kórházban van?

A kórház szóra felkaptam a fejem.

- A Szent Isvánban. Tudod hol van?

- Persze. Azonnal ott vagyok.

- Rendben, köszi...

- Vigyázz magadra!

- Oké, szia!

- Szia!

Lina amint letette a telót, elkezdett összevissza rohangálni:

- Hol a cipőm?? És a bérletem? Nem igaz, hol a táskám??

- Nyugiii. Mond már, hogy mi van.

- Tom...

- Mi van vele??

- Kórházban van.

- Mi? Hogy-hogy?

- Elütötte egy autó vagy mi... Bill most megy a kórházba,

és én is azonnal bemegyek. Jössz te is?

Egy kicsit gondlkoztam... Nem hiszen, hogy jó ötlet lenne...

- Azt hiszem, én inkább maradok...

- Rendben. Majd nem tudom mikor jövünk...

- Oké... Szia! - de ezt már nem biztos, hogy meghallotta,

mert már rég kiment az ajtón. Mint akit puskából lőttek ki,

úgy ment le a lépcsőn. Biztosan nagy szüksége van most rá

Billnek, úgyhogy nem csodálom, hogy siet... Tudom, hogy

Tommal rosszban vagyunk, de azért aggódom értem, azért két

napja mégiscsak szerettük egymást, vagyis én... De már nem.

Szóval csak úgy sajnálom, mint akármelyik másik embert.

Na jó, lehet hogy nem... A francba is! Hiába csalt meg, még

mindig kötődöm hozzá, de azért nem úgy mint eddig. Már nem

akarom úgy szeretni. El akarom felejteni! Mindent el akarok

felejteni, ami itt történt Németországban! Kivéve persze

Lina-t...

Közben Bill, majd Lina is beért a kórházba.

- Szia! Csókolom! - köszönt Lina, mikor odaért a műtő előtti

folyosóra, ahol Billék vártak.

- Szia kicsim! - Billel megölelték egymást.

- Szia, te vagy Lina, ha jól sejtem... - szólt Bill anyukája.

- Igen, Lina Steyer vagyok. - nyújtotta a kezét.

- Simonne. - halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Tom hogy van? - kérdezte Lina, mire Bill és Simonne arca

is megmerevedett.

- Még műtik... - kezdte Simonne.

- És mi történt pontosan?

- Nem volt szemtanú, de úgy tűnik a sérülésekból ítélve, hogy

egy autó ütötte el, és egy lány találta meg, aki hívta a

mentőket. - mondta Simonne.

- És mind ez reggel 6-kor történt. Azóta a műtőben van. -

fejezte be Bill.

- Kicsim, minden rendben lesz, jó? - mosolygott Lina Billre.

- Remélem...

- Én elmegyek egy kávéért. Ti kértek valamit?

- Én nem.

- Én, sem. Köszönöm.

- Rendben... -ezzel elment Billék anyukája a büfé felé.

- Anyukád hogy-hogy csak most hívott?

- Tudta, hogy ma van az érettségi, és nem akarta, hogy emiatt

elrontsam, vagy valami...

- Ja, tényleg, és hogy ment?

- Áh nem tudom, de nem is érdekel.

- Bocsi...

- Semmi baj. Ezt inkább nekem kéne mondanom... Kicsit ideges

vagyok.

- Nyugi. - Lina gyengéden megcsókolta Billt. - És ki értesítette

a mentőket?

- Nem tudom, mire anyu beért, azt mondták elment.

- Kár...

- Ja. Hálás vagyok neki.

Mikor újra mind a hárman ott ültünk a folyosón lévő székeken,

egy orvos jött ki a műtő felől.

- Maguk Tom Kaulitz hozzátartozói? - kérdezte, miközben

közeledett.

- Igen. - pattant fel Bill, majd Simonne is, és én is.

- Mi van vele?? - idegeskedett Simonne.

- Nos... Nagyon erős ütés érte a fejét, aminek következtében

megsérült a köztiagy, és agyvérzés lépett fel. - mind egyre

sápadtabban figyeltük az orvost. - Elzáródott néhány igen

fontos idegpálya, ezért infuzióra, és gépekre kellett

rögzítenünk.

- De ugye nincs komoly baja??

- Mivel így az agya nem kap elég oxigént, kómába esett.

Ahogy ezt kimondta az orvos, Simonne megölelte Billt, aki

szorosan kapaszkodott anyjába.

- Anya, nem lesz semmi baj, felébred. Ugye doktor úr? - nézett

Bill az orvos felé.

- Annak az esélye, hogy felébred 80%.

- 80? És az a 20?

- Sajnálom, mi megtettünk mindent amit tudtunk. Most csak

várni tudunk. Most mennem kell, de bemehetnek hozzá, csak

kérem ne maradjanak sokáig.

- Köszönjük...

Bementek Tomhoz, akiből mindenféle zsinórok lógtak, és

ilyesztő volt nézni, hogy csak a gépek tartják életben.

Simonne egy széket húzott Tom ágya mellé, és leült. Bill,

és Lina pedig egymás kezét szorítva álltak Tom felett.

- Miért pont vele történt ez? - Simonne megfogta Tom kezét.

Bill anyja vállára rakta a "szabad" kezét, és ezt mondta:

- Rendbe fog jönni.

- Bár csak úgy lenne...

Még pár percig bent voltak, majd egy nővér szólt, hogy

menjenek ki.

- Örülök, hogy megismertelek. - ölelte meg Simonne Lina-t.

- Én is.

- Bár nem a legjobb helyen... De nem baj, legközelebb

majd máshogy alakul...

- Anya, mi most elmegyünk, de holnap bejövök.

- Én is veled jövök. - tette hozzá Lina.

- Természetesen én is itt leszek. És fiam... A baleset előtt

Tom mesélte, hogy van egy lány, aki veletek lakik, és

ők jól kijönnek egymással...

- Igen, Cassie.

- Igen, most már emlékszem... Szóval ő nem jön be?

- Nem tudom. Tudod tegnap éppen összevesztek egymással...

- Pont tegnap?! Akkor lehet, hogy ez miatt volt...

- Nem tudom. - szólt közbe Bill. - De most mennünk kell.

- Rendben. Vigyázzatok magatokra.

- Oké. Holnap majd találkozunk.

- Sziasztok. - puszit adtunk egymásnak, és elmentünk.

Mikor hazaértek:

- Szia! - köszöntek nekem, mikor hazaértek.

Én kirohantam, amint meghallottam őket, és faggatózni

kezdtem:

- Mi van vele? Jól van? És egyáltalán hogy történt?

- Nyugi vaaan. - szólt Lina.

- Jó bocsi, de monjátok már.

- 6 körül elütötte egy autó, aztán valaki értesítette a

mentőket. Bevitték a kórházba, majdnem 2-ig műtötték, de

valami izék elzáródtak, és kómába esett. - vázolta Bill

kedvtelenül.

Én meg sem tudtam szólalni. Tegnap nagyjából ilyenkor

vesztünk össze, azóta nem is láttam.

- Héj, minden oké? - kérdezte Lina.

- Nem... - mondtam. - De, hogy ütötték el? Vagy mit keresett

reggel egyedül az utcán, Nem az érettségire kellett volna

mennie?

- De. Tegnap este nem jött haza. Reggel sem volt itthon.

amikor indultam a suliba. Hívtam egy csomószor, de nem vette

fel. Végül elmentem az érettségire, és amikor vége lett,

anyu hívott, hogy kórházban van...

Tökre elfehéredhettem, mert Lina minden áron azt akarta,

hogy üljek le, vagy igyak valamit...

Bill elment fürdeni, én pedig bementem a szobámba, Lina-t

a nappaliban hagyva. De hamar utánam jött, mikor észrevette,

hogy nem nézem mellette a TV-t.

- Zavarok? - benyitott.

- Nem, gyere csak...

Nem szóltunk semmit, csak ültünk egymás mellett az ágyon.

- Miért? - törtem meg a csendet.

Lina rámnézett:

- Szereted még igaz?

Nem tudtam válaszolni, de egy könnycsepp futott végig az

arcomon, ami sok mindent elárulhatott.

- Figyelj, minden rendben lesz. Felébred, és megbeszéltek

mindent! Minden olyan lesz, mint azelőtt.

- Nem... Már nem lesz ugyanolyan semmi.

- Ha akarod, még lehet. Tudom, hogy ő nem haragszik rád.

- Nem tudom mit akarok... Még aludnom kell rá. És az is

lehet, hogy... hogy soha többé nem tudunk beszélni. -

könnyek folytak végig az arcomon. - Mi van, ha meghal? -

kérdeztem félve. - Én nem akarom, hogy itt hagyjon! Meg

akarom csókolni, és azt akarom, hogy végigsimítsa az

arcomat, és megdícsérje az ajakápolóm ízét! Nem teheti ezt

velem! - már rendesen eláztam a könnyektől, amikor Bill

lépett be, de én háttal voltam az ajtónak, mert Lina éppen

átölelt, így nem vettem észre. Lina meg csak intett a fejével

Bill felé, hogy most nem alkalmas.

- Nyugodj meg! Hozzak valamit inni? Vagy nem vagy éhes?

- Nem, csak fáradt...

- Akkor hagylak, aludni. - elindult kifelé.

- Várj. - Lina megfordult. - Melyik kórházban van?

- A Szent Istvánban. Be akarsz menni hozzá?

- Azt hiszem...

- Oké, holnap majd bemegyünk mindhárman. Jó?

- Jó...

- Rendben. Most meg aludd ki magad. Jó éjt!

- Jó éjt!

Lina egyedül hagyott, és átment Billhez.

Így hát egyedül maradtam a gondolataimmal. Csak Tomra

tudtam gondolni, és hogy miért kellett ennek így lennie.

Ez az egész olyan hirtelen történt. De nincsenek véletlenek,

így az okát kerestem. A baleset okát. Miért történt így?